Jókedvű mesék

Egyetemista lányom meg a kolleginái hozzák a könyveket, hogy dedikáltassam Csukás Istvánnal; kisfiaim ronggyá olvasták Oriza Triznyák és Mirr-Murr kalandjait; a Pom Pom meséit betéve tudják; ott ülünk a tévé előtt, ha Csukás-rajzfilmet sugároznak; felnőtt férfiak, gondokkal teli asszonyok arca derül fel, ha szóba kerül: – Ó, a Csukás István meséi! Azok igen!…

És emlegetjük a sok kedves bohóságot, a sok fura figurát és helyzetet.

Csukás István a kiváló költő, a komoly hangú lírikus hosszú-hosszú esztendők óta írja mesetörténeteit. Képzeletünket benépesíti bájos alakjaival: a téli tücsökkel, a komolytalan kecskebékával, a pukkancs egérrel, Settenkedő Tódorral, a Pintyőke cirkusz művészeivel, Gombóc Artúrral, a Radírpókkal és természetesen Bogyóval, Pom Pom kis barátnőjével meg a többiekkel. Eredeti stílusú rajzolóművészek: mint például Heinzelmann Emma, Mayer Gyula vagy Sajdik Ferenc aztán képeken is elénk varázsolják ezeket a csupa-humor figurákat.

Csukás jókedvűen, könnyedén, szellemesen mesél – és hitelesen. Játékos képzeletvilága bármily messzire ragadja is, ötletei bármennyire képtelennek tűnnek is, ezek a mesék sok szállal kötődnek a realitás talajához. Ezért szereti őket gyermek és felnőtt egyaránt. Ugyanis jólesik olvasóinak ez a felszárnyalás, ez a féktelen szabadság.

Mert Csukás meseírás közben is elsősorban költő. Ahogy lírájában, itt is a valóságból absztrahál. A mese boldog lehetőség a kedélyes, nagy nevetéses, vidám, gyermeki csapongásra. A fantázia korlátlan szabadságot nyer, de lám, mégsem hágja át a logika és a lélektan határait. Minden cigánykeréknek talpraállás a vége. Minden röpködésnek; landolás. A tücskök és bogarak, a madarak és más teremtmények: mi vagyunk. Persze elegáns és pajkos ez az átírás, semmi erőszak, semmi didaktikus kellemetlenkedés. Mégis: a jellemrajzok reánk illenek.

Hiába, na! – egy jó költő írja ezeket a meséket! Márpedig egy jó költő igazán ismeri az életet és az embert.

Csukás – éppen költő mivolta teszi képessé rá – még azt a mutatványt is végrehajtja, hogy teljességgel felidézi magában a gyermekkort, a gyermeki képzelőerőt, a gyermeki naivitást. Ezzel a kicsinyek világába tud helyezkedni, de ugyanakkor minket, felnőtteket is vissza-visszaterel a messzi múltba, a csoda-látó gyerekkorba.

Mindezt most azért mondom el, mert itt van előttem egy új könyve, egy kis regényke: Hogyan lettem filmszínész? A Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni! sorozatában jelent meg. Én ugyan már régóta ismerem a betűket, és nem is valószínű, hogy a korosztályom számára adták ki, mégis eloroztam fiaim elől, s olvasása nagy élvezetemre szolgált. Gajzágó Pityike – pardon! – Gajzágó István második ás filmszínész esete a nagymenőkkel bűbájos, de szemem a történetben felfedezte a szatírát is, amit talán a gyerekek ugyanígy nem fognak észrevenni, ám e finom él nélkül nem lenne ilyen remek humorú ez a könyvecske.

Egy szó mint száz, Csukás elemében van, amikor mesét ír. S ami fontos: kedve nem fárad, ötleteiből nem fogy ki, buzgalma sem erőltetettségbe, sem modorosságba nem fordul.

A szép és komoly versek, a már eddig is jelentős lírai életmű mellett csak hadd szaporodjon számuk ezeknek a jókedvű meséknek!