Presszók, albérletek

A modell: az élet

A Gresham kávéház egyik asztalánál egy tíz évvel ezelőtti délutánon B. Nagy László elolvasta Emberi üdvözlet című elbeszélésem kéziratát. Pontosabban: elolvasott egy cím nélküli kéziratot, s amikor letette, elégedettség ült az arcán, kicsit várt, majd azt mondta: – Legyen a címe: Emberi üdvözlet.

Úgy mondta, mint annak idején a Teremtő azt, hogy: Legyen világosság! És lőn. Cím és – világosság.

Nem vallottam be akkor, csak később, (de nem tudom, B. Nagy Lacinak is bevallottam-e?) hogy egészen a cím megszületéséig nem is sejtettem miről szól az írásom. Csak egy szerencsétlen sorsú emberről akartam írni, K. P.-ről – az elbeszélésben Botos Pálra kereszteltem –, csak az ő hajdan megismert alakját akartam megmenteni az enyészettől. Bajtársam volt a p.-i ezrednél, s miután elszakadtunk egymástól, s többé hírt sem hallottam felőle, még sokáig az emlékezetemben élt. Lelkiismeret-furdalással gondoltam rá, mert akkoriban, ott a századunknál komiszkodásaink célpontja volt. Noha vonzódott hozzám, kereste barátságomat és bizalmamat (talán nem voltam akkora hecc-mester, mint a többiek?), mégsem törődtem vele eléggé; szolgálatunk utolsó esztendejében magára maradt, az italt választotta menedékül, s ezért mélypontra került. Ötvenegyben szereltem le, az elbeszélést egy évtized múltán írtam, K. P. alakja olyan elevenen élt bennem még akkor is, mintha csak a minap láttam volna utoljára.

Íme, K. P., az egyik modellem.

Nevét megváltoztattam, de küllemének rajza hiteles; számos tulajdonságát is megőriztem. Ezek szerint hát nem tettem mást, mint lefényképeztem? Dehogy. Egyrészt: elmondtam róla, elmondattam vele mindazt, amiről ő a valóságban soha nem beszélt, de ami mégis lényének sajátja, szerencsétlen sorsának megannyi jegye volt. Másrészt: tragédiáját a végsőkig fokoztam; a valóságban csak (!) személyisége roncsolódott szét, én az elbeszélésben az életétől fosztottam meg. Botos mégis K. P. maradt; a modell nélkül nem teremtődhetett volna meg az írott alak.

Beavatkozásom tehát annyi volt, hogy tömörítettem, kerekítettem az életét, a történetét. Meg akartam mutatni őt egészen, mégpedig abban a környezetben, amiben megismertem és magam is éltem, a korban, amiben akkoriban léteztünk. 1949–50–51. Ezekben az években szolgáltunk a p.-i ezrednél. Társadalmi, politikai feszültségekkel terhes esztendők. Természetes, hogy ez a feszültség benne van az írásban is. Mint ahogy benne van egy országút, egy gyapotföld, egy erdőrészlet, egy kantinsarok, egy laktanyaszeglet, amit egyszer láttunk: a modellem és én.

A hitelesség vezérelt írás közben, ha a valóságot átköltöttem is.

Éreztem, hogy az elbeszélés sikerült, vér lüktet benne. Lehet, hogy formailag tökéletlen. De vér csörgedezik a sorok között: élet.

B. Nagy Laci semmit sem tudott a mű hátteréről, semmit sem tudott K. P.-ről. Ő csak azt tudhatta, amit az írásból kiolvasott. Amit aztán mindjárt meg is fogalmazott, hogy mi az, címéül adván az elbeszélésnek: Emberi üdvözlet.

Akkor kezdtem megfejteni, hogy miért is írtam le Botos történetét. Hogy nemcsak a figura miatt. Hogy többről van szó. A társadalmi kirekesztettség következményeiről. A szeretetlenség reakcióiról. Arról, hogy miként lehet megcsúfolni valakinek a hitét. És arról is, hogy az egymás iránti felelősségünk nagyobb, mint amennyit a törvény előír. Megértettem – utólag.

Aztán jött még más megfejtés is. Az Emberi üdvözlet megjelent az Új Írásban, s néhány szám múltán egy kritika jelent meg róla. Vagy talán nem is kritika volt, hanem csak egy kis jegyzet Tóth János tollából. Azt írta, hogy az ötvenes évek torokszorító légkörét, a személyi kultusz emberi buktatóit fogalmaztam meg.

Bizonyára. Hiszen azidőtt játszódik a történet, s minden, ami akkor köröttünk megesett, belekerült. Ha másként nem, hát olyanformán, ahogy azokban az években megfogalmazatlanul érzékeltük.

Mindezt K. P.-nek köszönhetem. Ha eme megfejtett mondandókat szándékosan akartam volna írásba foglalni, didaktikus elbeszélés született volna. De én csak K. P.-ről akartam szólni, s íme, a révén többről is beszélhettem.

K. P. modell volt, de nem kerestem őt modellnek, mint ahogy másokat sem. Ebbéli cselekedetemben nincsen szándékosság. A modell adódik.

Adódnak, s vannak már régóta. Harminc év messzeségéből támadnak fel váratlanul, húsz év távolából jönnek, vagy csak éveket kell bebarangolniok, hogy megérkezzenek. Minél régebbről valók, annál elevenebbek. A tegnap – akaratlanul – megismert modellekkel semmit sem tudok kezdeni, idegenkedve nézem őket, még hosszú ismerkedésre van szükség. Senkit nem kérek fel erre a szerepre, de ne is álljon elém senki felkínálkozva. Semmire sem tudok jutni vele. Sem emberrel, sem tájjal.

Csak a véletlen találkozásban hiszek.

Most, hogy itt élek a Duna partján, Szeberényi barátom sokszor kérdi: – írtál-e már valamit erről a vidékről? – Nem, még nem írtam. Itt van, látom, de nem tudom megformázni. Csak nézem, figyelem, szeretgetem. Az élmény még fiatal. Mikor fog megérni, nem tudom. Mással küszködöm, másokkal – régi modellekkel. Ezerszer nekiláttam már, hogy leírjam azt a salakkal felhintett utat ott, Cenken, a hátsó majorudvarban, aminek a partján a mozdonynagyságú gőzgépek álltak, meg a fogatos gráblák, meg a melaszos lajtok. A lajtok fekete, naptól áttüzesedett testére felmásztunk, hogy nyitott torkukon behajolva a barna massza bogarak, pókok tetemével teli hártyáját egy letört gallyal félrepiszkálva némi édes nyalánksághoz jussunk. S ott van még egy-egy őszi nap a háború utolsó évében: a menekültek ekhós szekereitől nyüzsgő falu; ott vannak a szénné égett halottak 45 májusából; a felpuffadt tehén teteme, szörnyű bűze a cukorgyári kerítés tövében; vagy az az este a pajtában, amikor kukoricafosztás közben Terka, a tehenesgazda lánya énekelt, s kinn, a csípős októberi estében a városból hazatért tejeskocsikon összekoccantak a kannák, a lovak püszköltek az emelkedőn, Terka meg csak énekelt, a térdünk összeért, nem mertem mozdulni, éreztem bőrét a bőrömön, s amikor este lefekvéskor nagyanyám imádkoztatott hosszan, fáradhatatlanul, csak arra gondoltam, hogy szeretem, szeretem, de aztán arra is, hogy a háború soha nem fog véget érni, s meg kell halni, elviszik a férfiakat, nemsokára engem is elvisznek, és nem lehet szeretni Terkát, mert meg kell halni. Mindezt és még sok mást ezerszer megpróbáltam már megírni, egy-két részlet sikerült is, de soha nem úgy, ahogy szerettem volna. A salakos út szagát is jó lenne megírni, a szagát, este, amikor a por meg a pára összekeveredik, a füvek meg kilehelik a sok buja illatot, de soha nem találtam meg a kellő szavakat. Le tudtam írni egy-egy suta jelzőt minderről, mint ahogy a gyerekkori szerelemről is, de egyik sem volt az igazi. Talán majd egyszer. Nem tudom, miért kell ezekről írnom, lehet, hogy elmúlnak belőlem anélkül, hogy megírnám őket. Nem is tudom, hol vannak már ezek a modellek, s nem is biztos, hogy úgy éltek s voltak a valóságban, ahogy mindmáig bennem élnek. De hogy léteztek, az bizonyos. Létezett a táj, a cenki major, léteztek a hajnalok, amikor a kocsilámpás fényénél dideregve felléptem a hágcsón, nagybátyám vastag pokrócot tekert a lábam köré, s a hajnali sötétben közibe vágott a lovaknak: „Na, isten nevében!” és létezett a szél, ami az arcomba vágott, léteztek a suhogó platánfák az állomáshoz vezető úton, létezett a messziről feldübörgő mozdony, létezett az ölelés: „Hát aztán majd jövőre…” s létezett a szomorúság, ahogy ültem a vonatablakban és néztem az elmaradó tájat, amit szerettem.

Soha másról nem tudok igazán jót írni, csak arról, amit és akit megismertem.

Meglehet, hogy a táj vagy az ember az írásomban nem azonos az eredetivel. Előfordul, hogy átrendezek egy vidéket, hogy kiragadom az embert a környezetéből, hogy több figurából alakítok egyet. De ez nem ront a dolog hitelén. A történettel egészen más a helyzet. A történetet kitalálhatom, a történet mellékes. De ami benépesíti: érzelem, eszközök, táj, ember – ezeket mind a valóságból kell összegyűjteni.

Kórházban feküdtem egyszer, amikor a szomszéd ágyon keserves bajával szenvedő társam elmesélte azt a történetet, amiből később a Francia tanyát írtam. Vele esett meg a dolog. Néhány mondatban feljegyeztem a históriát. Először azt gondoltam, megírom, ahogy elmondta. De az kevés volt: puszta történet, semmi más. Csak akkor kerekedett belőle kisregény, amikor a meséhez felidéződött apám fogságának a története, amit akkoriban le is írt, hogy miként dolgozott egy bajor parasztnál 45 nyarán; s felidéződött hozzá a magam élménye: a levente menetszázad, az utolsó napok az osztrák határon; unokatestvérem hazatérése a francia fogságból; és ismét a p.-i ezrednél töltött katonaidőm – tehát egy-két évtizedes régi élmények. Betegtársam, a féltüdejű, oxigénpalackkal lélegző, szerencsétlen sorsú ember lassan kiszorult a történetből, már én voltam az, aki francia fogságban sínylődött, engem akartak örökbefogadni a tanyán. A fantáziám csak így tudott nekilódulni, hogy lássam, érezzem az ismeretlen vidéket, hogy megteremtsem Mme Bertint és Amélie-t. Sikerült – legalábbis annyira, hogy esztendők múltán egy társaságban megkérdezze tőlem valaki, hogy közvetve kitől ismerem az ő fogságának a történetét. Mondanom sem kell, hogy az illető nem volt azonos a kórházban megismert emberrel. Nem a magam, hanem a modell szükségességének igazolására hadd tegyem hozzá, hogy most, amikor a Francia tanyából tv-filmet forgattunk, a fogolytábori jelenetben az egyik statiszta – a háború után ő is francia fogságba esett – bizonygatta Radó Gyulának, a film rendezőjének, hogy ott éppen így volt minden, ahogy a mi történetünk elbeszéli.

Modell nélkül írni csaknem lehetetlen. Kicsúszik lábad alól a talaj. Legyen írásom a legelvonatkoztatottabb is, meg tudom nevezni kiről, miről írtam. Az abszurd drámák, a groteszk novellák is valóságelemekből épülnek. Mindegyikhez megvan az élő, létező modell. Ha jók. Ha nem jók, akkor éppen annyira csapnivalók, mint a kiagyalt, bár realistának mutatkozó írások. Csalni mindenhogyan lehet. De nem éri meg. A modell nélküli mű sikerülhet hatásosra, ám csakhamar kimúlik vészes vérszegénységben.

Mert a modell nem eszköz. A modell maga az élet.

Ha nem volt pénzünk, ha nem volt annyi sem, hogy vegyünk húsz deka kétforintos kolbászt meg negyed kiló kenyeret, Jutka a segítségünkre sietett, szerzett néhány ebédjegyet a klubban, ahol dolgozott, s mi is – Kiss Dénes, Csukás Pista meg jómagam – ott ebédelhettünk a szakszervezet éttermében, a Puskin utcában.

Dénes akkoriban – ötvennyolcban – a kistarcsai internálásból nemrég szabadulva sovány volt; fizikai munkát végzett valamelyik gyárban. Közösen bérelt szobát a Rumbach Sebestyén utcában Csukással. Pista sem volt olyan testes, mint manapság; régi fényképeinken látható, milyen éhenkórász külseje volt mindkét költőnek. Keveset fizettek a versekért. Éppen csak ki lehetett valahogy nyögni a honoráriumokból a lakbért. Novelláért sem kapott az ember sokat. Valamennyien úgy jártunk, kopott holmikban, lukas cipőkben mint az ágrólszakadtak.

Jutka meg én annak a Dohány utcai háznak a harmadik emeletén laktunk egy cselédszobában, ahol a földszinten a klub működött. A klub a szakszervezetek központjáé volt, valamikor orfeum lehetett, az előcsarnokból lépcső vezetett az emeletre, ahol az oszlopok között egykor asztalok állhattak, s előkelő vagy éppenséggel kevésbé úri népek nézhették vacsora közben a parányi színpadon bemutatott kabarészámokat. A színpad megvolt, poros bársonyfüggöny, rivalda, reflektorok – minden készen állt arra, hogy irodalmi műsorokat mutassanak be rajta; de itt tanították az amatőr versmondókat meg a versenytáncosokat is. Jutka az igazgató titkárnője volt. Fél kilenckor beült az irodába; én meg átballagtam a Rákóczi útra, a Marika presszóba. Ott írtam délelőttönként. Az albérletünk fűtetlen volt, háziasszonyunk a zordabb napokon megengedte, hogy a konyhából nyíló cselédszoba ajtaját nyitva hagyjuk, s meggyújtva a tűzhely mindhárom gázrózsáját, némi meleghez jussunk, de az átlagos téli hőmérsékletű időben ez pazarlásnak számított. Így aztán a Marikában töltöttem a napom nagy részét. Kilenc óra tájban ültem a megszokott asztalomhoz, az utcai frontra, az ablak közelében. Galambos bácsi, a pincér már hozta is a szimplát meg a pohár szódát, s letette elém az előző éjszakáról mocskosan maradt abroszra. A Marika minden este átalakult mulatóvá, híres énekesek léptek fel a műsorban; de nappal szolid, csendes hely volt, mondhatnám, pangott az üzlet, ezért hát nem vették rossz néven, hogy csekély fogyasztás mellett ott üldögélünk néhányan délutánig a kéziratpapír fölé hajolva. Mert rajtam kívül ott írt Fejes Endre is; igaz, abban az időben a presszó vezetőnője volt a felesége. Benn, a hátsó, sötét sarokban, háttal a falnak szorgosan dolgozott, töltőtollával francia kockás papírlapokra írta elbeszéléseit. Nagy sikere volt a Hazudós című novelláskötetével; a Marikában írta a Kéktiszta szerelmet is meg a Rozsdatemetőt. Ha nem ment az írás, néha egymás asztalához ültünk, Bandi szeretett mesélni; mindig nagy mesélő volt, színesen, önmagát is mulattatva, tragikus felhangokkal, laza trágársággal vagy éppen szentimentálisan adta elő a történeteket, amiket aztán később megírt. Így mondta el nekem reggelente, mint előző napi eseményt, a Rozsdatemető néhány epizódját. Nem tudtam, hogy azon a könyvön dolgozik, máig sem értem, miért mondta azt, hogy külföldi bolyongásait írja éppen, s már a mű címe is megvan: Szerelemről, bolond éjszakán. De ez csak később került tető alá. Alighanem rövid novellának szánta a Hábetler családról szóló sztorit, s az anyag közben bővült regénnyé. Vagy csak meglepetést akart? A Rozsdatemető nagyot robbant, emlékszem, eleinte mekkora felháborodást keltett. Darvas és Király István a Kortársban egészen kikeltek ellene. Én ugyanis jelentkeztem, hogy írok róla méltatást; ott ültünk a szerkesztőségi szobában, Darvas József fel volt háborodva.

– Ha elfogadjuk igaznak, amit Fejes írt, akkor megtagadjuk minden eddigi eredményünket. Akkor megtagadjuk a szocializmust.

Király is károsnak tartotta a művet, bár elismerték Fejes tehetségét. Hajthatatlan voltam, s Király István, meg kell hagyni elegánsan, beleegyezett, hogy méltassam a regényt. De közölte velem, hogy ellencikket is írat ugyanakkor.

Így is történt. A Rozsdatemető persze rövid idő múlva elfogadott könyv lett. De akkor még botránynak számított.

