Arthur

Legelőször valamikor a hatvanas évek elején találkoztunk Szigligeten. Az alkotóházból néhányadmagammal délutáni sétára indultunk, s egyszer csak a háza felé vitt az utunk. – Gyertek, látogassuk meg Görgeyéket! – javasolta a kaposvári úr, a hegyi barangolásban elöljáró múzeumigazgató és költő, Takács Gyula. Szabadkoztam, hogy ismeretlenül állítok be hozzá; Görgeyvel valahogy soha nem futottam össze az úgynevezett irodalmi életben, vagyis a fővárosi szerkesztőségekben, társaságokban. Csak hírből volt fogalmam róla; olvastam verseit, a Magyar Nemzetben megjelenő írásait, tudtam, hogy fordít, (németből), hogy drámákkal is foglalkozik, de más körökben járt, azokban a presszókban sem bukkant fel, ahol én, az albérleti szobákból menekülve, novellákat írni betelepedtem. Azon a szigligeti, őszi napon találkoztam vele személyesen. De csak néhány percre ugrottunk be hozzájuk, éppen csak elfogadtunk egy pohár bort, feltörtünk néhány szem odakínált mandulát, s inkább gyönyörködtünk a tájban; Görgeyék szőlejéből pompás kilátás nyílt az öbölre; tuszkulánuma talán a félsziget legszebb fokán volt; erre emlékszem, meg a felszínes bemutatkozásra: – Igen, igen, persze, hogy ismerlek… – Én is, igen, a műveidet… – de semmi több. A kedves ház és a csupa figyelem, csupa udvariasság, csupa elegancia házigazda emléke maradt meg bennem; a rozsdabarna ősz és a napverte hegyoldal.

(Ez a szigligeti birtokocska már mindenestül a múlté; évekkel később Görgeyék eladták, de versek őrzik az emlékét.)

Mondom, futó találkozás volt, éppen csak láttuk egymást; hanem később egy mulatságos história mintha valami láthatatlan szálakkal barátsággá szőtte volna ismeretségünket. Az történt, hogy a Hungáriában ültem, még a régiben, a mostani bejárat és ruhatár helyén lévő, bordó-bársony homályú, félköríves teremben. A márványasztalra hajolva írtam, amikor Pap Károlyné, a háború alatt elhurcolt és áldozatul esett kitűnő író özvegye állt meg előttem egy hölgy társaságában. Köszöntöttem őket, de mielőtt folytathattam volna az írást, Pap néni így szólt barátnőjéhez:

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Görgey Gábort!

Hogyan?! – kaptam fel a fejem, de nem tiltakoztam, egyszerűbbnek találtam elfogadni a tévedést. – Görgey Gábor! – álltam fel, s hajoltam meg udvariasan. A hölgy láthatóan el volt ragadtatva, hogy megismerhetett. Vagyis hogy megismerhette Görgeyt. Szerencsére magamra hagytak. – Dolgozzon csak, nem zavarjuk, biztosan valami szép mű készül!… – Egy távoli asztalnál telepedtek le; én meg gyorsan fizettem, s távoztam, mielőtt Pap néni rádöbben tévedésére.

Talán legelébb ezt mondtam el Görgeynek, amikor néhány év múlva, ha jól emlékszem, hatvanhétben Kaposvárott ismét találkoztunk. A magyar drámák fesztiválját rendezték meg a somogyi városban, meghívtak a zsűribe. Meleg, nyári napok voltak; esténként a színházban sorra néztük a hazai műveket. Köztük a Rokokó háborút, Görgey abszurd komédiáját, amit Sándor János vitt színre. Ma is emlékszem a különös, érdekes, a magyar színpadon szokatlan stílusú darabra. Nekem nagyon tetszett, és szerencsére a zsűri is díjazta. A fesztivál utolsó napján egy környékbeli vadászházban látta vendégül a város a résztvevőket. Ott, a kúria parkjában sétálgatva barátkoztunk össze véglegesen, színházról, irodalomról, életről, eszmékről szólván közös hangra találva.

