Erdőlakók és más csodalények

 

 

Ki ne ismerné Lázár Ervint? A gyerekek mindenképpen jól ismerik, de a felnőttek is, és nemcsak azok, akiknek lánya-fia Lázár meséin nőtt fel, hanem még azok is, akik csak ritkán veszik kezükbe a kortárs magyar írók műveit. Lázár Ervin kivétel. Szeretik, rajonganak érte. Mondhatom, még az írók is kedvelik, s ez nagy szó, nem irigyek rá, talán mert érzik, tudják, hogy barátunk írói világa milyen különleges, egyedülálló. Írásai éppen olyan népszerűek, mint a világirodalom nagy mesemondóinak, Andersennek vagy a Grimm testvéreknek a meséi. Éppen ezért gondolom, hogy őt még azok is ismerik, akik semmit sem olvastak tőle, de hallottak a Négyszögletű kerek erdő lakóiról, Ló Szerafinról, Mikkamakkáról, Vacskamatiról meg a többiekről, a Hétfejű tündérről, Szegény Dzsoni és Árnika kalandos szép históriájáról, a kisfiúról meg az oroszlánról, akárcsak a népmesék figuráiról. Lázár mesehősei egyébként nemcsak a könyvekben élnek, hanem filmeken, színdarabokban is megjelennek, nem beszélve a hanglemezekről.

Lázár Ervint a meséi tették igazán ismertté, s méltán, hiszen valóban egyedülálló értékei irodalmunknak. Szürrealizmusuk csupa költészet, gyermeknek érthető és mulatságos, felnőttnek többrétű és bő humorú, megrendítő és gyönyörködtető.

Emlékszem azokra az időkre, amikor még másféle történeteket írt; novellákat; emlékszem a Csonkacsütörtök című kötetére, a hagyományos hangvételű elbeszéléseire. Ez persze nem azt jelenti, hogy most már egy másféle Lázár Ervint kell ismernünk, nem lett más író, csak rájött, mi a legcélravezetőbb módja annak, hogy a világról alkotott véleményét kimondja. Hiszen voltaképpen nem meséket ír most sem, bár megjelenési formájukban azok; nem, nem, ezek bizony továbbra is novellák. Mégpedig nagyon is bölcsek. Próza-költészet az övé. Költői próza, lírai próza. Tévedés ne essék: nem szépelgő vagy lirizáló, hiszen legtöbbször ironikus, mindig nagyon játékos, olykor kemény is ez a próza, de mégis lelki, szívmeleg.

A mi barátságunk régi, és az évtizedek alatt, mondhatnám, rokonivá alakult. Együtt indultunk a pályán; Lázár Pécsett élt, a Dunántúli Naplónál dolgozott közös barátunkkal, Bertha Bulcsuval együtt. Alighanem Bertha mutatott be minket egymásnak úgy 1959 táján. Ha Pécsett jártam, együtt töltöttük az estéinket, hol a Nádorban, hol valakinek a lakásán; barát, ital, nő mindig akadt. Amikor pedig Pesten jöttünk össze, ahová akkoriban Lázár feljárt az ELTE-re vizsgázgatni, fél éjszakákat – néha meg egész éjjeleket – voltunk együtt hol Gyurkovicséknál, hol nálunk; vagy megtalált a Marikában, a Rákóczi úton. Aztán meg nyarakra emlékszem, baráti csapatban megszálltuk a Balatont; Bertha vitorlással érkezett az északi partról, Lázár meg azzal az öreg, szürke Opellel, amit akkori felesége, G., a Pécsi Balett táncosa kormányozgatott haza a nyugatnémet autobahnon müncheni fellépésükről. Lázárnak volt legelőbb autója a társaságunkból a hatvanas évek legelején, de hála Istennek, hozzá illő, mert ütött-kopott jószág, s cseppet sem rontott a képen: a lezser öltözékű, farmernadrágos, csüngő bajszú, a hétköznapi dolgokon mindig könnyedén felülemelkedni tudó Ervinen. Ahogy később a pályadíjak, melyeket gyakran nyert el, az elismerések vagy a nemzetközi hírnevet jelentő Andersen-diploma sem változtatott rajta semmit. Már csak azért sem, mert ez a diploma csakhamar néhány fröccs fejében egy belvárosi pincér tulajdonába került, ha van valaki, aki fütyül a sikerre vagy a szokásokra, hát Lázár Ervin az.

Még soha nem találkoztam olyannal, aki elhúzta volna a száját, ha Ervin szóba került. Senki sem tud rá megharagudni, de neki semennyi szeretet sem elég, mindig kész rá, hogy kételkedjen másokban. – Te már nem szeretsz engem… felém se nézel! – Ezt úgy tudja mondani, mint egy megbántott gyerek, közben szégyenlősen elvigyorodik, mert talán attól fél, hogy csakugyan ráhibázott. Pedig a szeretetlenségtől nem kell tartania.

Egyszer vele voltam, amikor az EMKE előtt belebotlottunk három kövér lányba. Hamburgert ettek tele szájjal, pedig csak úgy remegett a hájtól a testük. Lázár elnevette magát, és odaszólt nekik: – Lányok, ti így hárman együtt hány tonnát nyomtok? – Mindenki más pofont kapott volna ezért, ő nem, a lányok felvihogtak, beszédbe elegyedtek vele, azonnal megszerették, körüldongták, mert bárkik voltak is, megérezték, hogy a szemtelennek tetsző kérdésben csipetnyi gúny vagy bántás sincs, csak őszinte humor, közvetlenség, nyíltság, természetesség, emberszeretet.

Sok évvel ezelőtt a Csonkacsütörtök című kötetéről írtam a Jelenkorban. Bár sokféle novellát gyűjtött össze abba a könyvbe, mégis olyan volt, mint egy novellafüzér. Vallomások novellákban. Azt írtam akkor a könyvéről, hogy önérzelemrajz.