A modell: az élet

A Gresham kávéház egyik asztalánál egy tíz évvel ezelőtti délutánon B. Nagy László elolvasta Emberi üdvözlet című elbeszélésem kéziratát. Pontosabban: elolvasott egy cím nélküli kéziratot, s amikor letette, elégedettség ült az arcán, kicsit várt, majd azt mondta: – Legyen a címe: Emberi üdvözlet.

Úgy mondta, mint annak idején a Teremtő azt, hogy: Legyen világosság! És lőn. Cím és – világosság.

Nem vallottam be akkor, csak később, (de nem tudom, B. Nagy Lacinak is bevallottam-e?) hogy egészen a cím megszületéséig nem is sejtettem miről szól az írásom. Csak egy szerencsétlen sorsú emberről akartam írni, K. P.-ről – az elbeszélésben Botos Pálra kereszteltem –, csak az ő hajdan megismert alakját akartam megmenteni az enyészettől. Bajtársam volt a p.-i ezrednél, s miután elszakadtunk egymástól, s többé hírt sem hallottam felőle, még sokáig az emlékezetemben élt. Lelkiismeret-furdalással gondoltam rá, mert akkoriban, ott a századunknál komiszkodásaink célpontja volt. Noha vonzódott hozzám, kereste barátságomat és bizalmamat (talán nem voltam akkora hecc-mester, mint a többiek?), mégsem törődtem vele eléggé; szolgálatunk utolsó esztendejében magára maradt, az italt választotta menedékül, s ezért mélypontra került. Ötvenegyben szereltem le, az elbeszélést egy évtized múltán írtam, K. P. alakja olyan elevenen élt bennem még akkor is, mintha csak a minap láttam volna utoljára.

Íme, K. P., az egyik modellem.

Nevét megváltoztattam, de küllemének rajza hiteles; számos tulajdonságát is megőriztem. Ezek szerint hát nem tettem mást, mint lefényképeztem? Dehogy. Egyrészt: elmondtam róla, elmondattam vele mindazt, amiről ő a valóságban soha nem beszélt, de ami mégis lényének sajátja, szerencsétlen sorsának megannyi jegye volt. Másrészt: tragédiáját a végsőkig fokoztam; a valóságban csak (!) személyisége roncsolódott szét, én az elbeszélésben az életétől fosztottam meg. Botos mégis K. P. maradt; a modell nélkül nem teremtődhetett volna meg az írott alak.

Beavatkozásom tehát annyi volt, hogy tömörítettem, kerekítettem az életét, a történetét. Meg akartam mutatni őt egészen, mégpedig abban a környezetben, amiben megismertem és magam is éltem, a korban, amiben akkoriban léteztünk. 1949–50–51. Ezekben az években szolgáltunk a p.-i ezrednél. Társadalmi, politikai feszültségekkel terhes esztendők. Természetes, hogy ez a feszültség benne van az írásban is. Mint ahogy benne van egy országút, egy gyapotföld, egy erdőrészlet, egy kantinsarok, egy laktanyaszeglet, amit egyszer láttunk: a modellem és én.

A hitelesség vezérelt írás közben, ha a valóságot átköltöttem is.

Éreztem, hogy az elbeszélés sikerült, vér lüktet benne. Lehet, hogy formailag tökéletlen. De vér csörgedezik a sorok között: élet.

B. Nagy Laci semmit sem tudott a mű hátteréről, semmit sem tudott K. P.-ről. Ő csak azt tudhatta, amit az írásból kiolvasott. Amit aztán mindjárt meg is fogalmazott, hogy mi az, címéül adván az elbeszélésnek: Emberi üdvözlet.

Akkor kezdtem megfejteni, hogy miért is írtam le Botos történetét. Hogy nemcsak a figura miatt. Hogy többről van szó. A társadalmi kirekesztettség következményeiről. A szeretetlenség reakcióiról. Arról, hogy miként lehet megcsúfolni valakinek a hitét. És arról is, hogy az egymás iránti felelősségünk nagyobb, mint amennyit a törvény előír. Megértettem – utólag.

