Havi kétezer

Első írásával 1958 derekán találkoztam. Mindig is megmarad bennem az emlék, mennyire tetszett, amit írt. Személyesen még nem ismertem, novellái olvastán mégis mély barátságot éreztem iránta. Talán csak ötvenkilenc tavaszán futottunk össze először a Marikában, abban a kis eszpresszóban a Rákóczi úton. Fejeshez olykor be-bekukkantott valaki néhány szóra, de sokszor egy egész délelőttre is. Egy napon magas, bajuszos fiatalember látogatta meg, később együtt távoztak, de kifelé menet Fejes megállt az asztalomnál, és azt mondta:

– Ismerjétek meg egymást. Egyforma bolondok vagytok. Ez itt Kertész Ákos. Nappal lemezeket kalapál, este meg, ahelyett hogy aludna, novellákat ír…

Később, amikor jobban megbarátkoztunk, olyan embernek találtam, amilyennek művei alapján ítéltem. Mély hatást gyakorolt rám egyszerűsége, céltudatossága, munka- és életszeretete, őszinte embersége, művészi tisztasága. Akkoriban üzemben dolgozott, fárasztó fizikai munkát végzett, karambolos autók karosszériáit javította. Éjszaka írta a novelláit, feketekávé és cigaretta tartotta ébren. De soha nem hallottam panaszkodni. Az apja cukrász volt, Ákost emiatt nem vették fel az egyetemre, beállt munkásnak. Keményen bírta a terheket. A szakmájában is éppen olyan jól bánt a szerszámokkal, mint amilyen aggályos gonddal írt már a pálya kezdetén is.

1961-ben néhány fiatal írót ösztöndíjjal felvettek a bölcsészkarra. Én is köztük voltam. Éppen aznap találkoztam Ákossal, amikor ez ügyben benn jártam a minisztériumban.

– Te, Ákos – mondtam neki –, nem akarsz egyetemre járni?

– Hogy a fenébe járhatnék?

– Ösztöndíjjal. Szólok, hogy gondoljanak rád is.

– És mennyi az az ösztöndíj?

– Havi kétezer.

– Kevés.

– Kevés? Ne bolondozz!

– Én az üzemben többet keresek. – És megmondta, hány száz forinttal kap többet. – El kell tartanom a családomat…

Felesége volt és kisfia. Még nem volt önálló lakásuk, az anyjával meg a húgával éltek együtt a Váci utcában.

– Hát talán megadják neked azt az összeget, amit az üzemben keresel.

– Ha megadják, rendben!

Megadták. Ákos éveken át a karosszérialakatosi fizetését kapta egészen a diplomáig. Akkor ugyanennyiért felvették a filmgyárba dramaturgnak.

Szorgalmas diák lett. Angol-magyar szakra iratkozott be, akárcsak én, de aztán átmentünk a magyar-népművelésre. Én négy szemeszter után lemondtam az ösztöndíjról, otthagytam az egyetemet, ahogy mindig is mindent. De ez az én históriám. Ákos jelesen végzett. Közben írt; a Belvárosi kávéház márványasztalánál körmölt; mindig csodáltam a munkamódszerét: sárga kohinoor töltőceruzájának a belét alaposan meghegyezte, még az üzemben vágott, a sarkainál gondosan lekerekített alumínium lapot tett a papír alá, és türelmes, apró betűs írással rótta a sorokat.

Aligha akad nála pontosabb, igényesebb író. Nem emlékszem rá, hogy félkész, összecsapott írást adott volna ki a kezéből. Nem ír sokat, de amit teremt, kiállja a próbát.

Indulásának éveiben azt a világot jelenítette meg, amelyet a legjobban ismert; azoknak az embereknek sorsáról, küzdelmeiről, örömeiről és bánatairól beszélt, akik között esztendők során át élt. De meríts markodba a tenger vizéből, szagold és ízleld meg, a tenger bármily végtelen és hatalmas, e néhány cseppből érzékszerveid máris megismerhetik. Kertész ismerőseiről, a munkásokról ír legszívesebben. De mert az ember érdekli a munkás alakjában is, írásai nem osztályhíradások. Történetei egyetemes értékűek. Ennek köszönhető, hogy már az első alkotásai is megragadták az olvasók figyelmét, és amikor aztán megjelent a Hétköznapok szerelme című könyve, csakhamar elkapkodták.

Még az egyetemi évek előtt szövetséget kötött a filmesekkel; izgatta ez a műfaj. Volt egy novellája, az Új ember, Rényi Tamás és Bán Róbert rábeszélték, hogy készítsen belőle forgatókönyvet. A gyártást nem szokták elkapkodni, már az ELTE-n kollokválgattunk, amikor műterembe került a produkció.