A Marikába járt Kiss Dénes is, leült az egyik asztalhoz és dolgozott. Néha bekukkantott Csukás, Kalász Márton, Csanády János; jött Hernádi, ha Fejes letette a tollát, hozzá telepedett. Szerettem Hernádi elbeszéléseit a Deszkakolostor című kötetében. Hallottam, hogy szürrealista költőként kezdte; olykor váltottunk néhány szót. Mindig elegáns volt, öltöny, nyakkendő, kalap, vasalt ing, fényes cipő – akárcsak manapság is. Írt egy kisregényt, a Magvető adta ki, remek írás volt, nagyon modernnek tetszett, úgy olvastuk, mint a francia egzisztencialistákat. A péntek lépcsőin. Egy férfi szeretkezése egy nővel, miközben a felesége a kórházban világra hozza a gyermeküket. Egy vétkezés története. Egy ember története, aki kiesett Isten kezéből. Nagyon szerettem, kis, vékony könyv volt, mindannyian elolvastuk. Hernádi nagyon kikapott érte. A kultúrpolitika kiátkozta. Minden általános kritikában hatalmas bunkóval vágták fejbe. Hernádi, az egzisztencialista. Eleinte mosolyogva tűrte; igazából jobb helyzet volt támadott írónak lenni, mint támogatottnak. Hernádi valójában hős lett. Büszkén viselte a stigmát, de aztán egyszer csak elege lett belőle. Filmeket írt Jancsóval, és a filmeken nem szerepelhetett a neve. Állítólag bement a hatalom képviselőjéhez, és azt mondta: – Tudják meg, hogy nem fogok disszidálni!

Hát nem is hagyta magát kiszekírozni az országból.

Ezeken a csendes délelőttökön rajtunk kívül csak titkon randevúzó párok surrantak be a közeli munkahelyekről; némelyek csak a fehér vagy kék köpeny fölé kanyarított kabátban. Összebújtak, hubertust ittak, sugdolóztak. A legtöbbet ismertük látásból. Naponta megjelentek. Ez volt a szerelmi életük: a lopott félórák délidőben. Asztal alatt összedugott térdek, futó csókok, kézszorongatások.

Ha jól ment a munka, két szimpla mellett délutánig megírtam egy novellát. Fenn, a cselédszobában legépeltem; aztán amikor Jutka is végzett a hivatalban, moziba mentünk, vagy vártuk, hogy felszaladjon hozzánk valaki a barátok közül. Felolvastuk egymásnak, mit írtunk aznap. Érdekelt. Érdekelt Kiss Dénes verse, érdekelt egy novella, drámarészlet. Ez volt az életünk.

Szegények voltunk; én abban a fekete, bársonygallérú télikabátban jártam, amit apám legénykorában varratott magának, finom kidolgozás volt, láncból készült akasztóval, elegáns béléssel. De csupa rojt volt már. Valamikor ezerkilencszázharmincban varrta a szabó, s már a hatvanas évek elején jártunk. De még pár esztendeig kiszolgált.

Írtunk és vitatkoztunk; hol nálunk, hol Gyurkovicséknál, hol az EMKE-ben vagy a Belvárosiban; rajongtunk Capote tényregényéért, divat volt Hemingway; Kafka, Buzatti, Duras, Sillitoe, Camus voltak terítéken. Dénes rajongott Saint-Exupéry-ért, a pilóta íróért; ízekre szedtük szét kortársaink műveit, de ugyanakkor örültünk, ha feltűnt egy tehetség. Gerelyes Bandi például. Tetszett a Kilenc perc az És-ben.

Mindenki tudta, hogy a Marikában találkozhat írókkal, ha délelőttönként bekukkant. Akik vidékről szaladtak fel Pestre, végezvén a szerkesztőségekben vagy a kiadókban, benéztek a Marikába.

– Úgy járunk ide – mondta egyszer Fejes –, mint a gyárba. Kilenckor blokkolunk. És lenyomjuk itt a nyolc órát…

(Azon az októberi éjszakán, amikor a délutáni és esti tüntetések nyomában fellángolt a harc is a városban, s a Rádió körül már lövöldöztek, hajnali három felé végre rászántam magam, hogy hazamenjek. A Múzeum körút sarkán egy teherautóról fegyvereket osztogattak. A Rákóczi útra fordulva zenés presszó előtt vitt el az utam. Döbbenten álltam meg lefüggönyzött ablakai előtt, nem akartam hinni a fülemnek: miközben a lukas trikolórokkal fellobogózott teherautók száguldottak géppisztolyos, puskás munkásokkal és diákokkal, miközben sorozatok hasítottak az éjszakába, mintha a legnagyobb béke lenne, odabentről zene szólt, és az énekes tenorja hallatszott ki az utcára. Soha nem felejtem el ezt a hátborzongató ellentétet. Néhány nap múlva a harcok feldúlták a Rákóczi utat is; már nem emlékszem, pedig mindig arra jártam, hogy a presszó kirakatát is bezúzták-e a lövedékek, de arra az első éjre, arra emlékszem. Kitört a forradalom, de a Marikában „közben halkan szólt a dzsessz…”

Azon az októberi éjszakán hogyan is gondolhattam volna, hogy éppen ez lesz az a presszó, ahová két-három év múlva naponta beülök novellát írni…)

A Marikából később gyorsbüfé lett, aztán bezárták. Az épületet átalakították. A presszó már nincs sehol.

Hábetlerék

Éppen akkoriban vettem részt O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabja próbáin, amikor Fejes Endre kitűnő regényét, a Rozsdatemetőt olvastam. Akkor is – s még most is – számos kritika és vitacikk jelent meg a könyvről; s nekem, különösképpen a Rozsdatemető írói szemléletét kifogásoló megjegyzések, meg az O’Neill-dráma adta élmények asszociációs játéka folytán a következők jutottak eszembe:

A Hosszú út az éjszakába Maryje egy bűnös felelőtlenség áldozata. A férjét színészútjain végigkísérő asszonyt, gyermekágyi betegségében egy hitvány szállodai orvos morfiummal kezelte egykor; ez az olcsó fogás – és mellesleg látványos gyógyítási mód – feleslegessé tette, hogy ez a sarlatán pontos diagnózist csináljon; a kábítószer ugyan feledtette a fájdalmat, de még jobban roncsolt is. Mary életét tönkretette: a szerencsétlen asszony a méreg rabjává lett, s ettől kezdve egyenes út vezette a pusztulásba. Amikor egy későbbi keserű napon, a már kétségtelenül bekövetkező tragédiától riadva az idősebbik fiú szemrehányást tesz az apjának, az apa védekezik: – Ki tehet arról, hogy mindez így történt? – S a fiú azt mondja: – Az a rohadt orvos, az mindenképpen!…

Ha az az orvos akkor a hivatása magaslatán áll!… Nos, a példák mindig sántítanak, bizonyára most sem pontos a párhuzam, de ha már eszembe jutott nekem ez az előbb említett időben, leírtam. Mert arra gondoltam: vajon hány sarlatánt ismerhettünk meg az irodalomban és másutt is, akik a pontos diagnózis és a hathatós gyógymód helyett a könnyebb megoldást, a morfiumadagokat alkalmazták?

Természetesen kétféle felelősségről van itt szó. Az első a rossz orvosok, a tehetségtelenek kuruzslószerű praktizálása –, miért nem kereskedtek inkább valahol ott, ahol nem emberéletekről van szó. A másik a tehetségesek megalkuvása. Ez talán még szörnyűbb, még elítélendőbb.

Fejes Endre jó orvos. Gyógyítani akar és nem kábítani. Szigorú orvos, akitől a betegek előbb félnek, amikor az első viziten megjelenik, de nemsokára, tapasztalva szakértelmét, biztos kezét és pontos diagnózisait, megnyugszanak. Megszeretik és tisztelik szigorát, mely nincs másért, mint a betegek gyógyulásáért.

Az egészségesekkel kevés szót vált. Örül, hogy felgyógyultak vagy immunisak. A betegek érdeklik, mert azt akarja, hogy azok is egészségesekké váljanak. Így végül mégiscsak az élet érdekli, azért él azok között, akik megmentésre, segítségre várnak.

A Rozsdatemetőben azokról az emberekről beszél, akikről a sarlatán módszer megnyugtatóan kimutatta, hogy nem kell többé törődni velük, rendbe jöttek. A jelentés hosszú ideig túl szép volt. Aki gyógyítással foglalkozik, örül a javulásnak. De a túl szép jelentések gyanakvást ébresztenek benne. Különösen akkor, ha ismeri a betegeit.

Lelkiismerete arra készteti, hogy alaposan utánanézzen a dolgoknak és egy újabb jelentést írjon, mely nem olyan megnyugtató, mint a korábbi sarlatán jelentések, de igaz, és alapot ad, hogy az igazi orvosok munkába álljanak.

Mert a gyógyításra várók, sajnos, sokan vannak.

Azok az emberek, akikről Fejes ír, megtalálhatók minden családban. Léteztek a negyvenes években, az ötvenes években, és léteznek ma is. Sokan vannak, és ezért még indokoltabb, hogy Fejes törődjön velük. Kitűnően ismeri őket, sőt – saját szavai szerint – szereti ezeket az embereket. Miért is ne szeretné? Hiszen nincs bennük semmi gonoszság, csak éppen: élnek a vakvilágban, – dolgoznak a megélhetésért, örülnek, ha többet ehetnek, jobb ruhában járhatnak, ha valamelyest megközelítik azt az életszínvonalat, melyet a jobb sorsúaknál láttak… Magyarán: látták, hogyan él a polgár, az lett számukra az elérendő cél, külsőségekben, magatartásban, erkölcsben… s több-kevesebb sikerrel erre törtek. A szocializmusban is csak azt látták jónak, hogy módjuk lesz elérni ezt a célt, pontosabban valami helycserére gondoltak. Eszmék!… Nos, igen, vannak eszmék, van politika, van politikai tendencia, van gazdasági és szellemi program; mindebből el is jut valamennyi a tudatukig a sajtó, a rádió és egyéb eszközök monotonitása révén, de ezek inkább csak beidegződésekké lesznek. A világtörténelem és a nemzet jelentős eseményei valóban elszállnak a „Nagyfuvaros utcai emberek” fölött anélkül, hogy nagyon sokat tudnának vagy megértenének belőle. Nem jó, hogy így van, ez ellen lázadozik Fejes is, de nincs sok csodálkozásra okunk. Bezuhov ott téblábol a borogyinói csatamezőn és nem tudja, milyen óriási esemény tanúja…

Egy cikkíró, Fejes regényéről szólva, azt kifogásolta, miért nem ábrázolta az író alaposabban a regény felölelte ötven esztendő politikai fordulóit. Fejes, ha szándékában áll, megtehette volna, mert mind írói képessége, mind politikai tisztánlátása erre lehetőséget ad. De ő a Hábetler család látószögéből rögzítette e fél évszázadot. Ő a hábetlerek bőrébe bújt és azt írta le, amit ezek az emberek tapasztaltak a világból. S ha nagy történelmi tablót festett volna is, okvetlenül kettős szerkezete lenne a regénynek: a történelmi események egyfelől, és másfelől a Hábetlerék, így, ahogy az most meg van írva. Fejes nem szépíteni akart, hanem kimondani azt, ami nagyon fáj neki. Szereti és félti hőseit. Mint az igazi anya, aki megérti, hogy nem lehet tovább titkolni gyermekei gyöngéit, segítségért kell fordulnia mindenkihez, éppen az ő jövőjük érdekében.

A Rozsdatemetőnek örültek az olvasók. Elkapkodták a könyvüzletekből, kézről kézre járt. Vajon csak a sok vita váltotta ki a nagy érdeklődést? Nem hiszem. Fejes regénye őszinte, igazságos, tiszta írás. Az emberek megérzik ezt. És megérzik a szeretetet, mely nélkül nincs igaz mű.

Örüljünk, hogy az emberek így tudnak örülni a jónak.

Havi kétezer

Első írásával 1958 derekán találkoztam. Mindig is megmarad bennem az emlék, mennyire tetszett, amit írt. Személyesen még nem ismertem, novellái olvastán mégis mély barátságot éreztem iránta. Talán csak ötvenkilenc tavaszán futottunk össze először a Marikában, abban a kis eszpresszóban a Rákóczi úton. Fejeshez olykor be-bekukkantott valaki néhány szóra, de sokszor egy egész délelőttre is. Egy napon magas, bajuszos fiatalember látogatta meg, később együtt távoztak, de kifelé menet Fejes megállt az asztalomnál, és azt mondta:

– Ismerjétek meg egymást. Egyforma bolondok vagytok. Ez itt Kertész Ákos. Nappal lemezeket kalapál, este meg, ahelyett hogy aludna, novellákat ír…

Később, amikor jobban megbarátkoztunk, olyan embernek találtam, amilyennek művei alapján ítéltem. Mély hatást gyakorolt rám egyszerűsége, céltudatossága, munka- és életszeretete, őszinte embersége, művészi tisztasága. Akkoriban üzemben dolgozott, fárasztó fizikai munkát végzett, karambolos autók karosszériáit javította. Éjszaka írta a novelláit, feketekávé és cigaretta tartotta ébren. De soha nem hallottam panaszkodni. Az apja cukrász volt, Ákost emiatt nem vették fel az egyetemre, beállt munkásnak. Keményen bírta a terheket. A szakmájában is éppen olyan jól bánt a szerszámokkal, mint amilyen aggályos gonddal írt már a pálya kezdetén is.

1961-ben néhány fiatal írót ösztöndíjjal felvettek a bölcsészkarra. Én is köztük voltam. Éppen aznap találkoztam Ákossal, amikor ez ügyben benn jártam a minisztériumban.

– Te, Ákos – mondtam neki –, nem akarsz egyetemre járni?

– Hogy a fenébe járhatnék?

– Ösztöndíjjal. Szólok, hogy gondoljanak rád is.

– És mennyi az az ösztöndíj?

– Havi kétezer.

– Kevés.

– Kevés? Ne bolondozz!

– Én az üzemben többet keresek. – És megmondta, hány száz forinttal kap többet. – El kell tartanom a családomat…

Felesége volt és kisfia. Még nem volt önálló lakásuk, az anyjával meg a húgával éltek együtt a Váci utcában.

– Hát talán megadják neked azt az összeget, amit az üzemben keresel.

– Ha megadják, rendben!

Megadták. Ákos éveken át a karosszérialakatosi fizetését kapta egészen a diplomáig. Akkor ugyanennyiért felvették a filmgyárba dramaturgnak.

Szorgalmas diák lett. Angol-magyar szakra iratkozott be, akárcsak én, de aztán átmentünk a magyar-népművelésre. Én négy szemeszter után lemondtam az ösztöndíjról, otthagytam az egyetemet, ahogy mindig is mindent. De ez az én históriám. Ákos jelesen végzett. Közben írt; a Belvárosi kávéház márványasztalánál körmölt; mindig csodáltam a munkamódszerét: sárga kohinoor töltőceruzájának a belét alaposan meghegyezte, még az üzemben vágott, a sarkainál gondosan lekerekített alumínium lapot tett a papír alá, és türelmes, apró betűs írással rótta a sorokat.

Aligha akad nála pontosabb, igényesebb író. Nem emlékszem rá, hogy félkész, összecsapott írást adott volna ki a kezéből. Nem ír sokat, de amit teremt, kiállja a próbát.

Indulásának éveiben azt a világot jelenítette meg, amelyet a legjobban ismert; azoknak az embereknek sorsáról, küzdelmeiről, örömeiről és bánatairól beszélt, akik között esztendők során át élt. De meríts markodba a tenger vizéből, szagold és ízleld meg, a tenger bármily végtelen és hatalmas, e néhány cseppből érzékszerveid máris megismerhetik. Kertész ismerőseiről, a munkásokról ír legszívesebben. De mert az ember érdekli a munkás alakjában is, írásai nem osztályhíradások. Történetei egyetemes értékűek. Ennek köszönhető, hogy már az első alkotásai is megragadták az olvasók figyelmét, és amikor aztán megjelent a Hétköznapok szerelme című könyve, csakhamar elkapkodták.

Még az egyetemi évek előtt szövetséget kötött a filmesekkel; izgatta ez a műfaj. Volt egy novellája, az Új ember, Rényi Tamás és Bán Róbert rábeszélték, hogy készítsen belőle forgatókönyvet. A gyártást nem szokták elkapkodni, már az ELTE-n kollokválgattunk, amikor műterembe került a produkció.

1963-at írtunk. Felkerestem őket a forgatás helyszínén, és interjút készítettem a barátommal.

A Ganz-MÁVAG egy újonnan épült szerelőcsarnokában folytak a külső felvételek. A film címe: Mindennap élünk, és egy karosszérialakatos brigád másfél napját mondja el.

Ákos boldogan sürgött-forgott a filmesek között, overallt viselt, svájci sapkát, mint a melósok. Mutogatta a fogásokat. Sinkovits Imrének, Koncz Gábornak meg a futballista Sándor Csikarnak, Bánhidy Laci bácsinak, Horváth Józsefnek, György Lászlónak.

És komolyan vette az interjút is.

– Miről is szól a filmetek? – kérdeztem tőle, noha ismertem a forgatókönyvet, hiszen ott készült az is a Belvárosiban, az egyetemi előadások közti időkben meg éjszaka, a Váci utcai lakás konyhájában kávék, fröccsök és cigaretták fogyasztása közben. – A brigád tagjai meg akarnak szabadulni az önzéstől, a megalkuvásra hajló természetüktől, persze ki-ki a maga módján. Egy társaság küzdelméről van szó az igaz barátságért, emberségért, az egymás iránti felelősségért, ha jól értem. Végül mégis kudarcot vallanak. A film bemutatja, hol és mit vétettek, de hogy miként is kellett volna cselekedniük, azt az alkotók nem mondják el.