Görgey jeles költő, mégis mindenekfölött színházi úttörését becsülöm igen sokra. Éppen az elmúlt hetekben került felújításra – már nem is első ízben – a Komámasszony, hol a stukker? című darabja (a Madách Kamarában). Mondhatom, ez a játék adta meg annak idején, a hatvanas években a háború utáni drámairodalmunk abszurd műveinek alaphangját. Görgey első a sorban. Színpadi munkáira leginkább ez az abszurd stílus a jellemző, de tud lírai is lenni; az utóbbi időkben pedig néhány egyfelvonásosában, de különösen az önéletrajzi ihletésű Galopp a Vérmezőn című színművében realistaként is megmutatkozott. Azt pedig főként a Magyar Nemzet olvasóinak nem kell bizonygatnom, milyen érzékeny tollú tárcaíró. Prózája sallangtalan, előadásmódja célratörő és világos, meseszövése érdekfeszítő, finom iróniájú. Ezek az erények teszik olyan sikeressé regényeit is; a Vadászszőnyeg meg a Volt egyszer egy Felvidék népszerűsége a nemes irodalom ritka győzelme ebben a mai, inkább csak a politikai szenzációkat, memoárokat vagy az eleddig tiltott műveket előnyben részesítő korban.

Görgey sikeres író. De úgy sikeres, hogy nem paktált le a kurzussal, nem tett sem írói, sem eszmei engedményeket az elmúlt évtizedben. Az írónak az a dolga, hogy minden időkben meglelje a véleménykimondás módját, ha kell, szimbólumokba, ha kell, abszurd művekbe rejtve. De Görgey sikeres ember is, olyan, aki tud élni, szereti és érti az életet. Nem az ügyesség okán, hiszen távol áll tőle az ügyeskedés. Inkább azt mondanám: burokban született. Noha az ötvenes években családjával együtt kitelepítették, noha volt idő, amikor veszélyben volt az egzisztenciája, az élete. Mégis: az a „hős”, aki mindig győzni képes, és ezért rokonszenves. Persze, sikeréhez tartozik arisztokratikus megjelenése, eleganciája, de éppen így becsületessége és gáláns volta is. Világfi – jelenteném ki, ha nem kötődne annyira ehhez a földhöz, ehhez az országhoz. De külföldön épp oly otthonos, mint idehaza; előadásokat tart németül vagy megrendezi saját színdarabját odakinn – s ugyancsak sikerrel. Kényelmét – egy szépen berendezett lakást, egy kényelmes, jó autót – az írói lét összkomfortjának tekinti. Kedvelem módszerességét, pontosságát – na, nem a megbeszélt találkozók időpontjának betartásában, mert annál bohémabb; de pontosságát a munka minőségében. Soha nem elfogult. Megnyugtatóan úriember, a szó legnemesebb értelmében. Karakánsága példaadó, s manapság ritka erény.

Lahtiba utaztunk néhány éve kettesben, egy nemzetközi írótalálkozóra. Moszkváig repültünk, onnan vonat vitt bennünket Finnországba. Görgey még soha nem járt a Szovjetunióban, meglehetősen lehangolták a tapasztalatai.

– Tudod, én voltaképpen baloldali vagyok – magyarázta –, illetve szeretnék lenni, de képtelenség, mert ehhez nem csatlakozhat az ember.

Mostanság azonban, hogy így változtak és alakulnak az események, felemlegetvén ezt halk duruzsolású kocsijában, míg egy vidéki bemutatóra igyekszünk, azt mondja felderülve: – Annak örülök, hogy már nem kell megtartóztatni magam, a gyanú árnyéka sem vetülhet rám, hogy érdekből teszem, végre nyugodtan baloldali lehetek, persze nyugat-európai értelemben…

Görgey barátomat, aki polgári keresztnevén Arthur, mostanában illene felköszöntenem, mégpedig egy kerek születésnapi évfordulón.

Hatvanéves.

De ne is beszéljünk erről! Leírni is, kimondani is restellem ezt a hatvan évet. Hiszen akik ismerik, láthatják, tudhatják, hogy hála Istennek, nem fog rajta az idő.