A költő országlása

Tegnap éjjel egy könyvet olvastam, Kiss Dénes új verseskötetét, százötven oldalnyi költeményt egyhuzamban; pedig éppen csak bele akartam lapozgatni ebbe az új kiadványba. Most jött ki a sajtó alól; a Szépirodalmi bocsátotta útra. A könyv címe Országlás, nyilván annak a versének az éléről került a borítóra, amelyikben a költő rokonszenves elszántsággal buzdítja bátorságra szellemét: „Torokba vérbe csontvelőbe /…/ Nézésbe csöndbe arcfehérbe /…/ Szorított öklöm göcsörtjébe / visszagyűrt versek mind előre!”

Amikor idáig értem, megsejtettem, mi is olvastatja majd végig velem mind az öt ciklust; az utolsó lapot behajtva pedig már tudtam, mi vitt végig a könyvön ekkora önkéntelenséggel: a sorokból áradó erő és mély őszinteség!

Kiss Dénesnek nemrégiben jelent meg a válogatott verskötete, a Tűnt nyarak királya, az immáron harmadik évtizedbe fordult költői pálya összegzése, s lám, most máris itt egy újabb gyűjtemény. De nem csupán ez tűnhet fel az olvasónak, hanem ezeknek az új verseknek a friss dinamikája, a válogatott kötet darabjaihoz mérten is gazdagodott expresszivitás; mind tartalmilag, mind formailag oly mértékű tökéletesedés, amely mellett még egy ilyen érett költő esetében sem mehetünk el szó nélkül.

Szerencsés tehetség Kiss Dénes – bár ő éppen ebben a könyvében vallja, hogy csupán sorsa van, ami szép vallomás, és igaz, azzal a módosítással, hogy ennek a tehetségnek van sorsa, mégpedig minden kegyetlensége ellenére is kegyelmes sorsa, hiszen valahány tragédiát, fájdalmat, katarzist, égető szerelmet átélt, azt mind költészetté fordíthatta és fordíthatja, s éppen ettől lehetnek verseiben valódiak a szavak.

Petőfi, Ady, József Attila, Szárszó, eltűnt gyerekkor, Dunántúl, porrá lett Isabor, elillant nyár, elillant barátság, fagyba dermedt szerelem idéződik meg ebben a könyvben – a nagy érintések, a nagy megrázkódtatások a legszemélyesebb körből. Mert természetes módon személyes neki Segesvár múltból világító emléke éppen úgy, mint egy kínzóan magányos józsefvárosi éjszaka a modern toronyházban. Könyvről könyvre, versről versre újból és újból, ám egyre mélyebbről felbuzgón, s most már sok gyógyító ásványi anyagot is hozva magukkal törnek fel a múlhatatlan élmények. Köztük a vesztések keserű pillanatai. De a költő dacosan ezekből is kihasítja jussát: a gyötrelemben szerzett tapasztalást, a szigorrá keményedett bölcsességet.

„Az élő nyelv a holtak nevét is őrzi!” – írja a törökök pusztította, hajdani zalai faluról az egyik verse előtt.

Ars poeticának is beillik ez.

Költői program, emberi program.

Semmi sem múlhat el nyomtalanul, amíg létezik az emlékezés felelőssége.

…„szívemben Isabor Isabor éled…”

A költő az élő nyelv – s ez teremti jogát, ezzel törhet országlásra. A szellemi-erkölcsi őrködés szolgálatára.

Kiss Dénes joga kétségtelen. A legjobbak között foglal helyet, ahonnan ő is betekintheti, betekinti népe, nemzete közeli s távoli tájait. Meg az emberiség tájait is ugyanakkor.

Nem könnyű dolog ez az országlás, nem egyszerű sors magyar költőnek lenni. Vállalni kellett mindig, minden időben ezt a nehéz feladatot, akár tetszett, akár nem. A mi éghajlatunk költői, ha élt bennük felelősség, emberi elkötelezettség, soha nem menekülhettek sem elefántcsonttoronyba, sem a könnyed formai játékok szivárványidilljébe. Kiss Dénes mérhetetlen felelősségtudattal megvert-megáldott ember, ez süt ki minden sorából, minden művéből; de mint annyi más magyar költőtársa a múltban és a jelenben, ő is bele-beleroskad ebbe az országlásba.

 

„Miért nem menekülnénk?   Dehogynem Helyben állva is lóhalálában futnánk sorsunk elől ki az   időből ki a hazából Európából ki a   Földről!…”

 

De nem lehet. A költőnek beteljesedik sorsa: a költő beteljesíti a sorsát.

 

„Ítélő arcotok elé   mikor adjam föl magamat?”

 

Mindig föladja magát. Ítélkezik ő maga is, mert ez a dolga, de védtelenül; a költő mindig is így ítél, hiszen ő se nem isten, se nem joghatalom, így hát hamar meg is ítéltetik; a költő országlása kiszolgáltatott helyzet.

Nem jobban esne-e gyönyörűen játszani csupán a szavakkal? De, biztosan! Nem édesebb lenne-e kínai tökéletességű verseket írni holdról, napról, boroskupáról? De, biztosan! Mert tudná azt is, tudná a bel cantót, de más kell ide, másként kell szépen énekelni, mert „Az emberiség önmagát öli”… mert nem lehet „hamisított életet / majmolni mosolyogva…”, mert annyiszor, de annyiszor „szívünkre roskad le az ország!”…

Kemény líra ez, férfias; köz- és magánbajokat józan ésszel mérlegelő, a sebeket szisszenéstelenül, bár sápadt arccal elszenvedő, a felvállalt országlás terhét nyíltan megmutató.

Késő éjjel olvastam el a könyvet, csendes órán – de a szavak felverték körülöttem az éjszakát.