Aztán jött még más megfejtés is. Az Emberi üdvözlet megjelent az Új Írásban, s néhány szám múltán egy kritika jelent meg róla. Vagy talán nem is kritika volt, hanem csak egy kis jegyzet Tóth János tollából. Azt írta, hogy az ötvenes évek torokszorító légkörét, a személyi kultusz emberi buktatóit fogalmaztam meg.

Bizonyára. Hiszen azidőtt játszódik a történet, s minden, ami akkor köröttünk megesett, belekerült. Ha másként nem, hát olyanformán, ahogy azokban az években megfogalmazatlanul érzékeltük.

Mindezt K. P.-nek köszönhetem. Ha eme megfejtett mondandókat szándékosan akartam volna írásba foglalni, didaktikus elbeszélés született volna. De én csak K. P.-ről akartam szólni, s íme, a révén többről is beszélhettem.

K. P. modell volt, de nem kerestem őt modellnek, mint ahogy másokat sem. Ebbéli cselekedetemben nincsen szándékosság. A modell adódik.

Adódnak, s vannak már régóta. Harminc év messzeségéből támadnak fel váratlanul, húsz év távolából jönnek, vagy csak éveket kell bebarangolniok, hogy megérkezzenek. Minél régebbről valók, annál elevenebbek. A tegnap – akaratlanul – megismert modellekkel semmit sem tudok kezdeni, idegenkedve nézem őket, még hosszú ismerkedésre van szükség. Senkit nem kérek fel erre a szerepre, de ne is álljon elém senki felkínálkozva. Semmire sem tudok jutni vele. Sem emberrel, sem tájjal.

Csak a véletlen találkozásban hiszek.

Most, hogy itt élek a Duna partján, Szeberényi barátom sokszor kérdi: – írtál-e már valamit erről a vidékről? – Nem, még nem írtam. Itt van, látom, de nem tudom megformázni. Csak nézem, figyelem, szeretgetem. Az élmény még fiatal. Mikor fog megérni, nem tudom. Mással küszködöm, másokkal – régi modellekkel. Ezerszer nekiláttam már, hogy leírjam azt a salakkal felhintett utat ott, Cenken, a hátsó majorudvarban, aminek a partján a mozdonynagyságú gőzgépek álltak, meg a fogatos gráblák, meg a melaszos lajtok. A lajtok fekete, naptól áttüzesedett testére felmásztunk, hogy nyitott torkukon behajolva a barna massza bogarak, pókok tetemével teli hártyáját egy letört gallyal félrepiszkálva némi édes nyalánksághoz jussunk. S ott van még egy-egy őszi nap a háború utolsó évében: a menekültek ekhós szekereitől nyüzsgő falu; ott vannak a szénné égett halottak 45 májusából; a felpuffadt tehén teteme, szörnyű bűze a cukorgyári kerítés tövében; vagy az az este a pajtában, amikor kukoricafosztás közben Terka, a tehenesgazda lánya énekelt, s kinn, a csípős októberi estében a városból hazatért tejeskocsikon összekoccantak a kannák, a lovak püszköltek az emelkedőn, Terka meg csak énekelt, a térdünk összeért, nem mertem mozdulni, éreztem bőrét a bőrömön, s amikor este lefekvéskor nagyanyám imádkoztatott hosszan, fáradhatatlanul, csak arra gondoltam, hogy szeretem, szeretem, de aztán arra is, hogy a háború soha nem fog véget érni, s meg kell halni, elviszik a férfiakat, nemsokára engem is elvisznek, és nem lehet szeretni Terkát, mert meg kell halni. Mindezt és még sok mást ezerszer megpróbáltam már megírni, egy-két részlet sikerült is, de soha nem úgy, ahogy szerettem volna. A salakos út szagát is jó lenne megírni, a szagát, este, amikor a por meg a pára összekeveredik, a füvek meg kilehelik a sok buja illatot, de soha nem találtam meg a kellő szavakat. Le tudtam írni egy-egy suta jelzőt minderről, mint ahogy a gyerekkori szerelemről is, de egyik sem volt az igazi. Talán majd egyszer. Nem tudom, miért kell ezekről írnom, lehet, hogy elmúlnak belőlem anélkül, hogy megírnám őket. Nem is tudom, hol vannak már ezek a modellek, s nem is biztos, hogy úgy éltek s voltak a valóságban, ahogy mindmáig bennem élnek. De hogy léteztek, az bizonyos. Létezett a táj, a cenki major, léteztek a hajnalok, amikor a kocsilámpás fényénél dideregve felléptem a hágcsón, nagybátyám vastag pokrócot tekert a lábam köré, s a hajnali sötétben közibe vágott a lovaknak: „Na, isten nevében!” és létezett a szél, ami az arcomba vágott, léteztek a suhogó platánfák az állomáshoz vezető úton, létezett a messziről feldübörgő mozdony, létezett az ölelés: „Hát aztán majd jövőre…” s létezett a szomorúság, ahogy ültem a vonatablakban és néztem az elmaradó tájat, amit szerettem.

