Ha nem volt pénzünk, ha nem volt annyi sem, hogy vegyünk húsz deka kétforintos kolbászt meg negyed kiló kenyeret, Jutka a segítségünkre sietett, szerzett néhány ebédjegyet a klubban, ahol dolgozott, s mi is – Kiss Dénes, Csukás Pista meg jómagam – ott ebédelhettünk a szakszervezet éttermében, a Puskin utcában.

Dénes akkoriban – ötvennyolcban – a kistarcsai internálásból nemrég szabadulva sovány volt; fizikai munkát végzett valamelyik gyárban. Közösen bérelt szobát a Rumbach Sebestyén utcában Csukással. Pista sem volt olyan testes, mint manapság; régi fényképeinken látható, milyen éhenkórász külseje volt mindkét költőnek. Keveset fizettek a versekért. Éppen csak ki lehetett valahogy nyögni a honoráriumokból a lakbért. Novelláért sem kapott az ember sokat. Valamennyien úgy jártunk, kopott holmikban, lukas cipőkben mint az ágrólszakadtak.

Jutka meg én annak a Dohány utcai háznak a harmadik emeletén laktunk egy cselédszobában, ahol a földszinten a klub működött. A klub a szakszervezetek központjáé volt, valamikor orfeum lehetett, az előcsarnokból lépcső vezetett az emeletre, ahol az oszlopok között egykor asztalok állhattak, s előkelő vagy éppenséggel kevésbé úri népek nézhették vacsora közben a parányi színpadon bemutatott kabarészámokat. A színpad megvolt, poros bársonyfüggöny, rivalda, reflektorok – minden készen állt arra, hogy irodalmi műsorokat mutassanak be rajta; de itt tanították az amatőr versmondókat meg a versenytáncosokat is. Jutka az igazgató titkárnője volt. Fél kilenckor beült az irodába; én meg átballagtam a Rákóczi útra, a Marika presszóba. Ott írtam délelőttönként. Az albérletünk fűtetlen volt, háziasszonyunk a zordabb napokon megengedte, hogy a konyhából nyíló cselédszoba ajtaját nyitva hagyjuk, s meggyújtva a tűzhely mindhárom gázrózsáját, némi meleghez jussunk, de az átlagos téli hőmérsékletű időben ez pazarlásnak számított. Így aztán a Marikában töltöttem a napom nagy részét. Kilenc óra tájban ültem a megszokott asztalomhoz, az utcai frontra, az ablak közelében. Galambos bácsi, a pincér már hozta is a szimplát meg a pohár szódát, s letette elém az előző éjszakáról mocskosan maradt abroszra. A Marika minden este átalakult mulatóvá, híres énekesek léptek fel a műsorban; de nappal szolid, csendes hely volt, mondhatnám, pangott az üzlet, ezért hát nem vették rossz néven, hogy csekély fogyasztás mellett ott üldögélünk néhányan délutánig a kéziratpapír fölé hajolva. Mert rajtam kívül ott írt Fejes Endre is; igaz, abban az időben a presszó vezetőnője volt a felesége. Benn, a hátsó, sötét sarokban, háttal a falnak szorgosan dolgozott, töltőtollával francia kockás papírlapokra írta elbeszéléseit. Nagy sikere volt a Hazudós című novelláskötetével; a Marikában írta a Kéktiszta szerelmet is meg a Rozsdatemetőt. Ha nem ment az írás, néha egymás asztalához ültünk, Bandi szeretett mesélni; mindig nagy mesélő volt, színesen, önmagát is mulattatva, tragikus felhangokkal, laza trágársággal vagy éppen szentimentálisan adta elő a történeteket, amiket aztán később megírt. Így mondta el nekem reggelente, mint előző napi eseményt, a Rozsdatemető néhány epizódját. Nem tudtam, hogy azon a könyvön dolgozik, máig sem értem, miért mondta azt, hogy külföldi bolyongásait írja éppen, s már a mű címe is megvan: Szerelemről, bolond éjszakán. De ez csak később került tető alá. Alighanem rövid novellának szánta a Hábetler családról szóló sztorit, s az anyag közben bővült regénnyé. Vagy csak meglepetést akart? A Rozsdatemető nagyot robbant, emlékszem, eleinte mekkora felháborodást keltett. Darvas és Király István a Kortársban egészen kikeltek ellene. Én ugyanis jelentkeztem, hogy írok róla méltatást; ott ültünk a szerkesztőségi szobában, Darvas József fel volt háborodva.

– Ha elfogadjuk igaznak, amit Fejes írt, akkor megtagadjuk minden eddigi eredményünket. Akkor megtagadjuk a szocializmust.

Király is károsnak tartotta a művet, bár elismerték Fejes tehetségét. Hajthatatlan voltam, s Király István, meg kell hagyni elegánsan, beleegyezett, hogy méltassam a regényt. De közölte velem, hogy ellencikket is írat ugyanakkor.

Így is történt. A Rozsdatemető persze rövid idő múlva elfogadott könyv lett. De akkor még botránynak számított.