– Én mint író – felelte erre Ákos –, nem akarok választ adni a felvetett kérdésekre. Elmondok egy történetet elejétől a végéig, ebből a tanulságot önmaga számára a néző vonja le. Meggyőződésem, hogy az embernek csak az az igazság válik vérévé, amelyet maga ismer fel. Szeretném, ha a néző részesévé válna a történetnek, higgye, hogy amit a vásznon lát, az az ő hétköznapja. Kerülünk minden erőszakos, túljátszott beállítást, látványosságot, formai bravúrt. Stílusunk egyszerű, közérthető. Rényi, a rendező csaknem mindvégig szemmagasságban fényképezteti a filmet, hogy ezzel is biztosítsa a hétköznapi látás hatását. Dramaturgiai elképzelésünk alapja az volt, hogy az ember tudatosan soha nem él át drámát, mindig a következő perc adja az elmúlt percek drámaiságának értelmét. Filmünk emberközpontú. Ellentétben sok nyugati filmalkotással nem az atomkorszak elembertelenedését, hanem az ellene való küzdelmet igyekszik kifejezni.

– Mi lesz újszerű a filmetekben?

– Újszerű? Ez a film munkásokról szól, hetven százalékban munka közben ábrázolja az embereket. Az ilyen kísérletek ez idáig megbuktak. Az lehetett az oka, hogy az alkotók külön ábrázolták a munkát, s külön a hőseik magánéletét. Nálunk azonban a munka az a természetes közeg, amelyben embereink léteznek. Dolgozni! – ez a munkásember élete. A felvételek egy része régi munkahelyemen, az 5-ös Autójavító Vállalatnál készült. Az itteni csarnok berendezését is a volt brigádtársaim vállalták, ők készítették elő a munkadarabokat is, néhányan statisztálnak a jelenetekben… Tudod, ez a melós környezet még számomra is nagyon otthonos, pedig hát hűtlen lettem… Szeretném, ha a film sugallni tudná, hogy egy lakatosnak olyan a szerelőcsarnok, mint parasztnak a föld. Hiszen az ember munkából él, nem? Úgy kell elrendezni az életét, hogy itt is éppen úgy rendben legyen minden, ahogy a szerelemben, az otthonában…

Amikor a film elkészült, Kertész Ákos pénzhez jutott, s végre tudott venni egy önálló lakást.

De az a lakás már a múlté. És a múlté lett a közös, szárszói nyár is. Házat béreltünk a part közelében, együtt, az egész baráti társaság, feleségestül, gyerekestül. Nagy fürdések voltak, nagy viták, éjszakai diskurzusok könnyű kadarkák mellett. Sok minden történt azóta. Válások és új házasságok, s megint szakítások; hol itt, hol ott lakott Ákos is, néha csak egy kis batyuval kopogtatott be a barátaihoz. De a szenvedések és megpróbáltatások – bármily keservesek voltak is – művekké lettek. Ákos leül, gondosan meghegyezi töltőceruzáját, és a régi, régi alumíniumlemezkét a papír alá helyezi, ír, ír… Drámákat és remek regényeket.

Erdőlakók és más csodalények

Ki ne ismerné Lázár Ervint? A gyerekek mindenképpen jól ismerik, de a felnőttek is, és nemcsak azok, akiknek lánya-fia Lázár meséin nőtt fel, hanem még azok is, akik csak ritkán veszik kezükbe a kortárs magyar írók műveit. Lázár Ervin kivétel. Szeretik, rajonganak érte. Mondhatom, még az írók is kedvelik, s ez nagy szó, nem irigyek rá, talán mert érzik, tudják, hogy barátunk írói világa milyen különleges, egyedülálló. Írásai éppen olyan népszerűek, mint a világirodalom nagy mesemondóinak, Andersennek vagy a Grimm testvéreknek a meséi. Éppen ezért gondolom, hogy őt még azok is ismerik, akik semmit sem olvastak tőle, de hallottak a Négyszögletű kerek erdő lakóiról, Ló Szerafinról, Mikkamakkáról, Vacskamatiról meg a többiekről, a Hétfejű tündérről, Szegény Dzsoni és Árnika kalandos szép históriájáról, a kisfiúról meg az oroszlánról, akárcsak a népmesék figuráiról. Lázár mesehősei egyébként nemcsak a könyvekben élnek, hanem filmeken, színdarabokban is megjelennek, nem beszélve a hanglemezekről.

Lázár Ervint a meséi tették igazán ismertté, s méltán, hiszen valóban egyedülálló értékei irodalmunknak. Szürrealizmusuk csupa költészet, gyermeknek érthető és mulatságos, felnőttnek többrétű és bő humorú, megrendítő és gyönyörködtető.

Emlékszem azokra az időkre, amikor még másféle történeteket írt; novellákat; emlékszem a Csonkacsütörtök című kötetére, a hagyományos hangvételű elbeszéléseire. Ez persze nem azt jelenti, hogy most már egy másféle Lázár Ervint kell ismernünk, nem lett más író, csak rájött, mi a legcélravezetőbb módja annak, hogy a világról alkotott véleményét kimondja. Hiszen voltaképpen nem meséket ír most sem, bár megjelenési formájukban azok; nem, nem, ezek bizony továbbra is novellák. Mégpedig nagyon is bölcsek. Próza-költészet az övé. Költői próza, lírai próza. Tévedés ne essék: nem szépelgő vagy lirizáló, hiszen legtöbbször ironikus, mindig nagyon játékos, olykor kemény is ez a próza, de mégis lelki, szívmeleg.

A mi barátságunk régi, és az évtizedek alatt, mondhatnám, rokonivá alakult. Együtt indultunk a pályán; Lázár Pécsett élt, a Dunántúli Naplónál dolgozott közös barátunkkal, Bertha Bulcsuval együtt. Alighanem Bertha mutatott be minket egymásnak úgy 1959 táján. Ha Pécsett jártam, együtt töltöttük az estéinket, hol a Nádorban, hol valakinek a lakásán; barát, ital, nő mindig akadt. Amikor pedig Pesten jöttünk össze, ahová akkoriban Lázár feljárt az ELTE-re vizsgázgatni, fél éjszakákat – néha meg egész éjjeleket – voltunk együtt hol Gyurkovicséknál, hol nálunk; vagy megtalált a Marikában, a Rákóczi úton. Aztán meg nyarakra emlékszem, baráti csapatban megszálltuk a Balatont; Bertha vitorlással érkezett az északi partról, Lázár meg azzal az öreg, szürke Opellel, amit akkori felesége, G., a Pécsi Balett táncosa kormányozgatott haza a nyugatnémet autobahnon müncheni fellépésükről. Lázárnak volt legelőbb autója a társaságunkból a hatvanas évek legelején, de hála Istennek, hozzá illő, mert ütött-kopott jószág, s cseppet sem rontott a képen: a lezser öltözékű, farmernadrágos, csüngő bajszú, a hétköznapi dolgokon mindig könnyedén felülemelkedni tudó Ervinen. Ahogy később a pályadíjak, melyeket gyakran nyert el, az elismerések vagy a nemzetközi hírnevet jelentő Andersen-diploma sem változtatott rajta semmit. Már csak azért sem, mert ez a diploma csakhamar néhány fröccs fejében egy belvárosi pincér tulajdonába került, ha van valaki, aki fütyül a sikerre vagy a szokásokra, hát Lázár Ervin az.

Még soha nem találkoztam olyannal, aki elhúzta volna a száját, ha Ervin szóba került. Senki sem tud rá megharagudni, de neki semennyi szeretet sem elég, mindig kész rá, hogy kételkedjen másokban. – Te már nem szeretsz engem… felém se nézel! – Ezt úgy tudja mondani, mint egy megbántott gyerek, közben szégyenlősen elvigyorodik, mert talán attól fél, hogy csakugyan ráhibázott. Pedig a szeretetlenségtől nem kell tartania.

Egyszer vele voltam, amikor az EMKE előtt belebotlottunk három kövér lányba. Hamburgert ettek tele szájjal, pedig csak úgy remegett a hájtól a testük. Lázár elnevette magát, és odaszólt nekik: – Lányok, ti így hárman együtt hány tonnát nyomtok? – Mindenki más pofont kapott volna ezért, ő nem, a lányok felvihogtak, beszédbe elegyedtek vele, azonnal megszerették, körüldongták, mert bárkik voltak is, megérezték, hogy a szemtelennek tetsző kérdésben csipetnyi gúny vagy bántás sincs, csak őszinte humor, közvetlenség, nyíltság, természetesség, emberszeretet.

Sok évvel ezelőtt a Csonkacsütörtök című kötetéről írtam a Jelenkorban. Bár sokféle novellát gyűjtött össze abba a könyvbe, mégis olyan volt, mint egy novellafüzér. Vallomások novellákban. Azt írtam akkor a könyvéről, hogy önérzelemrajz.

Csonkacsütörtök

Lázár Ervin el akar bújni könyvének sorai mögé: alakot és hangot vált gyakorta, kisfiú és felnőtt testbe búvik, mégis ráismerünk, felleljük, bárha nem is akarja. Örömömre szolgált ez a felfedezés, mert nem hiszek azoknak az íróknak, kik műveikben nincsenek jelen, kiknek személyisége nem bukkan elő a „jelmezek” és „kulisszák” mögül. Úgy érzem, az efféle írók nem szenvedik meg a mondanivalót, csak kitalálják. Nincs is mit mondaniuk, csak írni akarnak, hát nem is lehetnek jelen. Írásaikat nem köti semmi a valósághoz, a szó mély értelmében. A Csonkacsütörtök a valósághoz kötött: Lázárhoz kötött. Ezeket a novellákat nem írhatta volna meg így senki más. Az írójukhoz tapadnak, az írójukból teremtődtek.

De örömömre szolgált ugyanakkor az is, hogy Lázár megkísérli az elbúvást; nem magamutogató, nem erőszakos; jelenvalóságáról nem tehet, egyéniség mint ember s mint író egyaránt. De szemérmes, tudja, nem ő a fontos, csupán az, amit lénye, mint egy üzem, feldolgozott a világból. Csak hát ennek az üzemnek megvan a védjegye. Minden jó üzemnek van védjegye, ez teheti elismertté.

Lázár védjegye a szeretetigény.

A Csonkacsütörtök tizenkét elbeszélést tartalmaz, azt mondhatnám: tizenkét különböző történetet. Nem is látszik a könyvben semmiféle szerkesztési igény, inkább csak az írások végén a keltezés mutatja, hogy az író és a kiadó a hét-nyolc esztendő terméséből kiválogatott írásokat keletkezésük rendjébe akarta sorakoztatni. Tehát nem egy megírt, hanem egy összeállított könyvet kaptunk. Mégis, amikor elolvastam, úgy véltem, az író végigvezetett egy úton, mondhatnám: megismertetett életével. De nem is annyira élete eseményeivel – noha feltételezhetően sok az életrajzi vonatkozás a könyvben –, hanem érzelmeivel, érzelmei történetével.

A Csonkacsütörtök nem novellafüzér, mégis az. Nem valamiféle egységes környezet vagy állandóan felbukkanó azonos figurák révén, hiszen ilyesmit csak néhány írásában fedezhetünk fel, de novellafüzér; megkockáztatok egy furcsa kifejezést: önérzelemrajz.

A kisfiú, aki a könyv első novellájában elindul reggelente a behavazott pusztáról a falusi iskolába, még gyanútlan, a szülői szeretet melegét, apja-anyja féltését élvező, csak a vidámságot ismerő kis emberke. Szereti tréfálkozó édesapját, szereti a pusztát, a környező tájat, Kobrák bácsit, a kanászt, s olyan bizodalommal lépdel a magas hóban, halad a fergetegben, mint aki bízik mindenben és mindenkiben: baj nem érheti. S nem is éri. Valaki mindig jön a kellő pillanatban: Édesapa mindig ott van a bajban, megsimogatja a kisfiú fejét, tréfás mondókát talál ki, amin jóízűt lehet nevetni. A világ még békés, barátságos; a hosszú téli út az iskoláig hozzátartozik az élethez, természetes, szép.

Ez a kisfiú később is, mindig, nagy, nyílt tekintettel kutatja, keresi az emberi jóságot, bárhová veti is sorsa. Hosszú-hosszú évtizedekre feltöltődött szeretettel és szeretéssel. Ez lett alapismerete: tréfa és simogató kéz, féltő gond és nevetés, együvé tartozás, család, kedves szomszédok. Bárhol jár, kinyújtja kezét minden felnőtt felé, mert a felnőttek segítenek, ismerik az igazságot, tiszteletre méltóak. De ahogy tágul körülötte a világ, ahogy mind hosszabb utak vezetik el a szülői háztól, a kisfiú egyre zavartabb lesz. Nem mindig kell a szeretet, nem mindig kell a kinyújtott kéz. Bizalmat ád, de ritkán kap bizalmat cserébe. A kisfiú eleinte hitetlenkedve lesi a durva mozdulatokat, megütközik a rideg szavakon. Mégsem akar hinni a rossznak, képtelen felfogni, hogy más világba került, mint amit élete első éveiben megismert. (A városi, Dűlőutak.)

De bármennyire csalódik is, nem akarja feladni hitét. Lassanként felnő, s noha új és új igazságtalanságok és embertelenségek, csalások és hazugságok kavarognak körötte, s ha olykor maga is belegabalyodik ezekbe, mégis vagy sikerül megőriznie hitét, vagy vissza tud térni az igaz ügyek iránti rajongásához. (Sárga kapualj, Ha okos vagy, mint a kígyó, A kerekarcú, Búbos pacsirta.) Soha nem válik gonosszá, nem vadul el. Legföllebb kissé gyanakvó lesz, kissé fáradt, kissé keserű, de sohasem hitetlen. Zavartan áll még felnőtt korában is a rosszal szemben. Kiszolgáltatott, mert mindig és újra őszintén akar élni, mert ragaszkodó, mert emlékszik még a szeretetre, amit kapott és amit adhatott. De a szeretet egyre mélyebbre búvik benne, egyre több idegen anyag rakódik rá: elromlott szerelmek, emberi nyomorúság, egzisztenciális küzdelmek, politikai csalódások, társadalmi értelmetlenségek. A szeretet már nem olyan egyszerű, nem olyan könnyen kimutatható, mint a gyermekkor védett éveiben. A kisfiú gesztusait még természetessé formálta a nyílt érzelem; a fiatalember, a férfi mozdulatai már szegletesek, suták, elhibázottak; a kapcsolódás, mely valaha olyan könnyed, örömteli volt, ma kínokat okoz, a szándék visszájára fordul. A férfi, aki a Furcsa kövek Géniánál című kötetzáró írásban – mintegy ennek az önérzelemrajznak a befejezéseként – anyja hívó levelére végre rászánja magát, és hazaautózik szülőfalujába, már nem tudja kimondani többé a kedves szavakat, nem képes formába szorítani anyja iránt érzett rajongó szeretetét, bántóvá lesznek a mondatok, pedig csak önmagára haragszik a férfi. „Szeretem anyámat” – gondolja, de nem meri, nem tudja már kimondani; sírni szeretne, hogy felszakadjon a szeretet a sok idegen anyag alól, de nincsenek könnyei. Siet, el, vissza a városba, nem tud mit kezdeni a régi tájjal, az anyjával. Útközben megáll, Ifigénia majornál, ahol nagy, otromba kövek hevernek a völgyben. „Letérdelt két kő közé, az arcát görcsösen a földhöz szorította. Messziről nézve éppen olyan lett, mint a kövek.”

Keserű szavak. De a kövek közé szorított arcú férfiban mégis, még mindig, ott él a hajdani nyílt tekintetű, bátor, bizakodó kisfiú, mert fáj neki az ő kővé válása, s amíg a fájdalmat érzi, még megmenekülhet a férfi.

Novelláskötet a Csonkacsütörtök, de úgy olvashattam végig – akár írója szándéka ellenére –, mint egy regényt. Egy érzelem történetét.

Mégsem lírai vallomás ez a könyv, hanem egy valódi prózaíró könyvbéli bemutatkozása. Az egyes novelláknak nemcsak a cselekményük más-más, hanem megformálásban is különböznek. Lázár Ervinnek egy meseregénye jelent meg 1964-ben, mégis: ez az első kötete. Bizonyára korábban is könyvbe gyűjthette volna írásainak jó részét, hiszen a most kiadott kötetben a novellák keltezéséből megállapítható, hogy már 1958-ban biztos kézzel formálta anyagát. A dátumokat követve írói fejlődése is nyomon követhető. A hangulati írásokat már 1961-ben a nagyobb lélegzetű vállalkozás: az epika kísérleteként jelentkező Ha okos vagy, mint a kígyó című elbeszélés követi. A Búbos pacsirtá-ban (1964) a leleményes szerkesztésmód: a külsődleges cselekmény és a belső síkban játszódó emlékezés egymásra fényképezése a meglepő. Nem hat mesterkéltnek, a novella természetes marad, világos, egyszerű.

