Ötvennyolcban

Azon a nyáron Jutkával kibéreltünk egy olcsó kis faházat a Római-parton. Csendes, fás kertben állt, a Duna közelében. Tulajdonosa egy teljes hónapra adta bérbe, nekünk azonban csak két hét szabadságunk volt; a hátralévő időre átadtuk barátunknak, Kárpáti Kamilnak.

Örült az ölébe pottyant nyugalomnak.

Kamilt azidőben ismertem meg, alig esztendeje, amikor Jutkát is. Együtt dolgoztak a művészeti klubban; Jutka titkárnő volt, barátunk pedig afféle tanácsadó és könyvtáros. Nagyon kevéske pénzért végezte ezt a munkát, de alighanem semmi érzéke sem volt az anyagiakhoz. Hosszú börtönévek után 56 októberében szabadult, s annak akkor még alig múlt fél éve. Belevetette magát az irodalmi műsorok szervezésébe, kitűnő költők és írók munkáit szerkesztette kerek előadássá, fiatal pódiumművészek járták ezekkel a munkásszállásokat. Igen, éppen azokat. Fáradt, agyonhajszolt, néhány elemit végzett melósok hallgatták a vaságyakon ülve, sűrű cigarettafüstben és sörszagban Pilinszkyt és Weörest, Kosztolányit és Arany Jánost vagy Füst Milánt, Rimbaud-t és Apollinaire-t. Meg is értették a Kárpáti megírta okos és egyszerű kísérő szövegek keretében. Hősies harcot vívott; a sematizmus után az igazi irodalmat hintette el az építők, vasasok, faipariak és egyebek csodálkozó tömegeiben. Ha kis tér adatott csak neki az ifjan, a bebörtönzés előtt nagy terveket szövő kölyökszerkesztőnek, hát akkor ezen a parányi téren akart teljes szívvel és hittel szépet alkotni. A klub emeleti szobácskájában ült, ósdi Remingtonon gépelte a műsorokat, s ha ideje engedte, a saját verseit is. A falakat könyvespolcok borították, örökösen égett a villany, mert az ablak lichthofra nézett, rettenetesen szürke, hámló, hetedik kerületi tűzfalra; olyan volt ez a szoba, mint egy börtöncella, de barátunk mégsem érezte annak, s neki volt joga igazán különbséget tenni hét és fél esztendős bezártság után.

Nyár volt, amikor 57-ben megismertem. Ha nem mondták volna, kicsoda, szolid hivatalnoknak nézhettem volna. Féloldalasra fésült, szőke haja, fehér arcbőre, kissé korpulens alkata nem árulta el a benne lakozó, indulatos és kérlelhetetlen ítészt, a képzőművészetben és világirodalomban otthonos szellemet, és a költőt. Főleg a költőt! Reggelente pontosan fél kilencre érkezett a klubba jól vasalt, tiszta, drapp vászonruhában, gondosan kifényesített cipőben, petőfiesen kihajtott inggallérral. Pesterzsébetről járt be villamossal; beült a könyvtárszobába és csak délután bukkant elő, közben sem enni, sem inni nem láttuk. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért nem ebédel vagy kávézik, mint más, azt felelte, otthon az édesanyja reggelit ad neki, késő este pedig vacsorával várja, leginkább gyümölccsel, paradicsommal, kenyérrel, tejjel beéri akkor is, többre nincs szüksége. De ez a táplálkozási igénytelenség egyáltalán nem látszott meg rajta, csaknem piknikus jelenség volt; alighanem őt más táplálta: a visszanyert szabadság, a visszanyert élet, noha szabadsága csak fizikai volt, mert költészetével, ha nem is bezárt, de elzárt maradt még sokáig. Ám ő kedélyes volt és bízó. Nem viselte nyomát sem a munkatáborok, sem a magánzárkák keserveinek, sem az ávósok kínzásainak; a kegyetlen éveken átmentette ifjúságát. 49-ben tartóztatták le felháborítóan törvénytelenül, mint Olaszországba készülő ösztöndíjast, a Fra Angelicóra, Leonardóra, Mantegnára éhező, a renaissance iránt lelkesedő, s mindezt Itáliában megismerni vágyó tizenkilenc éves ifjút; Kistarcsára internálták, onnan Recskre került, majd Márianosztrára, de közben el kellett szenvednie a legborzalmasabbat is: a halálos ítélet rettenetét, a bitó árnyékában töltött hónapokat. Elfogatása idején már sikeres pályakezdő költő volt, újságot szerkesztett; reményteljes pályát törtek meg az éberség őrei. De csak a külső, a látható „karriert” vethették vissza hosszú évekre, (hosszabb időre, mint a letöltött fogolyévek!) a szellemet nem. A szellem élt és fejlődött, növekedett és terebélyesedett titkon a barakkokban, a börtönfalak között, az ávósok ostorcsapásai alatt, a kőbányában végzett rabszolgamunka idején is. Amikor kiszabadult, kész, érett, európai színvonalú költő lépett ki a nosztrai börtönkapun. És szinte pillanatok alatt felmérte az irodalmi élet állapotát, kérlelhetetlenül, de igazságosan ítélte meg az alkotókat, olyan pontosan tájékozódott, mintha soha nem rekesztették volna ki a magyar literatúrából. Már publikáló, igényes, kitűnő költők keresték fel gyakorta a klubbeli „toronyszobájában”, érdeklődve hallgatták véleményét munkáikról. De senki sem sietett kiadni a verseit, kényes ügy volt a Kárpáti-ügy még akkor is. Csak tíz év múlva jelent meg első kötete, az Ördöggolyó…

Ötvennyolcban, azon a júniusi napon, amikor Kamil kijött hozzánk Római-partra, hogy átadjuk neki a bérelt házat, a verseit hozta magával, hogy rendezgesse, kötetbe szerkessze őket. A fiatalkoriakat, a börtönben írottakat, már amennyit meghagytak azokból brutális őrei, akik a szeme láttára pusztították el a tőle elkobzott írásokat; s az új verseit. Láttuk, örül a kert csendjének, az alkotói magánynak, a békességnek. De némi szorongást is észrevettem rajta. Csak akkor értettem meg, mi bizonytalanítja el, amikor elmagyaráztuk neki, hogy mit, hol vásárolhat. – És mennyibe kerül a kenyér? – kérdezte gyámoltalanul. – És ha csak negyed kilót akarok?… – Soha nem felejtem el, Jutkával sokáig emlegettük ezt a délutánt: Kamil olyan volt, mint aki súlyos balesetből lábadozik, s újra tanulja a járást. A szellem kontinuitása megmaradt, de maga az ember idegenné vált a világban, mint egy amnéziás. Mindent újra kellett tanulni. A szabadságot is. A szabadság persze még messze volt. Csak éppen békésnek tűnt a nyár, a kerti délután, s odakinn a konszolidációt hazudó világ.

Aznap június 16-a volt. Másnap a Magyar Távirati Iroda jelentését közölte a Népszabadság: Nagy Imrét és három vádlott társát kivégezték.

Kamil, szabadulása második évében, kölcsönvakációja kezdetén ezt olvashatta az árnyas kertben. Hát persze, hogy még nem adták ki a verseit! Csak éppen nem volt már börtönben…