Hábetlerék

Éppen akkoriban vettem részt O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabja próbáin, amikor Fejes Endre kitűnő regényét, a Rozsdatemetőt olvastam. Akkor is – s még most is – számos kritika és vitacikk jelent meg a könyvről; s nekem, különösképpen a Rozsdatemető írói szemléletét kifogásoló megjegyzések, meg az O’Neill-dráma adta élmények asszociációs játéka folytán a következők jutottak eszembe:

A Hosszú út az éjszakába Maryje egy bűnös felelőtlenség áldozata. A férjét színészútjain végigkísérő asszonyt, gyermekágyi betegségében egy hitvány szállodai orvos morfiummal kezelte egykor; ez az olcsó fogás – és mellesleg látványos gyógyítási mód – feleslegessé tette, hogy ez a sarlatán pontos diagnózist csináljon; a kábítószer ugyan feledtette a fájdalmat, de még jobban roncsolt is. Mary életét tönkretette: a szerencsétlen asszony a méreg rabjává lett, s ettől kezdve egyenes út vezette a pusztulásba. Amikor egy későbbi keserű napon, a már kétségtelenül bekövetkező tragédiától riadva az idősebbik fiú szemrehányást tesz az apjának, az apa védekezik: – Ki tehet arról, hogy mindez így történt? – S a fiú azt mondja: – Az a rohadt orvos, az mindenképpen!…

Ha az az orvos akkor a hivatása magaslatán áll!… Nos, a példák mindig sántítanak, bizonyára most sem pontos a párhuzam, de ha már eszembe jutott nekem ez az előbb említett időben, leírtam. Mert arra gondoltam: vajon hány sarlatánt ismerhettünk meg az irodalomban és másutt is, akik a pontos diagnózis és a hathatós gyógymód helyett a könnyebb megoldást, a morfiumadagokat alkalmazták?

Természetesen kétféle felelősségről van itt szó. Az első a rossz orvosok, a tehetségtelenek kuruzslószerű praktizálása –, miért nem kereskedtek inkább valahol ott, ahol nem emberéletekről van szó. A másik a tehetségesek megalkuvása. Ez talán még szörnyűbb, még elítélendőbb.

 

 

Fejes Endre jó orvos. Gyógyítani akar és nem kábítani. Szigorú orvos, akitől a betegek előbb félnek, amikor az első viziten megjelenik, de nemsokára, tapasztalva szakértelmét, biztos kezét és pontos diagnózisait, megnyugszanak. Megszeretik és tisztelik szigorát, mely nincs másért, mint a betegek gyógyulásáért.

Az egészségesekkel kevés szót vált. Örül, hogy felgyógyultak vagy immunisak. A betegek érdeklik, mert azt akarja, hogy azok is egészségesekké váljanak. Így végül mégiscsak az élet érdekli, azért él azok között, akik megmentésre, segítségre várnak.

A Rozsdatemetőben azokról az emberekről beszél, akikről a sarlatán módszer megnyugtatóan kimutatta, hogy nem kell többé törődni velük, rendbe jöttek. A jelentés hosszú ideig túl szép volt. Aki gyógyítással foglalkozik, örül a javulásnak. De a túl szép jelentések gyanakvást ébresztenek benne. Különösen akkor, ha ismeri a betegeit.

Lelkiismerete arra készteti, hogy alaposan utánanézzen a dolgoknak és egy újabb jelentést írjon, mely nem olyan megnyugtató, mint a korábbi sarlatán jelentések, de igaz, és alapot ad, hogy az igazi orvosok munkába álljanak.

Mert a gyógyításra várók, sajnos, sokan vannak.

Azok az emberek, akikről Fejes ír, megtalálhatók minden családban. Léteztek a negyvenes években, az ötvenes években, és léteznek ma is. Sokan vannak, és ezért még indokoltabb, hogy Fejes törődjön velük. Kitűnően ismeri őket, sőt – saját szavai szerint – szereti ezeket az embereket. Miért is ne szeretné? Hiszen nincs bennük semmi gonoszság, csak éppen: élnek a vakvilágban, – dolgoznak a megélhetésért, örülnek, ha többet ehetnek, jobb ruhában járhatnak, ha valamelyest megközelítik azt az életszínvonalat, melyet a jobb sorsúaknál láttak… Magyarán: látták, hogyan él a polgár, az lett számukra az elérendő cél, külsőségekben, magatartásban, erkölcsben… s több-kevesebb sikerrel erre törtek. A szocializmusban is csak azt látták jónak, hogy módjuk lesz elérni ezt a célt, pontosabban valami helycserére gondoltak. Eszmék!… Nos, igen, vannak eszmék, van politika, van politikai tendencia, van gazdasági és szellemi program; mindebből el is jut valamennyi a tudatukig a sajtó, a rádió és egyéb eszközök monotonitása révén, de ezek inkább csak beidegződésekké lesznek. A világtörténelem és a nemzet jelentős eseményei valóban elszállnak a „Nagyfuvaros utcai emberek” fölött anélkül, hogy nagyon sokat tudnának vagy megértenének belőle. Nem jó, hogy így van, ez ellen lázadozik Fejes is, de nincs sok csodálkozásra okunk. Bezuhov ott téblábol a borogyinói csatamezőn és nem tudja, milyen óriási esemény tanúja…

Egy cikkíró, Fejes regényéről szólva, azt kifogásolta, miért nem ábrázolta az író alaposabban a regény felölelte ötven esztendő politikai fordulóit. Fejes, ha szándékában áll, megtehette volna, mert mind írói képessége, mind politikai tisztánlátása erre lehetőséget ad. De ő a Hábetler család látószögéből rögzítette e fél évszázadot. Ő a hábetlerek bőrébe bújt és azt írta le, amit ezek az emberek tapasztaltak a világból. S ha nagy történelmi tablót festett volna is, okvetlenül kettős szerkezete lenne a regénynek: a történelmi események egyfelől, és másfelől a Hábetlerék, így, ahogy az most meg van írva. Fejes nem szépíteni akart, hanem kimondani azt, ami nagyon fáj neki. Szereti és félti hőseit. Mint az igazi anya, aki megérti, hogy nem lehet tovább titkolni gyermekei gyöngéit, segítségért kell fordulnia mindenkihez, éppen az ő jövőjük érdekében.

 

 

A Rozsdatemetőnek örültek az olvasók. Elkapkodták a könyvüzletekből, kézről kézre járt. Vajon csak a sok vita váltotta ki a nagy érdeklődést? Nem hiszem. Fejes regénye őszinte, igazságos, tiszta írás. Az emberek megérzik ezt. És megérzik a szeretetet, mely nélkül nincs igaz mű.

Örüljünk, hogy az emberek így tudnak örülni a jónak.