Ökonómiájáról, ízléséről tanúskodik, hogy felismeri a mű arányait, a vázra nem rak több – és másfajta – anyagot, csak amennyit az elviselhet. Írói alaphangja mindenütt felismerhető, ám olykor szerencsésen – a témának megfelelően – kitalál egy új, a hangulatot vagy a jellemábrázolást segítő, előadási modort. Például a Bartusek Géza, a kutya az egyetemi, a kollégiumi évek diákhangulatát idézi könnyed, kamaszos hangon; az A kuka meg egy bőbeszédű, kissé primitív villanyszerelő nyelvén elmondott történet.

Lázár – noha egyáltalán nem népieskedik – a szép dunántúli nyelvet beszéli, nagyon olvasmányosan és nagyon természetesen ír.

A Furcsa kövek Géniánál a kötet utolsó darabja, a higgadt, elmélyülésre kész, előadásmódjában is gazdagodó, felnőtté vált írót reprezentálja. A Csonkacsütörtök záró hangja, de – úgy vélem – az eljövendő írások nyitánya is egyben.

– Turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi? – kérdi az egyik legutóbbi kötetében, a Pávárbeveszévéd című kis írásában Lázár Ervin.

Remélem, tudok. – Turgudorgok. Hogy beveszévélgevethevesüvünk éppen úgy, mint régen, mint mindig is. Hiába lettünk öregedő apák, ritkábban találkozó barátok. Hiszen ez a mi barátságunk szinte rovokovonivi.

Ötvennyolcban

Azon a nyáron Jutkával kibéreltünk egy olcsó kis faházat a Római-parton. Csendes, fás kertben állt, a Duna közelében. Tulajdonosa egy teljes hónapra adta bérbe, nekünk azonban csak két hét szabadságunk volt; a hátralévő időre átadtuk barátunknak, Kárpáti Kamilnak.

Örült az ölébe pottyant nyugalomnak.

Kamilt azidőben ismertem meg, alig esztendeje, amikor Jutkát is. Együtt dolgoztak a művészeti klubban; Jutka titkárnő volt, barátunk pedig afféle tanácsadó és könyvtáros. Nagyon kevéske pénzért végezte ezt a munkát, de alighanem semmi érzéke sem volt az anyagiakhoz. Hosszú börtönévek után 56 októberében szabadult, s annak akkor még alig múlt fél éve. Belevetette magát az irodalmi műsorok szervezésébe, kitűnő költők és írók munkáit szerkesztette kerek előadássá, fiatal pódiumművészek járták ezekkel a munkásszállásokat. Igen, éppen azokat. Fáradt, agyonhajszolt, néhány elemit végzett melósok hallgatták a vaságyakon ülve, sűrű cigarettafüstben és sörszagban Pilinszkyt és Weörest, Kosztolányit és Arany Jánost vagy Füst Milánt, Rimbaud-t és Apollinaire-t. Meg is értették a Kárpáti megírta okos és egyszerű kísérő szövegek keretében. Hősies harcot vívott; a sematizmus után az igazi irodalmat hintette el az építők, vasasok, faipariak és egyebek csodálkozó tömegeiben. Ha kis tér adatott csak neki az ifjan, a bebörtönzés előtt nagy terveket szövő kölyökszerkesztőnek, hát akkor ezen a parányi téren akart teljes szívvel és hittel szépet alkotni. A klub emeleti szobácskájában ült, ósdi Remingtonon gépelte a műsorokat, s ha ideje engedte, a saját verseit is. A falakat könyvespolcok borították, örökösen égett a villany, mert az ablak lichthofra nézett, rettenetesen szürke, hámló, hetedik kerületi tűzfalra; olyan volt ez a szoba, mint egy börtöncella, de barátunk mégsem érezte annak, s neki volt joga igazán különbséget tenni hét és fél esztendős bezártság után.

Nyár volt, amikor 57-ben megismertem. Ha nem mondták volna, kicsoda, szolid hivatalnoknak nézhettem volna. Féloldalasra fésült, szőke haja, fehér arcbőre, kissé korpulens alkata nem árulta el a benne lakozó, indulatos és kérlelhetetlen ítészt, a képzőművészetben és világirodalomban otthonos szellemet, és a költőt. Főleg a költőt! Reggelente pontosan fél kilencre érkezett a klubba jól vasalt, tiszta, drapp vászonruhában, gondosan kifényesített cipőben, petőfiesen kihajtott inggallérral. Pesterzsébetről járt be villamossal; beült a könyvtárszobába és csak délután bukkant elő, közben sem enni, sem inni nem láttuk. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért nem ebédel vagy kávézik, mint más, azt felelte, otthon az édesanyja reggelit ad neki, késő este pedig vacsorával várja, leginkább gyümölccsel, paradicsommal, kenyérrel, tejjel beéri akkor is, többre nincs szüksége. De ez a táplálkozási igénytelenség egyáltalán nem látszott meg rajta, csaknem piknikus jelenség volt; alighanem őt más táplálta: a visszanyert szabadság, a visszanyert élet, noha szabadsága csak fizikai volt, mert költészetével, ha nem is bezárt, de elzárt maradt még sokáig. Ám ő kedélyes volt és bízó. Nem viselte nyomát sem a munkatáborok, sem a magánzárkák keserveinek, sem az ávósok kínzásainak; a kegyetlen éveken átmentette ifjúságát. 49-ben tartóztatták le felháborítóan törvénytelenül, mint Olaszországba készülő ösztöndíjast, a Fra Angelicóra, Leonardóra, Mantegnára éhező, a renaissance iránt lelkesedő, s mindezt Itáliában megismerni vágyó tizenkilenc éves ifjút; Kistarcsára internálták, onnan Recskre került, majd Márianosztrára, de közben el kellett szenvednie a legborzalmasabbat is: a halálos ítélet rettenetét, a bitó árnyékában töltött hónapokat. Elfogatása idején már sikeres pályakezdő költő volt, újságot szerkesztett; reményteljes pályát törtek meg az éberség őrei. De csak a külső, a látható „karriert” vethették vissza hosszú évekre, (hosszabb időre, mint a letöltött fogolyévek!) a szellemet nem. A szellem élt és fejlődött, növekedett és terebélyesedett titkon a barakkokban, a börtönfalak között, az ávósok ostorcsapásai alatt, a kőbányában végzett rabszolgamunka idején is. Amikor kiszabadult, kész, érett, európai színvonalú költő lépett ki a nosztrai börtönkapun. És szinte pillanatok alatt felmérte az irodalmi élet állapotát, kérlelhetetlenül, de igazságosan ítélte meg az alkotókat, olyan pontosan tájékozódott, mintha soha nem rekesztették volna ki a magyar literatúrából. Már publikáló, igényes, kitűnő költők keresték fel gyakorta a klubbeli „toronyszobájában”, érdeklődve hallgatták véleményét munkáikról. De senki sem sietett kiadni a verseit, kényes ügy volt a Kárpáti-ügy még akkor is. Csak tíz év múlva jelent meg első kötete, az Ördöggolyó…

Ötvennyolcban, azon a júniusi napon, amikor Kamil kijött hozzánk Római-partra, hogy átadjuk neki a bérelt házat, a verseit hozta magával, hogy rendezgesse, kötetbe szerkessze őket. A fiatalkoriakat, a börtönben írottakat, már amennyit meghagytak azokból brutális őrei, akik a szeme láttára pusztították el a tőle elkobzott írásokat; s az új verseit. Láttuk, örül a kert csendjének, az alkotói magánynak, a békességnek. De némi szorongást is észrevettem rajta. Csak akkor értettem meg, mi bizonytalanítja el, amikor elmagyaráztuk neki, hogy mit, hol vásárolhat. – És mennyibe kerül a kenyér? – kérdezte gyámoltalanul. – És ha csak negyed kilót akarok?… – Soha nem felejtem el, Jutkával sokáig emlegettük ezt a délutánt: Kamil olyan volt, mint aki súlyos balesetből lábadozik, s újra tanulja a járást. A szellem kontinuitása megmaradt, de maga az ember idegenné vált a világban, mint egy amnéziás. Mindent újra kellett tanulni. A szabadságot is. A szabadság persze még messze volt. Csak éppen békésnek tűnt a nyár, a kerti délután, s odakinn a konszolidációt hazudó világ.

Aznap június 16-a volt. Másnap a Magyar Távirati Iroda jelentését közölte a Népszabadság: Nagy Imrét és három vádlott társát kivégezték.

Kamil, szabadulása második évében, kölcsönvakációja kezdetén ezt olvashatta az árnyas kertben. Hát persze, hogy még nem adták ki a verseit! Csak éppen nem volt már börtönben…

A költő országlása

Tegnap éjjel egy könyvet olvastam, Kiss Dénes új verseskötetét, százötven oldalnyi költeményt egyhuzamban; pedig éppen csak bele akartam lapozgatni ebbe az új kiadványba. Most jött ki a sajtó alól; a Szépirodalmi bocsátotta útra. A könyv címe Országlás, nyilván annak a versének az éléről került a borítóra, amelyikben a költő rokonszenves elszántsággal buzdítja bátorságra szellemét: „Torokba vérbe csontvelőbe /…/ Nézésbe csöndbe arcfehérbe /…/ Szorított öklöm göcsörtjébe / visszagyűrt versek mind előre!”

Amikor idáig értem, megsejtettem, mi is olvastatja majd végig velem mind az öt ciklust; az utolsó lapot behajtva pedig már tudtam, mi vitt végig a könyvön ekkora önkéntelenséggel: a sorokból áradó erő és mély őszinteség!

Kiss Dénesnek nemrégiben jelent meg a válogatott verskötete, a Tűnt nyarak királya, az immáron harmadik évtizedbe fordult költői pálya összegzése, s lám, most máris itt egy újabb gyűjtemény. De nem csupán ez tűnhet fel az olvasónak, hanem ezeknek az új verseknek a friss dinamikája, a válogatott kötet darabjaihoz mérten is gazdagodott expresszivitás; mind tartalmilag, mind formailag oly mértékű tökéletesedés, amely mellett még egy ilyen érett költő esetében sem mehetünk el szó nélkül.

Szerencsés tehetség Kiss Dénes – bár ő éppen ebben a könyvében vallja, hogy csupán sorsa van, ami szép vallomás, és igaz, azzal a módosítással, hogy ennek a tehetségnek van sorsa, mégpedig minden kegyetlensége ellenére is kegyelmes sorsa, hiszen valahány tragédiát, fájdalmat, katarzist, égető szerelmet átélt, azt mind költészetté fordíthatta és fordíthatja, s éppen ettől lehetnek verseiben valódiak a szavak.

Petőfi, Ady, József Attila, Szárszó, eltűnt gyerekkor, Dunántúl, porrá lett Isabor, elillant nyár, elillant barátság, fagyba dermedt szerelem idéződik meg ebben a könyvben – a nagy érintések, a nagy megrázkódtatások a legszemélyesebb körből. Mert természetes módon személyes neki Segesvár múltból világító emléke éppen úgy, mint egy kínzóan magányos józsefvárosi éjszaka a modern toronyházban. Könyvről könyvre, versről versre újból és újból, ám egyre mélyebbről felbuzgón, s most már sok gyógyító ásványi anyagot is hozva magukkal törnek fel a múlhatatlan élmények. Köztük a vesztések keserű pillanatai. De a költő dacosan ezekből is kihasítja jussát: a gyötrelemben szerzett tapasztalást, a szigorrá keményedett bölcsességet.

„Az élő nyelv a holtak nevét is őrzi!” – írja a törökök pusztította, hajdani zalai faluról az egyik verse előtt.

Ars poeticának is beillik ez.

Költői program, emberi program.

Semmi sem múlhat el nyomtalanul, amíg létezik az emlékezés felelőssége.

…„szívemben Isabor Isabor éled…”

A költő az élő nyelv – s ez teremti jogát, ezzel törhet országlásra. A szellemi-erkölcsi őrködés szolgálatára.

Kiss Dénes joga kétségtelen. A legjobbak között foglal helyet, ahonnan ő is betekintheti, betekinti népe, nemzete közeli s távoli tájait. Meg az emberiség tájait is ugyanakkor.

Nem könnyű dolog ez az országlás, nem egyszerű sors magyar költőnek lenni. Vállalni kellett mindig, minden időben ezt a nehéz feladatot, akár tetszett, akár nem. A mi éghajlatunk költői, ha élt bennük felelősség, emberi elkötelezettség, soha nem menekülhettek sem elefántcsonttoronyba, sem a könnyed formai játékok szivárványidilljébe. Kiss Dénes mérhetetlen felelősségtudattal megvert-megáldott ember, ez süt ki minden sorából, minden művéből; de mint annyi más magyar költőtársa a múltban és a jelenben, ő is bele-beleroskad ebbe az országlásba.

De nem lehet. A költőnek beteljesedik sorsa: a költő beteljesíti a sorsát.

Mindig föladja magát. Ítélkezik ő maga is, mert ez a dolga, de védtelenül; a költő mindig is így ítél, hiszen ő se nem isten, se nem joghatalom, így hát hamar meg is ítéltetik; a költő országlása kiszolgáltatott helyzet.

Nem jobban esne-e gyönyörűen játszani csupán a szavakkal? De, biztosan! Nem édesebb lenne-e kínai tökéletességű verseket írni holdról, napról, boroskupáról? De, biztosan! Mert tudná azt is, tudná a bel cantót, de más kell ide, másként kell szépen énekelni, mert „Az emberiség önmagát öli”… mert nem lehet „hamisított életet / majmolni mosolyogva…”, mert annyiszor, de annyiszor „szívünkre roskad le az ország!”…

Kemény líra ez, férfias; köz- és magánbajokat józan ésszel mérlegelő, a sebeket szisszenéstelenül, bár sápadt arccal elszenvedő, a felvállalt országlás terhét nyíltan megmutató.

Késő éjjel olvastam el a könyvet, csendes órán – de a szavak felverték körülöttem az éjszakát.

A pilóta

Nem azzal a szándékkal nevezem pilótának, amivel néhány kortársa, kritikusa, méltatója tette, hogy foglalkozását-hivatását írósága fölé emeljem. De életére, gondolkodására – és így művészetére nézve is a levegőben, a levegő meghódításában, majd a légből a föld védelmében töltött évek a legfontosabbak. A repülés az ember totalitásra törekvését szimbolizálja; nála ez több volt jelképnél; a mitikus vágyból hétköznapi cselekvés lett, hogy aztán rendkívüli személyisége, tehetsége révén mindezt újra csodává lényegítse: emberi csodává, egyszerűségében gyönyörűvé: „A világot, melynek rendjében élünk, nem lehet megérteni, csak akkor, ha magunk maradunk vele.”

Ő pedig sokszor maradt magára a világgal.

K. D. barátom szerettette meg őt velem immár réges-régen, szenvedélyes, lelkes korszakunk idején. Felhevülten, rajongva beszélt róla, s méltán. Költő a költőről. Mert a pilóta költő volt, lett légyen bár katona vagy valamelyik légitársaság polgári alkalmazottja, sőt a dél-amerikai Aeroposta Argentina igazgatója vagy prózát közlő író – költő volt mindig és mindenestül.

Az 1966-ban kiadott könyvének borítóján láttuk először arcképét; a kép nagyítás lehet, vagy elkapkodott amatőrkép, sajtófotó, erősen retusálva. Ezen felfelé tekint, talán egy startoló gép után néz mosolyogva. A tábori sapka és a katonaing kissé különössé teszi ezt a derűt; itt bizonyára már a Felderítő Légierő kapitánya, ám egy gyermek arcvonásaival. Ez az ember írta A kis herceget? A csodálatos mesét már ismertük, a szívszorítóan szép történetet. Ez tehát Antoine de Saint-Exupéry? A hajdani építészhallgató, az École des Beaux-Arts rajzban is tehetséges növendéke maga illusztrálta könyvét. Az utolsó lap fehér síkján két egyszerű vonal: kietlen, néma táj; fölötte csillag. „Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. (…) Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg.”

Amerikában, a háború kellős közepén írta; s hogy gyermekeknek, felnőtteknek-e? Az egész világnak. Az egész akkori emberiségnek. …„írjátok meg nekem, hogy visszajött…” – így fejeződik be a mese. A nagyon is elevenbe vágó mese, mert a reménytelenségben is reményt támasztó.

Saint-Exupéry akkor már, negyvenhárom éves korában, megírta legjobb könyveit; A déli futárgép, az Éjszakai repülés, Az ember földje meghozta az írói sikert, a népszerűséget. De az ő szemében az íróság célja nem a siker vagy a népszerűség volt; ha örült is ezeknek, akkor csak azért, mert remélte, hogy így, miként a díjak által is – munkái szélesebb körben terjednek. Nem volt profi – a szó hétköznapi értelmében, de amatőr sem volt; az írást nem a repülést kiegészítő passziónak tartotta, hanem felelősséggel közölt gondolatok, meggyőződések eszközének. Erkölcsi tettnek. Ahogy kötelességtudatát is mély moralitás jellemezte. Nem tekintette magát kivételnek, gyűlölte a kivételezettséget; 1940-ben, a német invázió hónapjaiban kapitányként a légi felderítés katonája lett. Tudta, hogy reménykedésre nincs ok, hogy „semmiféle áldozat fel nem tartóztathatja a német előrenyomulást”. Mégis harcolt, mert ez volt az egyetlen lehetősége. Minden veszélyben volt, amit szeretett; ha feladja a küzdelmet, feladja önmagát is.

