Versenypályán

Ünnepélyes külsejű könyvet tartok a kezemben. Borítója óarany, miként annak a reprezentatív sorozatnak minden egyes kötetéé, amelyet a két könyvkiadó: a Magvető és a Szépirodalmi bocsát ki az elmúlt három évtized irodalmának bemutatására.

Az a könyv, amiről most szólok, az Egy fogadó lelkivilága címet viseli. Csurka István válogatott novellái.

Természetes, hogy Csurka helyet kapott ebben a sorozatban. Az ő írásai nélkül nem lenne teljes a legutóbbi harminc év írásművészetének körképe. Kitűnő tehetség, kezdeti munkái óta van az élvonalban; kivívott helyét tartja töretlenül, akár egy győzelmekhez szokott versenyző. Nemigen hagyja magát lekörözni a hangjáték műfajában sem, sikeres színházi bemutatóival a drámaírók élbolyában látjuk, nem is akar onnan hátrább szorulni.

Nem vagyunk különösebben meghitt barátok, elég nehézkesen közeledtünk egymáshoz, de idővel kialakult a kölcsönös megbecsülés és valami barátságféle is köztünk. A csapat, amelyikkel ő indult a pályán 1954 után: a Sánta–Szabó István–Moldova–Kamondy (Tóth)–Csurka „ötösfogat” eleinte gyanakodva figyelte-fogadta az ötvennyolc táján startolókat, de aztán összenőttünk. Hiszen egyívásúak voltunk mind.

Csurka prózáját szívesen olvasom mindig. Tersánszkytól tanult, sallangtalan, az élőbeszéd természetességét idéző próza. Ironikus; kivált drámáinak dialógusaiban érzékelhető a csípős, kritikus élű humor.

Csurka nem literátus mester; az irodalmiasság távol áll tőle. Elsősorban az élet érdekli. Az élet felől közelít az irodalomhoz, s nem fordítva: nem sémákba akarja kényszeríteni élményeit. Ez így első hallásra talán csak érdekes fordulatnak tetszik, vagy nagyon is magától értetődő írói módszernek, pedig nem az. Mert ez nem a legkönnyebb út, jóllehet, ez az egyetlen igazi írói feladat. Aki ismeri – vagy megismeri – műveit, láthatja, hogy Csurka hány és hány új alakot és ezzel együtt új és új témát emelt és emel át az életből az irodalomba. De nem a kuriozitás kedvéért, nem az eredetieskedést hajszolva, hanem mert bátran, sokszor elsőként tud és mer beszélni arról, amit megélünk.

Ez nem kis írói erény. A tehetség nem csak azt jelenti, hogy valaki jól ír, hogy érti a mesterségét, de azt is, hogy mennyire merészel begázolni a valóságba az igazság felfedezéséért – vagy szerényebben szólva: megleléséért.

Kockázatos vállalkozás. De az olvasó szívesen követi az írót ezeken az utakon. Csurka sikere ebben rejlik: izgalmas expedíciókat szervez. Persze, cseppet sem egzotikus tájakra, hanem nagyon is közeli vidékekre, olyan helyekre, amelyeket nagyon is jól ismerünk: kollégiumi szobákba, kocsmákba, gőzfürdőbe, ételszagú konyhákba, lóversenypályára, a pesti utcákra – de még inkább: lelkünk legmélyebb bugyraiba. Csurka írásaiban mindig szembetalálkozunk önmagunkkal. S ezek a találkozások legtöbbször igen kellemetlenek. Eleinte csak gyanútlanul olvassuk a novellát, hallgatjuk a hangjátékot vagy nézzük a drámát, aztán egy idő után elkezdjük szégyellni magunkat – az ördögbe is, ez aztán nem hiányzott, hogy így a szemünkbe mondják az igazságot! Mármint a számunkra kellemetlen igazságot: nyegleségünket, gyáva megalkuvásunkat, önzésünket. Nemigen emlékszem, hogy Csurkáról azt írta volna a kritika, hogy moralista, pedig hát az, mint minden író, csakhogy a jó író úgy moralista, hogy nem lóg ki a lóláb – márpedig Csurka jó író. Nem erkölcsöt prédikál, hanem bemutatja az életet, ami aztán erkölcsi tanulságul szolgál. És nem hárít mindent az egyénre, a társadalom, a világ felelősségét is felmutatja. Pontosan és világosan, éppen úgy, mint figuráinak etikai botlásait.

Mindehhez még hozzá kell tennem azt, hogy remekül ír, bravúrosan. És szellemesen. Dialógusai egy vérbeli drámaíróra valló párbeszédek. Nem hiszem, hogy különösebb műgonddal dolgozna, mégis: írásaiban nincsenek üresen kongó sorok, nincsenek unalmas részletek; leírásaiban is éppen olyan uralkodó elem a képszerűség, a megjelenítő – és hangulatteremtő erő, mint párbeszédeiben. Szerencsés írói alkat. Sokat ír – sokat tud írni; bővérű tehetség; s minden, amit papírra vet, legyen az csupán egy kis tárca: eleven, friss.

A tárca! Az utóbbi időben a Magyar Nemzetben jelennek meg tárcái. Ezt a nagymúltú, de egy időben háttérbe szorult, sőt már-már elparentált műfajt néhányadmagával feltámasztotta; izgalmas eszmefuttatásait hétről hétre érdeklődve olvasom. Ezekben például jól nyomon követhető írói módszere, amint mondjuk a pesti lomtalanításkor a járdaszegélyekre kitett ócskaságok vagy a téli szántóföldeken sereglő varjak látványából eljut valami általános mondandóig. Nem is olyan régen magam is tanúja voltam annak, hogy mi inspirálta az egyik közérdekű társadalmi kérdést taglaló tárcájának a megírására. Debrecenben voltunk egy drámaügyi tanácskozáson, este a hortobágyi csárdában vacsoráztunk. Záróra felé egy részeg kötött ki az asztalunknál, s arról beszélt zavaros mondatokban, de nagy ingerültséggel, hogy eljönnek ide mindenféle turisták a Hortobágyra, persze késő délután, és keresik a délibábot. Délibábot, este hat órakor! – ezt többször is elismételgette nagy felháborodásában. Még nevettünk is ott többen, hogy na, Csurka, itt a vasárnapi tárca!

Bevallom, ha rám lett volna bízva a dolog, én csak a handabandázó részeg pasast írtam volna meg. Egy figurát ott, abban az éjszakai csárdahangulatban. Ezért hát bizonyos fokú irigységgel láttam a vasárnapi Magyar Nemzetben, hogy Csurka nagyobb fába vágta a fejszéjét, az epizódot csak apropónak tekintette, s kibontott belőle egy közérdekű eszmefuttatást.

A tárca műfaja persze így kívánja. De a példa vonatkozik a novelláira is, sőt minden egyéb írásaira. Csurka írásművészetében a kurióziumból általános érvényű tanulság lesz, a lényegtelennek vélt dolgok lényegessé válnak, az egyéni sorsok a közös sorsot példázzák.