A pilóta

Nem azzal a szándékkal nevezem pilótának, amivel néhány kortársa, kritikusa, méltatója tette, hogy foglalkozását-hivatását írósága fölé emeljem. De életére, gondolkodására – és így művészetére nézve is a levegőben, a levegő meghódításában, majd a légből a föld védelmében töltött évek a legfontosabbak. A repülés az ember totalitásra törekvését szimbolizálja; nála ez több volt jelképnél; a mitikus vágyból hétköznapi cselekvés lett, hogy aztán rendkívüli személyisége, tehetsége révén mindezt újra csodává lényegítse: emberi csodává, egyszerűségében gyönyörűvé: „A világot, melynek rendjében élünk, nem lehet megérteni, csak akkor, ha magunk maradunk vele.”

Ő pedig sokszor maradt magára a világgal.

K. D. barátom szerettette meg őt velem immár réges-régen, szenvedélyes, lelkes korszakunk idején. Felhevülten, rajongva beszélt róla, s méltán. Költő a költőről. Mert a pilóta költő volt, lett légyen bár katona vagy valamelyik légitársaság polgári alkalmazottja, sőt a dél-amerikai Aeroposta Argentina igazgatója vagy prózát közlő író – költő volt mindig és mindenestül.

Az 1966-ban kiadott könyvének borítóján láttuk először arcképét; a kép nagyítás lehet, vagy elkapkodott amatőrkép, sajtófotó, erősen retusálva. Ezen felfelé tekint, talán egy startoló gép után néz mosolyogva. A tábori sapka és a katonaing kissé különössé teszi ezt a derűt; itt bizonyára már a Felderítő Légierő kapitánya, ám egy gyermek arcvonásaival. Ez az ember írta A kis herceget? A csodálatos mesét már ismertük, a szívszorítóan szép történetet. Ez tehát Antoine de Saint-Exupéry? A hajdani építészhallgató, az École des Beaux-Arts rajzban is tehetséges növendéke maga illusztrálta könyvét. Az utolsó lap fehér síkján két egyszerű vonal: kietlen, néma táj; fölötte csillag. „Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. (…) Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg.”

Amerikában, a háború kellős közepén írta; s hogy gyermekeknek, felnőtteknek-e? Az egész világnak. Az egész akkori emberiségnek. …„írjátok meg nekem, hogy visszajött…” – így fejeződik be a mese. A nagyon is elevenbe vágó mese, mert a reménytelenségben is reményt támasztó.

Saint-Exupéry akkor már, negyvenhárom éves korában, megírta legjobb könyveit; A déli futárgép, az Éjszakai repülés, Az ember földje meghozta az írói sikert, a népszerűséget. De az ő szemében az íróság célja nem a siker vagy a népszerűség volt; ha örült is ezeknek, akkor csak azért, mert remélte, hogy így, miként a díjak által is – munkái szélesebb körben terjednek. Nem volt profi – a szó hétköznapi értelmében, de amatőr sem volt; az írást nem a repülést kiegészítő passziónak tartotta, hanem felelősséggel közölt gondolatok, meggyőződések eszközének. Erkölcsi tettnek. Ahogy kötelességtudatát is mély moralitás jellemezte. Nem tekintette magát kivételnek, gyűlölte a kivételezettséget; 1940-ben, a német invázió hónapjaiban kapitányként a légi felderítés katonája lett. Tudta, hogy reménykedésre nincs ok, hogy „semmiféle áldozat fel nem tartóztathatja a német előrenyomulást”. Mégis harcolt, mert ez volt az egyetlen lehetősége. Minden veszélyben volt, amit szeretett; ha feladja a küzdelmet, feladja önmagát is.

Ezt írta meg egy könyvben, amikor a fegyverszünet után leszerelték, s New Yorkba ment. A Pilote de guerre 1942-ben jelent meg; kíméletlen igazságra törekvésével, őszinteségével féktelen rajongást váltott ki a felelősséggel gondolkodók körében; de ugyanakkor féktelen gyűlöletet a megalkuvókból. Saint-Exupéry azt vallja regényében, hogy mindig, minden körülmények között lehet, van remény a jóra.

…„írjátok meg nekem, hogy visszajött”… – A kis herceg története végén is ez a mondat áll. 1943-ban.

Az Európa Könyvkiadónál újból megjelent Saint-Exupéry kötete. Az Éjszakai repülés meg a másik két, Rónay György fordította regény mellé most a kötetbe került negyediknek a Pilote de guerre – A hadirepülő, Pór Judit fordításában.

Örültem, amikor a kirakatban megláttam a könyvet. Saint-Exupéryt mindig és mindenkinek olvasni kell. Nem irodalmi műveltsége pallérozása végett. Hanem mert emberséget lehet tanulni tőle. Mégpedig olyat, amire napjainkban is igen-igen nagy szükség van.

„– Csak nem olyan nagyralátó, százados, hogy meg akarja érni a háború végét?” – kérdi a hadirepülőt a bajtársa.

„Gavoille nem tréfált.” A pilótát 1944. július 31-én, reggel fél kilenckor lelőtték felderítés közben.

Negyvennégy éves volt. De teljes életet élt.