Ezt írta meg egy könyvben, amikor a fegyverszünet után leszerelték, s New Yorkba ment. A Pilote de guerre 1942-ben jelent meg; kíméletlen igazságra törekvésével, őszinteségével féktelen rajongást váltott ki a felelősséggel gondolkodók körében; de ugyanakkor féktelen gyűlöletet a megalkuvókból. Saint-Exupéry azt vallja regényében, hogy mindig, minden körülmények között lehet, van remény a jóra.

…„írjátok meg nekem, hogy visszajött”… – A kis herceg története végén is ez a mondat áll. 1943-ban.

Az Európa Könyvkiadónál újból megjelent Saint-Exupéry kötete. Az Éjszakai repülés meg a másik két, Rónay György fordította regény mellé most a kötetbe került negyediknek a Pilote de guerre – A hadirepülő, Pór Judit fordításában.

Örültem, amikor a kirakatban megláttam a könyvet. Saint-Exupéryt mindig és mindenkinek olvasni kell. Nem irodalmi műveltsége pallérozása végett. Hanem mert emberséget lehet tanulni tőle. Mégpedig olyat, amire napjainkban is igen-igen nagy szükség van.

„– Csak nem olyan nagyralátó, százados, hogy meg akarja érni a háború végét?” – kérdi a hadirepülőt a bajtársa.

„Gavoille nem tréfált.” A pilótát 1944. július 31-én, reggel fél kilenckor lelőtték felderítés közben.

Negyvennégy éves volt. De teljes életet élt.

Jókedvű mesék

Egyetemista lányom meg a kolleginái hozzák a könyveket, hogy dedikáltassam Csukás Istvánnal; kisfiaim ronggyá olvasták Oriza Triznyák és Mirr-Murr kalandjait; a Pom Pom meséit betéve tudják; ott ülünk a tévé előtt, ha Csukás-rajzfilmet sugároznak; felnőtt férfiak, gondokkal teli asszonyok arca derül fel, ha szóba kerül: – Ó, a Csukás István meséi! Azok igen!…

És emlegetjük a sok kedves bohóságot, a sok fura figurát és helyzetet.

Csukás István a kiváló költő, a komoly hangú lírikus hosszú-hosszú esztendők óta írja mesetörténeteit. Képzeletünket benépesíti bájos alakjaival: a téli tücsökkel, a komolytalan kecskebékával, a pukkancs egérrel, Settenkedő Tódorral, a Pintyőke cirkusz művészeivel, Gombóc Artúrral, a Radírpókkal és természetesen Bogyóval, Pom Pom kis barátnőjével meg a többiekkel. Eredeti stílusú rajzolóművészek: mint például Heinzelmann Emma, Mayer Gyula vagy Sajdik Ferenc aztán képeken is elénk varázsolják ezeket a csupa-humor figurákat.

Csukás jókedvűen, könnyedén, szellemesen mesél – és hitelesen. Játékos képzeletvilága bármily messzire ragadja is, ötletei bármennyire képtelennek tűnnek is, ezek a mesék sok szállal kötődnek a realitás talajához. Ezért szereti őket gyermek és felnőtt egyaránt. Ugyanis jólesik olvasóinak ez a felszárnyalás, ez a féktelen szabadság.

Mert Csukás meseírás közben is elsősorban költő. Ahogy lírájában, itt is a valóságból absztrahál. A mese boldog lehetőség a kedélyes, nagy nevetéses, vidám, gyermeki csapongásra. A fantázia korlátlan szabadságot nyer, de lám, mégsem hágja át a logika és a lélektan határait. Minden cigánykeréknek talpraállás a vége. Minden röpködésnek; landolás. A tücskök és bogarak, a madarak és más teremtmények: mi vagyunk. Persze elegáns és pajkos ez az átírás, semmi erőszak, semmi didaktikus kellemetlenkedés. Mégis: a jellemrajzok reánk illenek.

Hiába, na! – egy jó költő írja ezeket a meséket! Márpedig egy jó költő igazán ismeri az életet és az embert.

Csukás – éppen költő mivolta teszi képessé rá – még azt a mutatványt is végrehajtja, hogy teljességgel felidézi magában a gyermekkort, a gyermeki képzelőerőt, a gyermeki naivitást. Ezzel a kicsinyek világába tud helyezkedni, de ugyanakkor minket, felnőtteket is vissza-visszaterel a messzi múltba, a csoda-látó gyerekkorba.

Mindezt most azért mondom el, mert itt van előttem egy új könyve, egy kis regényke: Hogyan lettem filmszínész? A Móra Könyvkiadó Már tudok olvasni! sorozatában jelent meg. Én ugyan már régóta ismerem a betűket, és nem is valószínű, hogy a korosztályom számára adták ki, mégis eloroztam fiaim elől, s olvasása nagy élvezetemre szolgált. Gajzágó Pityike – pardon! – Gajzágó István második ás filmszínész esete a nagymenőkkel bűbájos, de szemem a történetben felfedezte a szatírát is, amit talán a gyerekek ugyanígy nem fognak észrevenni, ám e finom él nélkül nem lenne ilyen remek humorú ez a könyvecske.

Egy szó mint száz, Csukás elemében van, amikor mesét ír. S ami fontos: kedve nem fárad, ötleteiből nem fogy ki, buzgalma sem erőltetettségbe, sem modorosságba nem fordul.

A szép és komoly versek, a már eddig is jelentős lírai életmű mellett csak hadd szaporodjon számuk ezeknek a jókedvű meséknek!

Süsü a színpadon

Egy sárkány, egy zöldnagy szörnyeteg, egy tűzokádó, pikkelyes hátú, félelmetes erejű – rózsabimbó szeretne lenni!

Ki érti ezt?

Ahelyett, hogy törne-zúzna, pusztítana – hiszen a sárkányok gonoszak. Na, igen, a hétfejűek. Meg általában a sokfejűek. De az egyfejűek? Hát, úgy első látásra azok sem bizalomgerjesztők! Rondák, otrombák. Ez sem valami világszépség, ez a Süsü nevű: a szeme dülledt, a pofája széles, két lapátfoga kiáll, mancsain veszedelmes karmok! Ki ne tudná, hogy az efféle királylányokat rabol, lovagokat tipor halálra, szegények viskóit, fejedelmek palotáit dúlja fel, rombolja porig?

Hiszen ezt tartja róla a közhit.

Vagy inkább a közhiedelem? Miszerint a sárkány a megtestesült gonosz?

Mintha erről Süsü mit sem tudna!

Jön ártatlanul, s azt mondja: Én egy szegény, kitagadott sárkány vagyok, a családom elkergetett, mert az ellenségemet képtelen voltam bántani, inkább – amilyen vajszívem van! – ápolgattam, betegségéből kigyógyítgattam; na, és ráadásul nemhogy huszonnégy, de három fejem sincs, csupán ez az egy! Lenéznek a rokonaim. Világgá indultam, otthontalanul bolyongok, mindenki riadozik tőlem, senki sem akar a barátjává fogadni, pedig semmi kedvem a sárkánykodásra! Békességre vágyom, lepkét szeretnék játszótársnak, ám a pillangók elszállnak előlem. Ők csak a virágokat kedvelik! Ó, ha rózsabimbó lehetnék, / rám szállnának szépen a lepkék, / kicsi szívem vélük dobogna…

Kicsi szívem?! Ezt dalolja egy sárkány?! Hogy kicsi szívem?! Uramfia! Ennyire tájékozatlanok lennénk? Ennyire a tévhitek labirintusában tekeregnénk? Ennyire elhamarkodottak, felületesek, hamisak lennének az ítéleteink?

Csukás István most is, mint már nemegyszer meggyőzően állítja, hogy bizony nagyfokú tájékozatlanságban és felületességben szenvedünk. Nem dörgedelmes prédikációban hozza ezt tudtunkra, hanem ismét egy bűbájos színpadi mesével. Ne a látszatból ítélj – int tapintatosan, jókedéllyel, derűre fakasztón, szívhez szólón Csukás –, mert a látszat csal! Micsoda galádság bárkire, bármire ráfogni, hogy eleve gonosz, haszontalan, ártalmas és így tovább? Kinek van joga általános ítéletekre? Senkinek! Jogunk csak arra lehet, hogy igazságosak legyünk! Márpedig az igazság a látszat mögött található!

Süsü, a sárkány históriája is ezt bizonyítja. Legyen bármily riasztó a külseje – amikor elénk toppan a Vidám Színpad deszkáin, csakhamar megszeretjük. Mert a benne lakozó jóság még tán meg is szépíti ezt a csetlő-botló sárkányfit! Micsoda remek teremtés! Szolgálatkész barát, nemes lélek! A sárkánykodást csakis jóra használja. Felszítja a szénégető tüzét, a cölöpökkel bajlódó hídverőn is segít mérhetetlen erejével – s mindezzel útitársának, egyetlen barátjának, a jó királyfinak is hasznára van. A királyi udvarban ugyan – lám, a rossz beidegződés! – tartanak tőle, bajvívást hirdetnek ellene, ami persze aztán komédiába fullad, bár sárkányunkra nézve könnyen végzetessé is válhatna, hiszen egy jó sárkánnyal mit kezdjen az emberiség? Szeretünk sematikusan osztályozni, szeretjük az eleve kijelölt szerepeket. Süsüt csak a királyfi bölcsessége menti meg a teljes otthontalanságtól: éljen és dolgozzon békességben az ifjú uralkodópár udvarában!

Csukás mesehőse a televízió képernyőjén lett kicsik és nagyok kedvence. Bodrogi Gyulának, a Süsü „hangjának” most az a nagyszerű ötlete támadt, hogy a bábjátékot, Balogh Géza rendezésében, Radványi Sándor játékmesteri közreműködésével színháza színpadára vigye. A Bergendy együttessel, a tévébeli színészhangokkal – de emberbábukkal! Megnyerte ehhez a Karsai Pantomim RT. tagjait. Schéner Mihály, a mesefantáziájú festő tervezte pompás kosztümök és maszkok alatt a mozgás e művészei néma szerepeket vállalva a play back-ről szóló színészi hang-játékokhoz tökéletesen igazodva a legteljesebb illúziót keltik. Embernagy, beszélő bábuk! Csodaszép és csodahumoros maskarákban marionettes billegésekkel, szökdécselésekkel, botlásokkal!

Schéner Mihály már hosszú idő óta keresi a színpadot, ahol bábos kedvét, meseköltészetét, szín- és formacsudáit játékhoz alkalmazva bemutathatná. Végre aztán a békéscsabai Jókai Színházban társakra talált. Ott történt az is, hogy rajzolt-intonált Csukásnak egy meseképzetet, ami a költő fantáziáját felgyújtotta. A létrejött művet be is mutatták Békéscsabán. Most megint összefogtak. Ez a színielőadás itt, a Vidám Színpadon Schéner színi előadása is. A maszkok szellemesebbnél szellemesebbek, a kosztümök a gyermeki kifestőkönyvek merész tónusaiban pompáznak. Kék a zöld mellett, sárga a pirossal. Schéner Mihály szerint: ahogy csak Van Gogh merte! Hozzátenném: és ahogy a magyar mesevilágot színekben, jelekben újrateremteni, elénk tárni lehetséges.

A mézesbábokra, játékbabákra emlékeztető bohókás-megejtő maszkokról eszembe jutottak az antik görög színházak maszkjai. Azok nemcsak arra szolgáltak, hogy tragikus vagy komikus arckifejezések sémái legyenek, hanem formai kiképzésük folytán a színészi hangot is felerősítették. Itt, a Süsü előadásán a természetesnél erősebb géphangok is mintha a maszkok alól előtörő és messzehangzó dikciók lennének. Ám ez csak szeszélyes hasonlítgatás. Ami több ennél: a publikum viselkedése, a gyerekek és a velük érkezett felnőttek lelkes figyelme az antik nézők befogadókészségét és izgalmát idézi. Legalábbis azt hiszem, így ülhettek a régi teátrumokban az emberek az álarcos játszók előadta történetet odaadóan lesve, az igazság diadalát tapsolva.

Csukás színházában mindig reménnyel töltekezhetünk fel. A gyerekeknek ez jó útravaló. Nekünk, felnőtteknek pedig orvosság.

Versenypályán

Ünnepélyes külsejű könyvet tartok a kezemben. Borítója óarany, miként annak a reprezentatív sorozatnak minden egyes kötetéé, amelyet a két könyvkiadó: a Magvető és a Szépirodalmi bocsát ki az elmúlt három évtized irodalmának bemutatására.

Az a könyv, amiről most szólok, az Egy fogadó lelkivilága címet viseli. Csurka István válogatott novellái.

Természetes, hogy Csurka helyet kapott ebben a sorozatban. Az ő írásai nélkül nem lenne teljes a legutóbbi harminc év írásművészetének körképe. Kitűnő tehetség, kezdeti munkái óta van az élvonalban; kivívott helyét tartja töretlenül, akár egy győzelmekhez szokott versenyző. Nemigen hagyja magát lekörözni a hangjáték műfajában sem, sikeres színházi bemutatóival a drámaírók élbolyában látjuk, nem is akar onnan hátrább szorulni.

Nem vagyunk különösebben meghitt barátok, elég nehézkesen közeledtünk egymáshoz, de idővel kialakult a kölcsönös megbecsülés és valami barátságféle is köztünk. A csapat, amelyikkel ő indult a pályán 1954 után: a Sánta–Szabó István–Moldova–Kamondy (Tóth)–Csurka „ötösfogat” eleinte gyanakodva figyelte-fogadta az ötvennyolc táján startolókat, de aztán összenőttünk. Hiszen egyívásúak voltunk mind.

Csurka prózáját szívesen olvasom mindig. Tersánszkytól tanult, sallangtalan, az élőbeszéd természetességét idéző próza. Ironikus; kivált drámáinak dialógusaiban érzékelhető a csípős, kritikus élű humor.

Csurka nem literátus mester; az irodalmiasság távol áll tőle. Elsősorban az élet érdekli. Az élet felől közelít az irodalomhoz, s nem fordítva: nem sémákba akarja kényszeríteni élményeit. Ez így első hallásra talán csak érdekes fordulatnak tetszik, vagy nagyon is magától értetődő írói módszernek, pedig nem az. Mert ez nem a legkönnyebb út, jóllehet, ez az egyetlen igazi írói feladat. Aki ismeri – vagy megismeri – műveit, láthatja, hogy Csurka hány és hány új alakot és ezzel együtt új és új témát emelt és emel át az életből az irodalomba. De nem a kuriozitás kedvéért, nem az eredetieskedést hajszolva, hanem mert bátran, sokszor elsőként tud és mer beszélni arról, amit megélünk.

Ez nem kis írói erény. A tehetség nem csak azt jelenti, hogy valaki jól ír, hogy érti a mesterségét, de azt is, hogy mennyire merészel begázolni a valóságba az igazság felfedezéséért – vagy szerényebben szólva: megleléséért.

Kockázatos vállalkozás. De az olvasó szívesen követi az írót ezeken az utakon. Csurka sikere ebben rejlik: izgalmas expedíciókat szervez. Persze, cseppet sem egzotikus tájakra, hanem nagyon is közeli vidékekre, olyan helyekre, amelyeket nagyon is jól ismerünk: kollégiumi szobákba, kocsmákba, gőzfürdőbe, ételszagú konyhákba, lóversenypályára, a pesti utcákra – de még inkább: lelkünk legmélyebb bugyraiba. Csurka írásaiban mindig szembetalálkozunk önmagunkkal. S ezek a találkozások legtöbbször igen kellemetlenek. Eleinte csak gyanútlanul olvassuk a novellát, hallgatjuk a hangjátékot vagy nézzük a drámát, aztán egy idő után elkezdjük szégyellni magunkat – az ördögbe is, ez aztán nem hiányzott, hogy így a szemünkbe mondják az igazságot! Mármint a számunkra kellemetlen igazságot: nyegleségünket, gyáva megalkuvásunkat, önzésünket. Nemigen emlékszem, hogy Csurkáról azt írta volna a kritika, hogy moralista, pedig hát az, mint minden író, csakhogy a jó író úgy moralista, hogy nem lóg ki a lóláb – márpedig Csurka jó író. Nem erkölcsöt prédikál, hanem bemutatja az életet, ami aztán erkölcsi tanulságul szolgál. És nem hárít mindent az egyénre, a társadalom, a világ felelősségét is felmutatja. Pontosan és világosan, éppen úgy, mint figuráinak etikai botlásait.

Mindehhez még hozzá kell tennem azt, hogy remekül ír, bravúrosan. És szellemesen. Dialógusai egy vérbeli drámaíróra valló párbeszédek. Nem hiszem, hogy különösebb műgonddal dolgozna, mégis: írásaiban nincsenek üresen kongó sorok, nincsenek unalmas részletek; leírásaiban is éppen olyan uralkodó elem a képszerűség, a megjelenítő – és hangulatteremtő erő, mint párbeszédeiben. Szerencsés írói alkat. Sokat ír – sokat tud írni; bővérű tehetség; s minden, amit papírra vet, legyen az csupán egy kis tárca: eleven, friss.

