Süsü a színpadon

Egy sárkány, egy zöldnagy szörnyeteg, egy tűzokádó, pikkelyes hátú, félelmetes erejű – rózsabimbó szeretne lenni!

Ki érti ezt?

Ahelyett, hogy törne-zúzna, pusztítana – hiszen a sárkányok gonoszak. Na, igen, a hétfejűek. Meg általában a sokfejűek. De az egyfejűek? Hát, úgy első látásra azok sem bizalomgerjesztők! Rondák, otrombák. Ez sem valami világszépség, ez a Süsü nevű: a szeme dülledt, a pofája széles, két lapátfoga kiáll, mancsain veszedelmes karmok! Ki ne tudná, hogy az efféle királylányokat rabol, lovagokat tipor halálra, szegények viskóit, fejedelmek palotáit dúlja fel, rombolja porig?

Hiszen ezt tartja róla a közhit.

Vagy inkább a közhiedelem? Miszerint a sárkány a megtestesült gonosz?

Mintha erről Süsü mit sem tudna!

Jön ártatlanul, s azt mondja: Én egy szegény, kitagadott sárkány vagyok, a családom elkergetett, mert az ellenségemet képtelen voltam bántani, inkább – amilyen vajszívem van! – ápolgattam, betegségéből kigyógyítgattam; na, és ráadásul nemhogy huszonnégy, de három fejem sincs, csupán ez az egy! Lenéznek a rokonaim. Világgá indultam, otthontalanul bolyongok, mindenki riadozik tőlem, senki sem akar a barátjává fogadni, pedig semmi kedvem a sárkánykodásra! Békességre vágyom, lepkét szeretnék játszótársnak, ám a pillangók elszállnak előlem. Ők csak a virágokat kedvelik! Ó, ha rózsabimbó lehetnék, / rám szállnának szépen a lepkék, / kicsi szívem vélük dobogna…

Kicsi szívem?! Ezt dalolja egy sárkány?! Hogy kicsi szívem?! Uramfia! Ennyire tájékozatlanok lennénk? Ennyire a tévhitek labirintusában tekeregnénk? Ennyire elhamarkodottak, felületesek, hamisak lennének az ítéleteink?

Csukás István most is, mint már nemegyszer meggyőzően állítja, hogy bizony nagyfokú tájékozatlanságban és felületességben szenvedünk. Nem dörgedelmes prédikációban hozza ezt tudtunkra, hanem ismét egy bűbájos színpadi mesével. Ne a látszatból ítélj – int tapintatosan, jókedéllyel, derűre fakasztón, szívhez szólón Csukás –, mert a látszat csal! Micsoda galádság bárkire, bármire ráfogni, hogy eleve gonosz, haszontalan, ártalmas és így tovább? Kinek van joga általános ítéletekre? Senkinek! Jogunk csak arra lehet, hogy igazságosak legyünk! Márpedig az igazság a látszat mögött található!

Süsü, a sárkány históriája is ezt bizonyítja. Legyen bármily riasztó a külseje – amikor elénk toppan a Vidám Színpad deszkáin, csakhamar megszeretjük. Mert a benne lakozó jóság még tán meg is szépíti ezt a csetlő-botló sárkányfit! Micsoda remek teremtés! Szolgálatkész barát, nemes lélek! A sárkánykodást csakis jóra használja. Felszítja a szénégető tüzét, a cölöpökkel bajlódó hídverőn is segít mérhetetlen erejével – s mindezzel útitársának, egyetlen barátjának, a jó királyfinak is hasznára van. A királyi udvarban ugyan – lám, a rossz beidegződés! – tartanak tőle, bajvívást hirdetnek ellene, ami persze aztán komédiába fullad, bár sárkányunkra nézve könnyen végzetessé is válhatna, hiszen egy jó sárkánnyal mit kezdjen az emberiség? Szeretünk sematikusan osztályozni, szeretjük az eleve kijelölt szerepeket. Süsüt csak a királyfi bölcsessége menti meg a teljes otthontalanságtól: éljen és dolgozzon békességben az ifjú uralkodópár udvarában!

Csukás mesehőse a televízió képernyőjén lett kicsik és nagyok kedvence. Bodrogi Gyulának, a Süsü „hangjának” most az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a bábjátékot, Balogh Géza rendezésében, Radványi Sándor játékmesteri közreműködésével színháza színpadára vigye. A Bergendy együttessel, a tévébeli színészhangokkal – de emberbábukkal! Megnyerte ehhez a Karsai Pantomim RT. tagjait. Schéner Mihály, a mesefantáziájú festő tervezte pompás kosztümök és maszkok alatt a mozgás e művészei néma szerepeket vállalva a play back-ről szóló színészi hang-játékokhoz tökéletesen igazodva a legteljesebb illúziót keltik. Embernagy, beszélő bábuk! Csodaszép és csodahumoros maskarákban marionettes billegésekkel, szökdécselésekkel, botlásokkal!

Schéner Mihály már hosszú idő óta keresi a színpadot, ahol bábos kedvét, meseköltészetét, szín- és formacsudáit játékhoz alkalmazva bemutathatná. Végre aztán a békéscsabai Jókai Színházban társakra talált. Ott történt az is, hogy rajzolt-intonált Csukásnak egy meseképzetet, ami a költő fantáziáját felgyújtotta. A létrejött művet be is mutatták Békéscsabán. Most megint összefogtak. Ez a színielőadás itt, a Vidám Színpadon Schéner színi előadása is. A maszkok szellemesebbnél szellemesebbek, a kosztümök a gyermeki kifestőkönyvek merész tónusaiban pompáznak. Kék a zöld mellett, sárga a pirossal. Schéner Mihály szerint: ahogy csak Van Gogh merte! Hozzátenném: és ahogy a magyar mesevilágot színekben, jelekben újrateremteni, elénk tárni lehetséges.

A mézesbábokra, játékbabákra emlékeztető bohókás-megejtő maszkokról eszembe jutottak az antik görög színházak maszkjai. Azok nemcsak arra szolgáltak, hogy tragikus vagy komikus arckifejezések sémái legyenek, hanem formai kiképzésük folytán a színészi hangot is felerősítették. Itt, a Süsü előadásán a természetesnél erősebb géphangok is mintha a maszkok alól előtörő és messzehangzó dikciók lennének. Ám ez csak szeszélyes hasonlítgatás. Ami több ennél: a publikum viselkedése, a gyerekek és a velük érkezett felnőttek lelkes figyelme az antik nézők befogadókészségét és izgalmát idézi. Legalábbis azt hiszem, így ülhettek a régi teátrumokban az emberek az álarcos játszók előadta történetet odaadóan lesve, az igazság diadalát tapsolva.

Csukás színházában mindig reménnyel töltekezhetünk fel. A gyerekeknek ez jó útravaló. Nekünk, felnőtteknek pedig orvosság.