 

 

A Marikába járt Kiss Dénes is, leült az egyik asztalhoz és dolgozott. Néha bekukkantott Csukás, Kalász Márton, Csanády János; jött Hernádi, ha Fejes letette a tollát, hozzá telepedett. Szerettem Hernádi elbeszéléseit a Deszkakolostor című kötetében. Hallottam, hogy szürrealista költőként kezdte; olykor váltottunk néhány szót. Mindig elegáns volt, öltöny, nyakkendő, kalap, vasalt ing, fényes cipő – akárcsak manapság is. Írt egy kisregényt, a Magvető adta ki, remek írás volt, nagyon modernnek tetszett, úgy olvastuk, mint a francia egzisztencialistákat. A péntek lépcsőin. Egy férfi szeretkezése egy nővel, miközben a felesége a kórházban világra hozza a gyermeküket. Egy vétkezés története. Egy ember története, aki kiesett Isten kezéből. Nagyon szerettem, kis, vékony könyv volt, mindannyian elolvastuk. Hernádi nagyon kikapott érte. A kultúrpolitika kiátkozta. Minden általános kritikában hatalmas bunkóval vágták fejbe. Hernádi, az egzisztencialista. Eleinte mosolyogva tűrte; igazából jobb helyzet volt támadott írónak lenni, mint támogatottnak. Hernádi valójában hős lett. Büszkén viselte a stigmát, de aztán egyszer csak elege lett belőle. Filmeket írt Jancsóval, és a filmeken nem szerepelhetett a neve. Állítólag bement a hatalom képviselőjéhez, és azt mondta: – Tudják meg, hogy nem fogok disszidálni!

Hát nem is hagyta magát kiszekírozni az országból.

Ezeken a csendes délelőttökön rajtunk kívül csak titkon randevúzó párok surrantak be a közeli munkahelyekről; némelyek csak a fehér vagy kék köpeny fölé kanyarított kabátban. Összebújtak, hubertust ittak, sugdolóztak. A legtöbbet ismertük látásból. Naponta megjelentek. Ez volt a szerelmi életük: a lopott félórák délidőben. Asztal alatt összedugott térdek, futó csókok, kézszorongatások.

Ha jól ment a munka, két szimpla mellett délutánig megírtam egy novellát. Fenn, a cselédszobában legépeltem; aztán amikor Jutka is végzett a hivatalban, moziba mentünk, vagy vártuk, hogy felszaladjon hozzánk valaki a barátok közül. Felolvastuk egymásnak, mit írtunk aznap. Érdekelt. Érdekelt Kiss Dénes verse, érdekelt egy novella, drámarészlet. Ez volt az életünk.

Szegények voltunk; én abban a fekete, bársonygallérú télikabátban jártam, amit apám legénykorában varratott magának, finom kidolgozás volt, láncból készült akasztóval, elegáns béléssel. De csupa rojt volt már. Valamikor ezerkilencszázharmincban varrta a szabó, s már a hatvanas évek elején jártunk. De még pár esztendeig kiszolgált.

Írtunk és vitatkoztunk; hol nálunk, hol Gyurkovicséknál, hol az EMKE-ben vagy a Belvárosiban; rajongtunk Capote tényregényéért, divat volt Hemingway; Kafka, Buzatti, Duras, Sillitoe, Camus voltak terítéken. Dénes rajongott Saint-Exupéry-ért, a pilóta íróért; ízekre szedtük szét kortársaink műveit, de ugyanakkor örültünk, ha feltűnt egy tehetség. Gerelyes Bandi például. Tetszett a Kilenc perc az És-ben.

Mindenki tudta, hogy a Marikában találkozhat írókkal, ha délelőttönként bekukkant. Akik vidékről szaladtak fel Pestre, végezvén a szerkesztőségekben vagy a kiadókban, benéztek a Marikába.

– Úgy járunk ide – mondta egyszer Fejes –, mint a gyárba. Kilenckor blokkolunk. És lenyomjuk itt a nyolc órát…

 

 

(Azon az októberi éjszakán, amikor a délutáni és esti tüntetések nyomában fellángolt a harc is a városban, s a Rádió körül már lövöldöztek, hajnali három felé végre rászántam magam, hogy hazamenjek. A Múzeum körút sarkán egy teherautóról fegyvereket osztogattak. A Rákóczi útra fordulva zenés presszó előtt vitt el az utam. Döbbenten álltam meg lefüggönyzött ablakai előtt, nem akartam hinni a fülemnek: miközben a lukas trikolórokkal fellobogózott teherautók száguldottak géppisztolyos, puskás munkásokkal és diákokkal, miközben sorozatok hasítottak az éjszakába, mintha a legnagyobb béke lenne, odabentről zene szólt, és az énekes tenorja hallatszott ki az utcára. Soha nem felejtem el ezt a hátborzongató ellentétet. Néhány nap múlva a harcok feldúlták a Rákóczi utat is; már nem emlékszem, pedig mindig arra jártam, hogy a presszó kirakatát is bezúzták-e a lövedékek, de arra az első éjre, arra emlékszem. Kitört a forradalom, de a Marikában „közben halkan szólt a dzsessz…”

Azon az októberi éjszakán hogyan is gondolhattam volna, hogy éppen ez lesz az a presszó, ahová két-három év múlva naponta beülök novellát írni…)

 

A Marikából később gyorsbüfé lett, aztán bezárták. Az épületet átalakították. A presszó már nincs sehol.