A tárca! Az utóbbi időben a Magyar Nemzetben jelennek meg tárcái. Ezt a nagymúltú, de egy időben háttérbe szorult, sőt már-már elparentált műfajt néhányadmagával feltámasztotta; izgalmas eszmefuttatásait hétről hétre érdeklődve olvasom. Ezekben például jól nyomon követhető írói módszere, amint mondjuk a pesti lomtalanításkor a járdaszegélyekre kitett ócskaságok vagy a téli szántóföldeken sereglő varjak látványából eljut valami általános mondandóig. Nem is olyan régen magam is tanúja voltam annak, hogy mi inspirálta az egyik közérdekű társadalmi kérdést taglaló tárcájának a megírására. Debrecenben voltunk egy drámaügyi tanácskozáson, este a hortobágyi csárdában vacsoráztunk. Záróra felé egy részeg kötött ki az asztalunknál, s arról beszélt zavaros mondatokban, de nagy ingerültséggel, hogy eljönnek ide mindenféle turisták a Hortobágyra, persze késő délután, és keresik a délibábot. Délibábot, este hat órakor! – ezt többször is elismételgette nagy felháborodásában. Még nevettünk is ott többen, hogy na, Csurka, itt a vasárnapi tárca!

Bevallom, ha rám lett volna bízva a dolog, én csak a handabandázó részeg pasast írtam volna meg. Egy figurát ott, abban az éjszakai csárdahangulatban. Ezért hát bizonyos fokú irigységgel láttam a vasárnapi Magyar Nemzetben, hogy Csurka nagyobb fába vágta a fejszéjét, az epizódot csak apropónak tekintette, s kibontott belőle egy közérdekű eszmefuttatást.

A tárca műfaja persze így kívánja. De a példa vonatkozik a novelláira is, sőt minden egyéb írásaira. Csurka írásművészetében a kurióziumból általános érvényű tanulság lesz, a lényegtelennek vélt dolgok lényegessé válnak, az egyéni sorsok a közös sorsot példázzák.

A Nehézfiú

A napilapok valaha meg nem lehettek tárca nélkül; sőt novella nélkül sem; ahogy Kosztolányi előkelően mondja: az újság vendégül hívta meg az irodalmat; s bizony naponta s nemcsak hetente; ráadásul a szépirodalom a vezércikk tőszomszédságában kapott helyet, a vonal alatt. Sokáig így volt ez; még a regények is a vonal alatt jelentek meg folytatásokban. Az írók otthon érezhették magukat a napi sajtóban. Tárcáikkal meg különösképpen beleszólhattak a közélet dolgaiba, kinyilváníthatták társadalmi megfigyeléseiket, véleményt alkothattak, vitázhattak.

A magyar novella bölcsője az újság volt – írja Kosztolányi. Ebből a bölcsőből fel is nőtt szépen, hatalmasan. Szívesen mutatkozott mindig is a lapok hasábjain, de nem ez volt egyetlen megjelenési lehetősége.

A tárcának azonban igen. A tárca csak az újságban él, létezik, a publicisztikába ágyazva, a napi hírektől körülvéve. Később könyvbe gyűjthetik, de szülőhelye mindenképpen a hírlap. Ezért aztán, amikor megéltük, hogy a sajtó jóformán teljesen kizárta köreiből az irodalmat, akkor a tárca el is vérzett. Hosszú ideig, amíg a napilapok nem kívánták – nem tartották kívánatosnak – a friss, eredeti gondolatokat, a szubjektív hangú, színes írásokat, a tárca nem is létezett. Talán csak a tárcanovella – más néven: rajz, karcolat – bukkant fel itt-ott az igazi tárcák helyett és helyén; a szépirodalom pedig csak a vasárnapi mellékletekben kapott afféle díszhelyet, udvariasan, a kötelező távolságtartás személytelenségével.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt hallottuk az első hiányoló és biztató szavakat: újra kell éleszteni a műfajt; legyen ismét tárca a lapokban! Legyen, csináljuk! – kiáltottak fel sokan, de kevesen vállalkoztak rá; igazság szerint nem is tudta mindenki, milyen is legyen a feltámasztott tárca. Kövessük Kosztolányi példáját? De hiszen ma politikusabb magatartást kívánnak! Talán Bálint György munkássága lebegjen a szemünk előtt? No hiszen! Hogy kellemetlenségekbe sodorja magát az ember? Mert Bálint György aztán mindig alaposan megmondogatta a véleményét…

Az-e a tárcaíró dolga, hogy alaposan megmondja a véleményét?

Bizony, az! Így hát nehezen született meg az új tárcairodalom, de végül is néhányan elkezdték; egy-két jó író hétről hétre csiszolgatta, tökéletesítgette – hogy a műfaj ne vesszen bele a vezércikk-hangba, a prédikáló-hangba – s közülük páran visszataláltak a tárca igazi természetéhez.

A tárca igazi természete: a szókimondás és a véleményvállalás.

Erre az idei könyvhétre megjelent most egy kötetnyi ilyen igazi tárca Csurka István tollából, az Utasok. A múltkori gyűjtemény, a Kettes kolbász után ez is a Magyar Nemzetben kéthetente közreadott négyflekkesekből állt össze, bár a végén nyolc kisebb-nagyobb novella is helyet kapott.

Az, hogy Csurka tárcáit állandó kíváncsisággal várják az olvasók, természetes; minden egyéb művét is izgatott érdeklődés előzi meg. Színházi közönsége óriási, a publikum szereti és becsüli.

Hanem a tárcáit nemcsak az általános szimpátia okán várják olvasói. Valamiféle szellemi, lelki eligazítást is keresnek bennük. A publikum tudni akarja, hogy erről vagy arról a jelenségről mi Csurkának a véleménye. Nagyon nagy dolog, ha egy író ekkora figyelmet tud ébreszteni. Csurka érzi ezt a bizalmat – meg akar felelni és meg is felel ennek. Érzi a felelősséget; esztendők alatt, s éppen a tárcaírás közben egyre gondosabb és bölcsebb lett; bár megmaradt ironikus, könnyed, sőt csevegő hangjánál – lelkiismeretesen ébresztgeti lelkiismeretünket dolgaink jobb intézésére, emberségünk, hívőségünk fáradhatatlan élesztgetésére. Talán tárcái mutatják meg a leghatározottabban, hogy írói és emberi kötelességtudás dolgában mennyire kötődik a nagy elődökhöz. Az Utasok első ciklusának Nehézfiúja – mint Csurka is bemutatja – Kosztolányi Esti Kornéljának vagy Krúdy Szindbádjának a rokona. De a tárcák témairányultsága is meg az a szellemi készenlét is, amivel ország és nép ügyéről, Európa hangulatáról, a világ esélyeiről – s az ember köznapi esélyeiről gondolkodik, ahogy alaposan megmondja a véleményét – az mind a valaha elszakított, de mostan megkeresendő folyamatosság megteremtését is szolgálja.

Csurka István tárcáival sokat tett és sokat tesz a magyar sajtóért; a Magyar Nemzetért is meg az újsághasábok hiteléért is.

Arthur

Legelőször valamikor a hatvanas évek elején találkoztunk Szigligeten. Az alkotóházból néhányadmagammal délutáni sétára indultunk, s egyszer csak a háza felé vitt az utunk. – Gyertek, látogassuk meg Görgeyéket! – javasolta a kaposvári úr, a hegyi barangolásban elöljáró múzeumigazgató és költő, Takács Gyula. Szabadkoztam, hogy ismeretlenül állítok be hozzá; Görgeyvel valahogy soha nem futottam össze az úgynevezett irodalmi életben, vagyis a fővárosi szerkesztőségekben, társaságokban. Csak hírből volt fogalmam róla; olvastam verseit, a Magyar Nemzetben megjelenő írásait, tudtam, hogy fordít, (németből), hogy drámákkal is foglalkozik, de más körökben járt, azokban a presszókban sem bukkant fel, ahol én, az albérleti szobákból menekülve, novellákat írni betelepedtem. Azon a szigligeti, őszi napon találkoztam vele személyesen. De csak néhány percre ugrottunk be hozzájuk, éppen csak elfogadtunk egy pohár bort, feltörtünk néhány szem odakínált mandulát, s inkább gyönyörködtünk a tájban; Görgeyék szőlejéből pompás kilátás nyílt az öbölre; tuszkulánuma talán a félsziget legszebb fokán volt; erre emlékszem, meg a felszínes bemutatkozásra: – Igen, igen, persze, hogy ismerlek… – Én is, igen, a műveidet… – de semmi több. A kedves ház és a csupa figyelem, csupa udvariasság, csupa elegancia házigazda emléke maradt meg bennem; a rozsdabarna ősz és a napverte hegyoldal.

(Ez a szigligeti birtokocska már mindenestül a múlté; évekkel később Görgeyék eladták, de versek őrzik az emlékét.)

Mondom, futó találkozás volt, éppen csak láttuk egymást; hanem később egy mulatságos história mintha valami láthatatlan szálakkal barátsággá szőtte volna ismeretségünket. Az történt, hogy a Hungáriában ültem, még a régiben, a mostani bejárat és ruhatár helyén lévő, bordó-bársony homályú, félköríves teremben. A márványasztalra hajolva írtam, amikor Pap Károlyné, a háború alatt elhurcolt és áldozatul esett kitűnő író özvegye állt meg előttem egy hölgy társaságában. Köszöntöttem őket, de mielőtt folytathattam volna az írást, Pap néni így szólt barátnőjéhez:

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Görgey Gábort!

Hogyan?! – kaptam fel a fejem, de nem tiltakoztam, egyszerűbbnek találtam elfogadni a tévedést. – Görgey Gábor! – álltam fel, s hajoltam meg udvariasan. A hölgy láthatóan el volt ragadtatva, hogy megismerhetett. Vagyis hogy megismerhette Görgeyt. Szerencsére magamra hagytak. – Dolgozzon csak, nem zavarjuk, biztosan valami szép mű készül!… – Egy távoli asztalnál telepedtek le; én meg gyorsan fizettem, s távoztam, mielőtt Pap néni rádöbben tévedésére.

Talán legelébb ezt mondtam el Görgeynek, amikor néhány év múlva, ha jól emlékszem, hatvanhétben Kaposvárott ismét találkoztunk. A magyar drámák fesztiválját rendezték meg a somogyi városban, meghívtak a zsűribe. Meleg, nyári napok voltak; esténként a színházban sorra néztük a hazai műveket. Köztük a Rokokó háborút, Görgey abszurd komédiáját, amit Sándor János vitt színre. Ma is emlékszem a különös, érdekes, a magyar színpadon szokatlan stílusú darabra. Nekem nagyon tetszett, és szerencsére a zsűri is díjazta. A fesztivál utolsó napján egy környékbeli vadászházban látta vendégül a város a résztvevőket. Ott, a kúria parkjában sétálgatva barátkoztunk össze véglegesen, színházról, irodalomról, életről, eszmékről szólván közös hangra találva.

Görgey jeles költő, mégis mindenekfölött színházi úttörését becsülöm igen sokra. Éppen az elmúlt hetekben került felújításra – már nem is első ízben – a Komámasszony, hol a stukker? című darabja (a Madách Kamarában). Mondhatom, ez a játék adta meg annak idején, a hatvanas években a háború utáni drámairodalmunk abszurd műveinek alaphangját. Görgey első a sorban. Színpadi munkáira leginkább ez az abszurd stílus a jellemző, de tud lírai is lenni; az utóbbi időkben pedig néhány egyfelvonásosában, de különösen az önéletrajzi ihletésű Galopp a Vérmezőn című színművében realistaként is megmutatkozott. Azt pedig főként a Magyar Nemzet olvasóinak nem kell bizonygatnom, milyen érzékeny tollú tárcaíró. Prózája sallangtalan, előadásmódja célratörő és világos, meseszövése érdekfeszítő, finom iróniájú. Ezek az erények teszik olyan sikeressé regényeit is; a Vadászszőnyeg meg a Volt egyszer egy Felvidék népszerűsége a nemes irodalom ritka győzelme ebben a mai, inkább csak a politikai szenzációkat, memoárokat vagy az eleddig tiltott műveket előnyben részesítő korban.

Görgey sikeres író. De úgy sikeres, hogy nem paktált le a kurzussal, nem tett sem írói, sem eszmei engedményeket az elmúlt évtizedben. Az írónak az a dolga, hogy minden időkben meglelje a véleménykimondás módját, ha kell, szimbólumokba, ha kell, abszurd művekbe rejtve. De Görgey sikeres ember is, olyan, aki tud élni, szereti és érti az életet. Nem az ügyesség okán, hiszen távol áll tőle az ügyeskedés. Inkább azt mondanám: burokban született. Noha az ötvenes években családjával együtt kitelepítették, noha volt idő, amikor veszélyben volt az egzisztenciája, az élete. Mégis: az a „hős”, aki mindig győzni képes, és ezért rokonszenves. Persze, sikeréhez tartozik arisztokratikus megjelenése, eleganciája, de éppen így becsületessége és gáláns volta is. Világfi – jelenteném ki, ha nem kötődne annyira ehhez a földhöz, ehhez az országhoz. De külföldön épp oly otthonos, mint idehaza; előadásokat tart németül vagy megrendezi saját színdarabját odakinn – s ugyancsak sikerrel. Kényelmét – egy szépen berendezett lakást, egy kényelmes, jó autót – az írói lét összkomfortjának tekinti. Kedvelem módszerességét, pontosságát – na, nem a megbeszélt találkozók időpontjának betartásában, mert annál bohémabb; de pontosságát a munka minőségében. Soha nem elfogult. Megnyugtatóan úriember, a szó legnemesebb értelmében. Karakánsága példaadó, s manapság ritka erény.

Lahtiba utaztunk néhány éve kettesben, egy nemzetközi írótalálkozóra. Moszkváig repültünk, onnan vonat vitt bennünket Finnországba. Görgey még soha nem járt a Szovjetunióban, meglehetősen lehangolták a tapasztalatai.

– Tudod, én voltaképpen baloldali vagyok – magyarázta –, illetve szeretnék lenni, de képtelenség, mert ehhez nem csatlakozhat az ember.

Mostanság azonban, hogy így változtak és alakulnak az események, felemlegetvén ezt halk duruzsolású kocsijában, míg egy vidéki bemutatóra igyekszünk, azt mondja felderülve: – Annak örülök, hogy már nem kell megtartóztatni magam, a gyanú árnyéka sem vetülhet rám, hogy érdekből teszem, végre nyugodtan baloldali lehetek, persze nyugat-európai értelemben…

Görgey barátomat, aki polgári keresztnevén Arthur, mostanában illene felköszöntenem, mégpedig egy kerek születésnapi évfordulón.

Hatvanéves.

De ne is beszéljünk erről! Leírni is, kimondani is restellem ezt a hatvan évet. Hiszen akik ismerik, láthatják, tudhatják, hogy hála Istennek, nem fog rajta az idő.

Emlékek őrizője

Aligha van jobb lelkű írónk, mint Szeberényi Lehel. Hadd szögezzem le mindjárt, hogy ez nem széplelkűséget jelent, de nem is valami általános jóságot. Nem. Szeberényi a jóra fogékony; azt hiszem, íróvá is az tette, hogy világot és embert a rossztól megóvni és a jó kertjébe terelni kívánta. Minden alkalmat megragad, hogy eszközével, az írással a Föld hátáról, az ember környezetéből az alantast eltakarítsa, s így az értékeket feltárva örvendezhessen és minket is megörvendeztethessen, mondván: az élet gazdag, tartalmas, becsülendő, s benne az ember tiszteletreméltó és szeretni való.

Itt van most előttem új könyve, az Emlékek völgye. A címe költői; egyaránt illik a benn foglalt írásokhoz és a szerzőhöz. Szeberényi az emlékek hű őrizője. Mindig is megilletődve tud beszélni múltról, messzi tájakról, megtett utakról, társakról, barátokról, tegnapokról vagy csak az iménti pillanatokról is, mert mindent, amit becsesnek tart, meg akar menteni a suhanó időből.

A kötet lírai címében van valami szorongató is; a feltoluló kép: ahogy a völgy lankás, gyöpös-bokros, harsány zöld, derűs oldalait elkomorítja a hirtelen naptalanság, a már kora délután ráboruló, hűvös árnyék – az emlékezés napberagyogta völgye is egyszer csak fénytelenné válik, mert az örökre elmúlt arcokat, a buldózerral romba döntött házat, az eltűnt tereket, a hajdani kézszorításokat, öleléseket, nevetéseket, szerkesztőségi szobák, kocsmák cigarettafüstjét semmi sem hozhatja már vissza, csak a szív olykori sajdulása.