1963-at írtunk. Felkerestem őket a forgatás helyszínén, és interjút készítettem a barátommal.

A Ganz-MÁVAG egy újonnan épült szerelőcsarnokában folytak a külső felvételek. A film címe: Mindennap élünk, és egy karosszérialakatos brigád másfél napját mondja el.

Ákos boldogan sürgött-forgott a filmesek között, overallt viselt, svájci sapkát, mint a melósok. Mutogatta a fogásokat. Sinkovits Imrének, Koncz Gábornak meg a futballista Sándor Csikarnak, Bánhidy Laci bácsinak, Horváth Józsefnek, György Lászlónak.

És komolyan vette az interjút is.

– Miről is szól a filmetek? – kérdeztem tőle, noha ismertem a forgatókönyvet, hiszen ott készült az is a Belvárosiban, az egyetemi előadások közti időkben meg éjszaka, a Váci utcai lakás konyhájában kávék, fröccsök és cigaretták fogyasztása közben. – A brigád tagjai meg akarnak szabadulni az önzéstől, a megalkuvásra hajló természetüktől, persze ki-ki a maga módján. Egy társaság küzdelméről van szó az igaz barátságért, emberségért, az egymás iránti felelősségért, ha jól értem. Végül mégis kudarcot vallanak. A film bemutatja, hol és mit vétettek, de hogy miként is kellett volna cselekedniük, azt az alkotók nem mondják el.

– Én mint író – felelte erre Ákos –, nem akarok választ adni a felvetett kérdésekre. Elmondok egy történetet elejétől a végéig, ebből a tanulságot önmaga számára a néző vonja le. Meggyőződésem, hogy az embernek csak az az igazság válik vérévé, amelyet maga ismer fel. Szeretném, ha a néző részesévé válna a történetnek, higgye, hogy amit a vásznon lát, az az ő hétköznapja. Kerülünk minden erőszakos, túljátszott beállítást, látványosságot, formai bravúrt. Stílusunk egyszerű, közérthető. Rényi, a rendező csaknem mindvégig szemmagasságban fényképezteti a filmet, hogy ezzel is biztosítsa a hétköznapi látás hatását. Dramaturgiai elképzelésünk alapja az volt, hogy az ember tudatosan soha nem él át drámát, mindig a következő perc adja az elmúlt percek drámaiságának értelmét. Filmünk emberközpontú. Ellentétben sok nyugati filmalkotással nem az atomkorszak elembertelenedését, hanem az ellene való küzdelmet igyekszik kifejezni.

– Mi lesz újszerű a filmetekben?

– Újszerű? Ez a film munkásokról szól, hetven százalékban munka közben ábrázolja az embereket. Az ilyen kísérletek ez idáig megbuktak. Az lehetett az oka, hogy az alkotók külön ábrázolták a munkát, s külön a hőseik magánéletét. Nálunk azonban a munka az a természetes közeg, amelyben embereink léteznek. Dolgozni! – ez a munkásember élete. A felvételek egy része régi munkahelyemen, az 5-ös Autójavító Vállalatnál készült. Az itteni csarnok berendezését is a volt brigádtársaim vállalták, ők készítették elő a munkadarabokat is, néhányan statisztálnak a jelenetekben… Tudod, ez a melós környezet még számomra is nagyon otthonos, pedig hát hűtlen lettem… Szeretném, ha a film sugallni tudná, hogy egy lakatosnak olyan a szerelőcsarnok, mint parasztnak a föld. Hiszen az ember munkából él, nem? Úgy kell elrendezni az életét, hogy itt is éppen úgy rendben legyen minden, ahogy a szerelemben, az otthonában…

Amikor a film elkészült, Kertész Ákos pénzhez jutott, s végre tudott venni egy önálló lakást.

De az a lakás már a múlté. És a múlté lett a közös, szárszói nyár is. Házat béreltünk a part közelében, együtt, az egész baráti társaság, feleségestül, gyerekestül. Nagy fürdések voltak, nagy viták, éjszakai diskurzusok könnyű kadarkák mellett. Sok minden történt azóta. Válások és új házasságok, s megint szakítások; hol itt, hol ott lakott Ákos is, néha csak egy kis batyuval kopogtatott be a barátaihoz. De a szenvedések és megpróbáltatások – bármily keservesek voltak is – művekké lettek. Ákos leül, gondosan meghegyezi töltőceruzáját, és a régi, régi alumíniumlemezkét a papír alá helyezi, ír, ír… Drámákat és remek regényeket.