Soha másról nem tudok igazán jót írni, csak arról, amit és akit megismertem.

Meglehet, hogy a táj vagy az ember az írásomban nem azonos az eredetivel. Előfordul, hogy átrendezek egy vidéket, hogy kiragadom az embert a környezetéből, hogy több figurából alakítok egyet. De ez nem ront a dolog hitelén. A történettel egészen más a helyzet. A történetet kitalálhatom, a történet mellékes. De ami benépesíti: érzelem, eszközök, táj, ember – ezeket mind a valóságból kell összegyűjteni.

Kórházban feküdtem egyszer, amikor a szomszéd ágyon keserves bajával szenvedő társam elmesélte azt a történetet, amiből később a Francia tanyát írtam. Vele esett meg a dolog. Néhány mondatban feljegyeztem a históriát. Először azt gondoltam, megírom, ahogy elmondta. De az kevés volt: puszta történet, semmi más. Csak akkor kerekedett belőle kisregény, amikor a meséhez felidéződött apám fogságának a története, amit akkoriban le is írt, hogy miként dolgozott egy bajor parasztnál 45 nyarán; s felidéződött hozzá a magam élménye: a levente menetszázad, az utolsó napok az osztrák határon; unokatestvérem hazatérése a francia fogságból; és ismét a p.-i ezrednél töltött katonaidőm – tehát egy-két évtizedes régi élmények. Betegtársam, a féltüdejű, oxigénpalackkal lélegző, szerencsétlen sorsú ember lassan kiszorult a történetből, már én voltam az, aki francia fogságban sínylődött, engem akartak örökbefogadni a tanyán. A fantáziám csak így tudott nekilódulni, hogy lássam, érezzem az ismeretlen vidéket, hogy megteremtsem Mme Bertint és Amélie-t. Sikerült – legalábbis annyira, hogy esztendők múltán egy társaságban megkérdezze tőlem valaki, hogy közvetve kitől ismerem az ő fogságának a történetét. Mondanom sem kell, hogy az illető nem volt azonos a kórházban megismert emberrel. Nem a magam, hanem a modell szükségességének igazolására hadd tegyem hozzá, hogy most, amikor a Francia tanyából tv-filmet forgattunk, a fogolytábori jelenetben az egyik statiszta – a háború után ő is francia fogságba esett – bizonygatta Radó Gyulának, a film rendezőjének, hogy ott éppen így volt minden, ahogy a mi történetünk elbeszéli.

Modell nélkül írni csaknem lehetetlen. Kicsúszik lábad alól a talaj. Legyen írásom a legelvonatkoztatottabb is, meg tudom nevezni kiről, miről írtam. Az abszurd drámák, a groteszk novellák is valóságelemekből épülnek. Mindegyikhez megvan az élő, létező modell. Ha jók. Ha nem jók, akkor éppen annyira csapnivalók, mint a kiagyalt, bár realistának mutatkozó írások. Csalni mindenhogyan lehet. De nem éri meg. A modell nélküli mű sikerülhet hatásosra, ám csakhamar kimúlik vészes vérszegénységben.

Mert a modell nem eszköz. A modell maga az élet.