Szeberényi tudja, hogy sem restnek, sem bátortalannak nem szabad lenni, s bizony le kell ereszkedni az idő meredélyén ebbe a völgybe. Bolyongani kell ott, igaz, nem nosztalgikus bódulatban, hanem fáradhatatlanul kutakodva az érzelmek és tapasztalások forrásvidékén, hogy a lélek friss maradhasson az értékek fölfogására. A gyermekkor feledhetetlen Losoncáról indulunk vele, s bebarangolunk négy-öt évtizednyi történelmet, holott Szeberényi csak a maga élményeit meséli színesen, néha kis iróniával, néha kis meghatottsággal! Hát hogyne! – amikor élete epizódjai csak ürügyül szolgálnak a háborús idők meg az első békeévek küzdelmeinek elmondására, a Szabad Szónál töltött izgalmas, szép esztendők immár historikusnak nevezhető hősi kalandjainak felidézésére. S közben a barátok, társak portréit is megrajzolja, s mennyi szeretettel! Veres Péter, Sarkadi, B. Nagy László, Kelemen János, Berda József és a többiek, vagy Móricz a távolabbi múltból, ám a jelenből Barcsay mester, Karinthy Cini remekbe szabott arcképei a remekbe szabott, s olykor már novellákká aszúsodott esszékben kerülnek elénk. Az emlékezések, vallomások, az itthoni és külországi útiélmények gyönyörködtető szépprózai alkotások. Mindben felbukkan a hajdani újságíró is; Szeberényi pontossága, aprólékossága, adatközlő serénysége, mindenre kiterjedő figyelme szembeötlő. De éppen így szókincse is. Bűvöletesen tud bánni a nyelvvel. S cseppet sem erőlködve vagy modorosan – természetes tehetsége ez a zenei hallás; más képpel élve: ujjbegyében érzi, mint alakítható még eredetibbé, még engedelmesebbé egy-egy kifejezés. Szeberényi mindig már az első szavakkal megragad, s fogva is tart mindvégig a szépen mondott történet láncán. Hiába van sürgős teendőd, a könyvet félre nem teheted, mert az elbeszélő a formával és a jó gondolatokkal egyaránt rabságba ejtett.

Losoncról a könyv utolján Leányfalura érünk. Ez az otthon, a menedék. A szinte apailag számontartott Móricz Zsigmond szellemi szomszédságában. Az örökség – az emlék – őrizetében az Ő nyughatatlan vidék-féltésével vigyázná Szeberényi is e tájat. A Pap-szigetről írt töprengéseiben a veszendőnek ítélt holtágról „fellegekben járó álmokat” sző, bár közben magamagát inti józanságra, hiszen a szakértők talán bölcsebbek a költőnél, aki „pavilont, lámpafüzéreket, szétgyűrűző zeneszót” és víg korcsolyapályát képzeleg a roncsokkal, piszokkal teli Duna-ágacskára. Aztán lemondásában csak a dalmát János-ünnep gyertyás-csónakos felvonulását vizionálja; olyan ez most, írja, mint egy temetés. A Pap-sziget temetése.

Szeberényi már a jövőnek mentene meg valamit – s ha mást nem tehet, megment egy emléket. Szavakba s e könyvbe menti a pusztulásba roskadó természetet. Mert ő nemcsak a múlt értékeinek őrizője, hanem a jövendő örömszerzője is.

Profán erények költője

Van-e ma olyan költőnk, mint volt Berda József? Van-e mostanság olyan angyali lélek írók, művészek között, mint volt ő, a szinte nem evilági ártatlansággal a földi élvezeteknek élő, a testi örömöknek áldozó, mégis mindhalálig naivan tiszta maradó, mert minden alantastól és kárhozatostól kegyelmesen megmenekülő? Századokkal ezelőtt jókedvű, pajzán, ám hitére, becsületére mindig kényes, a hedonizmust és az aszkézist képmutatás nélkül egyaránt himnuszokban dicsérő fráternek láthattuk volna őt valamely reneszánsz kolostor környékén… Én kajla karimájú kalapjára emlékszem, alatta gömbölyded, derűsen gyermeki, noha öreges arcára; a zakójára – a bő zakóra és a bő térdnadrágra, színes flanelingére, félrecsúszott, sután megkötött szövetnyakkendőjére. Meg a bakancsára. Az erős lábbelire, ami erdőt, mezőt járni nyáridőben, télvíz idején egyaránt jól szolgált; lapos hátizsákjára – a gombák, zsurlók, gyökerek illatát árasztó iszákra. Áll Berda a Fő utcai borozóban a pultnál, decis pohárból fehér bort zamatolgat. Kortyol, csücsörít, harapja a bort, ízleli, nyeli komótosan. „Bibircsókos, borvirágos orrod, mint / a pulyka pofája; olyan már. / Tán nincs tekintélyed így? Nem baj. / Örülj, hogy éltél, örülj, hogy lobogtál!” – Mert leginkább az keringett róla, hogy kedves és bohém s csupán a villoni vagy a rabelais-i csavargásnak, evésnek, ivásnak, a „márványfehér térdű” nőknek – ágyban, konyhában egyként kedveseknek – a költője. Pedig több volt ennél, noha a dicsőséghez ez is elegendő lett volna. Csakhogy ebben a huszadik században ő sem zenghette mindig háborítatlanul a fűszeres levesek, a tündérien meztelen lányok vagy a hajnali erdők gyönyörűségét. „Borzalmas idők tanúi vagyunk…” – kellett szólnia nemegyszer, iszonyodva. Nincs ember, aki mondhatná, hogy Berda vétett ellene, s nincs senki, aki őt hamisságon vagy a rosszal való legcsekélyebb szövetkezésen kaphatta volna. Feddhetetlenségét és szabadságát ember és isten előtt mindvégig megőrizte. Így nyert jogot ítélkezésre meg a nyersebb hangra: „Pukkadj meg, öcsém, mégsem / téged illet a szó. Pendely kell / neked s anyatej, nem szószék, – hallod-e?/ Ne oktass te engem, ne légy kiáltó plakát, / az én elmém nem te világosítod meg, / – fogaid vicsorgató hörcsög! / Szegény szüleim babonásak voltak / s hittek a szabadságban. Ők imádkozták / belém: Inkább szegény, de szabad ember légy!…”

Szegény, de szabad! Kevesen merték ezt vállalni mindenkoron. Bár az övé afféle örömteli szegénység volt, s vállalt, akár ama tizenharmadik századi, assisi ifjúé; csakhogy Berda beleszületett a nincstelenségbe, nem kellett megtagadnia és otthagynia a gazdagságot. „Hej Lepsi, Lepsi, boldogult / Bringyeleváros, hol anyám / hajnaltól vakulásig varrt és mosogatott…” – Az angyalföldi, a városszéli lét egyaránt kötötte a kőrengeteghez és a mezőkhöz. Vonzották a rétek, a hegyek: el az emberektől, vágyott a millió üstökű erdőrengetegbe, az ő igazi hajlékába testvérnek – fráternek –, jobban megbecsült gyermeknek vadak, madarak, fák, füvek közé.

Remete talán csak azért nem lett, mert hol terem jó borocska, hol akad kacér asszonyka a rengeteg mélyén? „Barátom, boldogan vallom meg neked: / fenséges dolog a változatosság, – mindennap / másfajta asszonnyal foglalatoskodni! / Tegnap ötven, ma százhat kilóssal volt komolyabb munkám, holnap /nyolcvankilósra fenem majd fogam. Kövér, sovány, – / mit számít az?…” Valamint a párolgó sertéscsülkök, vörösen fortyogó birkapörköltök sem a bokrokban teremnek. Hogy tudott enni! „Ropogós malacsült, jó gyomrunk / üdve: hová lettél?!…” Szigligeten csak ámultam néha, miféle finom fűszereket rakott a tányérja köré, miként szelte levesébe a méregerős kis paprikákat, hogyan ecetezte pikánssá a karikába vágott hagymát. A flaska mindig vele vándorolt a szobájából az ebédlőbe – és vissza. Akkurátusan töltögetett, ivott. Látni is öröm volt ezt a csaknem vad bujálkodást étellel, itallal. Mit csinált még Szigligeten? Bebarangolta a tájat, a szőlődombokat; bekukkantott a pincékbe, kóstolóra; felkaptatott a csapásokon. Alighanem egész Magyarországot bebarangolta így. Ismerte ennek a hazának minden zugát; ismerte hévizeit és hűs forrásait, szikláit és síkságait; derűs és borongós időkben a lépteivel szorgosan felmért útjait. Verseit mikor és hogyan írta? Lehetetlen őt íróasztalnál, írógép fölé görnyedve elképzelni. Talán jártában-keltében, kocsmaasztaloknál vagy egy-egy szusszanónál születtek a sorok, a ritmusok. Ahogy felderülő arccal, megilletődve, kalapja karimája alól szemügyre vette a tájat. Elbűvölte az élet. Ez a bűvölet lett verssé, vidámmá, széppé vagy haragossá – már aszerint, hogy mikor milyen képet nyújtott a táj.

Hatvannégy évet élt ebben a bűvöletben; utolsó hónapjaiban megadón fogadta a szakítást; … „már nincs ellenállás, hiába erőlködöl.”

Szép Ernőnél, Rákoskeresztúron

Azt olvastam egyszer Szép Ernőtől, hogy az apja, bár nagyon sovány fizetésű, falusi tanító volt, soha egyetlen koldust sem engedett üres kézzel távozni házuk küszöbéről. Pedig megjelentek ott sokan, naponta legalább tizenöten. A gondterhelt zsidó tanító reggelente átment a fűszeresboltba váltani, hogy legyen krajcárja minden kéregető számára. S az alamizsna mellé járt kézfogás is, meg – ahogy Szép Ernő írja – a Békességnek a szent nyelven ejtett neve. És még a tanítóné-főzte cibere is: korpacibere, céklacibere egy karéj kenyérrel. Ha pedig némelyik vándor pénteki napon kopogtatott be hozzájuk, azt ott fogták szombatra is, csak vasárnap hajnallal engedték útjára. Nyáron a tornácon, hűvösebb éjszakákon a pitvar földjén, szalmazsákon elhálhatott.

Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy Szép Ernő alighanem az atyai házban látta és tanulta a vele született jólelkűségéhez az adakozás tisztességét, az elesettek iránti részvétet. De nem a leereszkedőn gőgöset, hanem az alázattal telit, a derűsen barátit. Az apai példán nevelkedett Szép Ernő jó író lett – nemcsak esztétikai mércék szerint, hanem a szív mértékével mérve is. Tanúskodnak erről művei. Versei, novellái, regénytörténetei, színdarabjai. Sokat írt a szegényekről, a szegénységről, sokszor mulatságosat is, de soha nem a nyomorúságot nevettette ki, hiszen azon nincs nevetnivaló, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot. Amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el – azon ironizált. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki. De meghatódást is tudott humorba oldani, hogy elviselhető legyen a finomság, a könny. És a dolgok fonákját is szívesen megmutatta, néha odamondogatósan, néha bánatosan.

Itt, a sírja fölött most születésének centenáriumát ünnepeljük. De túl ezen a temetőn, emlékezünk rá művei felébresztésével is. Szép Ernő hagyatéka – költeményekben, prózákban, párbeszédekben – a jóság. Vagyis az emberség. Vagyis a derű és a fájdalom, a szépség és a szomorúság.

Nehéz időket élt meg, keserves-kegyetleneket is. Két háborút. Az első megrettentette, a második, iszonyatával, önkéntes némaságra késztette. Aztán megélte az üldöztetést. Aztán megélte a békesség helyett a – közönyt.

Hogyan is írta a kegyelemkenyérre szorulókról? „Nagyobb koromban olyan sejtelmem kerekedett, hogy ezek a kéregetők Isten rendeléséből járják az országot, térítők ezek, a jóságra térítik a halandókat.”

A halandókat nehéz vagy alig lehetséges jóságra téríteni. De őt örökkön elkísérték a szoboszlói emlékek. Pesti lett, valódi pesti; Tersánszky azt mondta róla, hogy nem is csupán jól öltözött, de kiöltözött volt; ám igazából egyszerű fia maradt annak a szegény, falusi hitközségi jegyzőnek, a megélhetésért biztosítási ügynökölést is vállaló, pénzszűkében hegedűleckéket adó, nincstelen tanítónak, aki a nagy szükségben is gazdag nevelést adott neki, hiszen szeme láttára segítette szüntelen a rászorulókat. Egy-egy krajcárral. Amikor a krajcárt felváltotta a fillér – hát fillérrel. Ezt tanulta ő, Szép Ernő, ezt őrizte meg magában költőként, elegáns gavallérként, kávéházi úrként, sikeres íróként, csokornyakkendős színpadi szerzőként – adni, adni, mikor miből futja, de adni, mert oly sok a szomorú szemű vándor.

Persze fanyalogtak sokan, hogy ez programnak silány. Hogy ez naiv, gyermeki dolog, nem elég nagyszabású írói vállalkozás.

Pedig ez teszi naggyá írásait.

Most már sokkal jobban értik, értjük. Most már becsüljük megint, ahogy becsülték mindig is az értők. Ahogy Kosztolányi üdvözölte egy cikkében: „Szép Ernő (…) az aszfalton, a kávéházban, a villamosban, a jelen fakónak hitt díszletei között is az örökkévaló dolgokat látja, s abban, ami másnak mindennapi, kopott, az ősi mítoszt veszi észre.”

Az Aranyóra bemutatója után lelkesedett így, 1931-ben.

Ráakadtam egyszer Szép Ernőnek egy kis tárcájában ezekre a sorokra: … „emigráns vagyok, aki visszamegyek majd a hazámba, egy csillagra, hol hibátlan gyöngédség és udvariasság szerint élünk…”

Sehol sincs ilyen csillag. Vagy ha van, hát az emberben van, egynémely olvasóban, színházi nézőben.

Remélhetőleg.

Szép Ernő Rákoskeresztúron fekszik, a háborítatlan temetőben, fák ága-boga alatt mohásodó, zöldellő sírkertben. Szerény hantja van, mint ahogy szerényen élt a földön is, sikerek és szenvedések közepette egyaránt szerényen.

Emigráns volt akkor is.

Rajzolat keretben

Éjszakai csengetés.

Két évvel a halála után jelent meg ez a könyve.

Aligha lehet alkalmasabb címet találni egy posztumusz kötet élére. Az éj az emlékezés ideje. A magány óráiban egyszercsak reánk csöngetnek a hajdaniak. Felzaklatnak álmos békességükből.

Van tehát e címben némi misztikusság is – jön, bebocsátást kér hozzánk valaki az élet utáni sötétből.

De ez a cím mást is sugall. Mi, Gáll lstvánnak, a könyv írójának kortársai jól tudjuk, mit jelent az evilági éjszakai csöngetés. Különböző korszakokban különböző egyenruhát vagy más jellegzetes öltözéket viselő, sötét tekintetű alakok éjnek évadján vég nélkül, szándékos riadalmat keltve nyomták a lakások csengőit; rugdostak kaput, öklöztek ajtót. Ám a címadó novellában 1982-ben a hatóság emberei csupán azért verik fel a házaspár késő esti nyugalmát, hogy közöljék: bejelentés érkezett, hogy ismeretlen tettesek feltörték az autójukat. Hál’ Istennek, csak ezért! A fiatal nyomozó nem érti, miért derül ezen a feleség, de a férj nagyon is jól tudja, miféle nyomasztó emlék elhessentése csalt mosolyt asszonya arcára.

„A férfi és az asszony egymást nézte. Mióta összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! – legalábbis ezt hitték a mai napig.

Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet…”

Gáll Istvánnak, az írónak azok az idők adták a legsűrűbb élményeket, amikor még sok minden másként, máshogyan történhetett. A háborús évek, az ötvenes esztendők…

A kötetcím líraiságában is, szikárságában is találó.

Kortársunk posztumusz könyvét kézbe venni – megrendítő. Akinek földi léte múlttá vált, egyszeriben újra megtestesül írásaiban. Ez a kötet persze csak részben nevezhető posztumusznak, hiszen a benne megjelent írásokat már korábbi publikációk révén ismerhetjük. Csupán néhány kerül most első ízben nyilvánosság elé. De a kötetbe gyűjtés szándéka már nem lehetett az íróé, az a hagyatékot gonddal kezelők – Módos Péter és Csontos Sándor – értő igyekezetét tükrözi. Mindketten körültekintően válogattak az írói műhelyben talált munkákból. Az első ciklus novellákat tartalmaz; ezek a katonatörténetek megszokott légkörét idézik, de köztük négy novella Gáll ismeretlenebb írói oldalát mutatja.

Gáll István sohasem volt önelemző, soha nem tért le a szigorúan vett realizmus útjáról. Alakok mögé bújt, történetek mélyére rejtezkedett, röstellte volna a líraiságot. Ahogy köznapi megjelenésében is kerülte a feltűnést – nem öltözött színesen, megvetette a divatot, ám mindig rendes volt, mondhatnám, katonásan pedáns: friss ing, tiszta cipő, beretvált arc, gondosan összehajtogatott zsebkendő… A különcködést, az előtérbe tolakodást zavartan, idegenkedve nézte. Érzelmeit, filozófiai eszmefuttatásait, belső énjét odakölcsönözte figuráinak. Semmi magamutogatás. Semmi szenvelgés. És semmi hebehurgya hit, lelkesedés. Csak a szikár valóság.

De ebben a könyvben a Halál Pesten meg a Szörnyike (az egyik 1966-ban, a másik 1982-ben íródott), felvillantanak valamit egy titkolt, líraibb énből.

Hiszen költőként indult!

Egyszer Szigligeten egyidőben töltöttünk el két hetet az alkotóházban. Kora ősz volt, enyhe, színes, balatoni vénasszonyok nyara. Néha, írás helyett sétálgattunk a parkban vagy fenn, a hegyközség szőlőiben, esetleg kölcsönvettük a ház ladikját, s kieveztünk a tóra. Akkor mesélt az életéről, írói indulásáról.

Annak előtte csak futólag találkoztunk itt, ott, Pesten. Legelőször a Belvárosi Kávéházban. A Belvárosi akkor még a kispénzűeknek, az íróknak is elérhető hely volt, s nem olyan méregdrága és kínosan nagyzoló, mint most, hogy újra megnyílt, s már a közelébe sem merészkedem! Nem, nem; abban az időben naphosszat tanyázhattunk a márványasztaloknál egy-egy szimpla kávé és pohár szóda mellett, irományaink fölé hajolva.

Emlékszem, egy téli délután odasietett asztalomhoz egy fiatal, zöldesszürke öltönyt viselő férfi, ha jól emlékszem, az inge is szürke volt, füstszínű nejlon, és kissé hadrikálva, kapkodva a szavakat bemutatkozott: – Gáll! Gáll vagyok, Gáll István, kollégák vagyunk, ismerlek, barátkozzunk össze, én is novellákat írok, különben egyívásúak vagyunk, üljünk össze néhanapján… – És így tovább.

Meglepődtem, de minden bizonnyal udvariasan üdvözöltem. – Foglalj helyet! – valami ilyesmit mondhattam neki. (Mindig csodálom azokat, akik memoárjaikban képesek szó szerint felidézni évtizedekkel korábban lefolytatott beszélgetéseket; szerintem csak helyzetekre emlékezhetünk, legfeljebb sorsdöntő szavakra. De hosszas diskurzusra pontosan – aligha!)

Gáll nem ült le az asztalomhoz, menőfélben volt, éppen csak bemutatkozni akart, felvenni velem a kapcsolatot vagy efféle. Persze, persze, bólogathattam, majd összeülünk!

De az elkövetkezőkben csupán annyi történt, hogy néha egymásba botlottunk a Belvárosiban vagy az EMKE-ben. Gállnak inkább ez utóbbi esett útjába. Igaz, ő soha nem azért telepedett be valahová, hogy írjon; otthon dolgozott hajnalonként; a kávéházban csak a magával hurcolt, idegen kéziratokat silabizálta. A rádió dramaturgiáján dolgozott, aktatáskája tömve volt a mások jó-rossz műveivel. Előfordult, hogy nem a Marikában, hanem az EMKE-ben írtam; ha ott talált, megszólított.

– Zavarlak? Csak felhajtok egy kávét, aztán megyek…

Ha az ember küzdött az írással, nem nagyon bánta, ha feltartották, igazolást nyerhetett a napi penzum elmulasztására.

Gáll akkoriban kalapot hordott; sápadt arcával, konfekcióöltönyében olyan volt, mint egy silányan fizetett hivatalnok. Már megjelent a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklusa. Adott is egy dedikált példányt.

A pincérnők ismertek minket; mindig jó kávét kaptunk. Gáll szivarra gyújtott; odakinn zörömböltek a villamosok, a kirakatüvegen át a térre lehetett látni, a Nemzeti Színház művészbejárójára, a kispadra; mindig üldögélt ott ismerős színész, szóba hoztuk őket; de legtöbbször mégis inkább az üzletben zajló forgalmat figyeltük. Akkortájt nagy leánykereskedelem szemtanúi lehettünk. Látásból jól ismertük a felhajtókat, a bőrdzsekis, garbós, őszhajú urat, a folyton kalapban gubbasztó, fázós, teát szürcsölgető kisöreget; a nem éppen első osztályú, de mégis kapós lányok le-leültek melléjük utasítást várva vagy taktikai megbeszélésre. Gáll Pistával találgattuk, kifélék is lehetnek a léprecsalt pasasok; a lányok leginkább vidékiekre hajtottak, Pestre érkezett anyagbeszerzőket, konferenciázókat, bővérű piackutatókat csíptek nyakon. S miközben mindezen mulattunk, Gáll mesélt a határvidéki életről, ahol katonaként sok hasonló, furcsa figurát vetett elébe a sors. – Van egy csomó novellám efféle históriákról… – mondta.

(Itt, most, ebben a posztumusz kötetben nézem a dátumokat; a Rendkívüli esemény, egy helyőrségi bordélybotrány Hunyadysan anekdotikus története 1956-ban íródott.)

Gáll azt mondta, az ötvenes évek eleje óta ír katonatörténeteket. Valahogy ezek a seregbeli emlékek hoztak össze minket; én is fiatalon szolgáltam, ugyan csak két évet, és nem a határon, hanem egy gépkocsizó és páncélos ezrednél, de tollamra kívánkoztak nekem is az angyalbőrben megélt esztendők.

Nem tudom, megvoltak-e neki is azok a fényképek, amelyeken állunk egymással szemközt, Gáll István meg én egy weimari parkban, aztán a költő és államférfi háza teraszáról nézzük az őszt, meg ott feszítünk a színház előtti kettős szobor talapzatánál: Schriftsteller-Meeting am Nationaltheater Weimar. Die Kollegen Gáll, Szakonyi, Goethe und Schiller – írta a képre Magnus barátunk, a szatirikus író és fotografus. Szászország és Thüringia városkáit járva, éjjel-nappal együtt időzve volt módunk kiismerni egymást. Berlinben, abban a kopottas hotelban, a Spree közelében, a Friedrichstrassén közös szobában laktunk; nemrégiben húzták fel a falat a város köré, feszültség vibrált a levegőben, s mi ebben az atmoszférában egyre messzebb és messzebb mentünk vissza az emlékeink távolába. Egyívásúak voltunk; sok közös tapasztalatunk adódott a háborúból, az azt követő esztendőkből, a katonai szolgálatból meg az ötvenes évekből. Volt mit összevetni.

A katonakorunkat emlegettük ott Szigligeten is, csónakázás közben, vagy az ebéd utáni sétákon. Mesélt pályakezdő éveiről, Pécsről, az ottani írókról, akikkel kapcsolatba került: Szántó Tiborról, Csorba Győzőről, Galsairól, Őrsi Ferencről meg a többiekről. Gáll az osztrák határvidékről került a délire, húsz-huszonegy évesen felcsapott önjelölt prózaírónak, de a gránicokon játszódó elbeszélésektől – ez ötvenkettőben volt! – a Dunántúl szerkesztői visszariadtak. Volt azonban egy szerény kis verse is, így aztán inkább a líra felé taszigálták. Csorba Győző javasolta neki, hogy írjon költeményeket. Mit tehetett? Hallgatott a jeles mesterre, de a vers csupán rímes epika lett.

Garabonciás diák címmel 1954-ben meg is jelent az első kötete.

Most, hogy olvasom posztumusz könyvének utolsó szakaszát, az Életem, műveim cím alatti ciklust, mindezek a beszélgetések felidéződnek bennem. Gáll akkori arcát látom, fiatalos hangját hallom, jóllehet, tudom, hogy önéletrajzi vallomásait már ötvenévesen mondta hangszalagra a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának. Vagyis akkor, amikor már betegség gyötörte, s ha találkoztunk – Szentendrén vagy az Új Írás szerkesztőségében – panaszkodott, hogy kedvetlenül ír, sok testi bajjal, szakmai gonddal küszködik, nem is tudja, hogyan folytassa; este korán fekszik, álmatlanság kínozza, hajnalban testileg-lelkileg kimerülten ül íróasztalához… Németországi csatangolásunk idején világosodott meg előttem, hogy Gáll István miben hisz. Hogy mi élteti. Nyoma sem volt benne a művészet áhítatos tiszteletének, mégis elsősorban az íróságban hitt. Magában az írásban. Legjobban – ha nem kizárólag – a prózában. A magáéban és a másokéban. Később, mint ahogy dolga is lett az Új Írás prózarovatában, szorgalmasan figyelte kollégáinak, a legfiatalabbaknak is, a munkásságát; nemcsak szerkesztett, de kritikákat és esszéket is írt. Szubjektív ítélettel, egy prózaíró szuverenitásával – de mindig nagy befogadó készséggel.

Az epika fortélyai izgatták. Mint egy mesterembert a szakmája. Szeretett erről beszélgetni. Hogy milyen is a jó novella. A regény. Azt is emlegette, hogy van élménye bőven, van mit írnia; szinte hálás volt a sorsnak, hogy nemzedéktársaival egyetemben annyi keserves élményben volt része. Összefüggéseiben, folyamatában kívánta bemutatni a múltat; a regényei mellett ezért alakultak füzérekké, majdnem-regényekké a novellái is. Mindig és újra visszanyúlt az emlékek messzeségébe, kereste, kutatta, mit nem mondott még el…

Mit nem mondott még el?

Az Életem, műveim e néhány ívnyi szövegben sok, általam ismert adat mellett számos új információt is nyerek Gállról. Továbbra is hű önmagához, vallomás helyett inkább történeteket sorol közvetlen modorban ifjúsága és felnőttkora idejéről. Aztán terveiről beszélt, őszintén.

És sok bizakodással!

Tehát valójában mégsem vesztette kedvét! A Bechterew-kórtól űzötten is terveket kovácsolt. Mégpedig nem is akármilyeneket. Tudta, nagyon is jól tudta, merre akar utat találni. „Most valószínű, hogy az utolsó harmadba fordul az én órám is, mert hát van még vagy húsz évem, amíg írhatok, írni tudok, amit elterveztem, ezekben az években jó lenne megírni…”

Amit eltervezett, jó lenne megírni!

Reggelente uszodákba járt, igyekezett erőben maradni. Egy napon a Thermálban kellemetlen incidens éri, novellát ír az esetről, szinte még azon melegében, a „dühtől fuldokolva” veti papírra a sorokat a valutaszerzési státusának fensőbbségi tudatában az egyszerű honpolgárokkal basáskodó bürokratáról. (Budapest fürdőváros.) A jövőt illető írói elképzelései a magnószalagról átmentett önvallomásában egészen meglepnek. Történelmi regényeket akart írni. „Az a fajta írás, amit én művelek, most nem divatos.” – És egy Anonymus-regényről beszél, aztán egy 1848-ban játszódóról, majd megint a régmúlt: epika a honfoglalás koráról. Ő, éppen ő, aki annyira kötődött a jelenhez? Éppen Gáll akart más korokba kalandozni?

Erről soha nem hallottam őt beszélni, erről csak itt olvashatok, ebben a halála után kiadott könyvben.

Persze, történelmi regényeiben sem szakadt volna el a korától. A felsorolt témák mélyén ott lappanganak a mai gondok tükörképei. Nem azt mondom, hogy parabolákat írt volna. De feltétlenül a jelen kérdéseire keresett volna tisztázó példákat a históriában.

Gáll István fiatalkorában – mint határőr katona – aknákat telepített, erre kötelezte őt a szolgálat. Íróként aknaszedő lett; a komor évtizedek felszíne alá rejtett, alattomosan robbanni kész aknáit igyekezett felszedegetni. Sikerült is hatástalanítania néhányat, annyit, amennyire erejéből, tragikusan félbeszakadt életéből futotta.

Zsanna és Aljosa

Mostanában sokszor gondolok rájuk. Utoljára néhány éve New Yorkból írtak, akkor még nem rendeződött az ottani életük, bár mindketten elhelyezkedtek valamilyen állásba, ha jól emlékszem, Aljosa hűtőgépek gyártásával vagy eladásával foglalkozó céghez került, Zsanna éppen munkahelyet változtatott; a kislányuk letette az első vizsgákat, ragadt rá a nyelv, de ők is tanulták az angolt szorgalmasan, jóllehet, hetvenkilencben, amikor Moszkvában megismerkedtünk, angolul társalogtunk, persze mindhárman silány angolsággal.

Amikor a nyolcvanas évek elején megérkezett New Yorkból az első levelük, elámultam: mintha egyik bolygóról a másikra költöztek volna, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Amerikában vannak. Nem taglalták a kivándorlásuk körülményeit, nyilván jó okuk volt rá, hogy ne részletezzék, de ismerték is felénk a dürgést, úgy vélhették, nem tanácsos még egy magyarországi barátnak sem indokolni a Szovjetunióból való távozásuk okait. Inkább tényeket közöltek: megérkeztek, letelepedtek, lakást kaptak valamelyik Hill-en, munka után néznek, Natasát iskolába íratják, és remélik, előbb-utóbb hivatásuknak élhetnek, vagyis Zsanna játszhat, mint otthon, Aljosa pedig rendezhet; jelenleg – írták akkor – Aljosa fordítót és kiadót keres művei megjelentetéséhez. Annak a drámámnak az orosz nyelvű példányát kérték, amit hetvenkilencben, Moszkvában Aljosa rendezett, s aminek Zsanna volt az egyik főszereplője. Abban bíztak, hogy egy ottani, emigráns orosz színtársulathoz csatlakozva előadhatják.

Megszereztem a példányt, feladtam. Csatoltam mellé egy angol nyelvűt is.

De nem tudok róla, hogy sort keríthettek-e a bemutatóra.

Közös moszkvai barátaink elmondták aztán, hogy a család Zsanna révén Izraelbe kérte a kivándorlási engedélyt. De onnan az óceán túlpartjára repültek. Mielőtt elhagyták volna szülőföldjüket, nagy búcsúestet tartottak Korolenkó utcai lakásukon, titkon meghívták minden kedves emberüket – titkon, mert az otthonmaradóknak nem volt ajánlatos a távozásra készülőkkel kapcsolatban lenni. Örmény konyakot, vodkát, grúz vörösbort ittak; O., a kitűnő francia fordító, szokása szerint ízletes pástétomokat készített, L. hagymás salátákat vitt a piknikre; Zsanna pengette a gitárt, elszorult torokkal énekelték a bús, orosz dalokat, mert tudták, hogy ezentúl soha többé nem tehetik be lábukat a hazájukba, el kell búcsúzniuk Moszkvától örökre. Szomorú este volt, mesélték barátaink, de a bánatba remény is vegyült: odakinn talán jobb lesz! Nekik legalább… – gondolták a többiek. Persze fájt, hogy ezen az áron, a száműzetésnek is felfogható távozással. Aljosa, mint mindig, csendesen viselkedett, de amikor munkái kerültek szóba, felizzott szenvedélye. Szenvedett attól, hogy kisregényeit a fiókban kell őriznie, hogy Natasát egy olyan rendszerben kell felnevelnie, amelyben inkább a képmutatásra, a megalkuvásra, semmint véleményének nyílt hangoztatására tanácsos szoktatnia. A nyitott szobaablakon át a hajnali Moszkva szürke ege alatt messzire szállt az ének – éppen úgy, mint akkor, hetvenkilenc májusában, amikor kis társaságunkra is így virradt egy átbeszélgetett, remek éjszaka után a reggel.

Aznap ismertem meg őket abban a színházban, ahol a darabomat előadták. Nem a bemutatóra érkeztem; a darab már jó ideje műsoron volt. A korábbi években nem játszhatták Moszkvában, a premiert most is ki kellett harcolni; a társaság örömmel és nyílt szívvel fogadott. Én is azonnal megszerettem őket. Amikor kiürült a nézőtér, körülültük a színpadon a berendezéshez tartozó asztalt, és mohón faggattuk egymást. A közös ügy összekapcsolt, szabadon, fesztelenül beszéltünk művészetről, hitről, emberségről – s mindezek kapcsán a politikáról. Otthon éreztem magam köztük. Csak akkor fagyott meg a levegő, amikor a színház valamiféle főembere közénk telepedett; Aljosán vettem észre azonnal, hogy hallgatásba burkolódzik, s mintha tekintetével erre intette volna társait is. Hazafelé, már kinn az utcán mentegetődztek: nem bíznak ebben az emberben, kétszínű, beépített, korlátolt alak, akitől nem árt óvakodni, ezért fordítottak a szón. Megértettem, nem kellett sokat magyarázniuk.

Zsanna azt mondta, kár lenne szétválni, menjünk fel hozzájuk. Amolyan lakótelepi házban laktak: a halványzöldre festett téglafal vakolatlan, az ajtók, ablakok élénk színekre vannak mázolva, a lépcsőház sötét, rossz levegőjű; nyomor és nyomor. A lakás kicsiny: parányi előtér, konyha, szoba. De látszott, hogy szellemi emberek tanyája. Könyvespolcukon felfedeztem Szolzsenyicin arcmását; Aljosa tisztelettel és büszkén beszélt róla, Zsanna akkor árulta el, hogy a férje is ír, majd fotókat, plakátokat vett elő, szerepeiről, terveikről mesélt; megmutatták a kincseiket is, néhány angol nyelvű kiadványt, francia lemezeket Piaf sanzonjaival, egyebekkel. A falon, két-három ikon mellett ott függött a gitár. Készítettünk valami harapnivalót, felbontottuk a magyar pálinkát, amit vittem, bor is akadt; a kedves, szegényes, de meghitt otthonban szabadon beszélhettünk ötvenhatról, a megbocsáthatatlan szovjet beavatkozásról, a sztálini, hruscsovi politikáról, Brezsnyevről, akit ki nem állhattak, a kétségbeejtő gazdasági helyzetről, a prágai bevonulásról, amíg csak ránk nem virradt. Valamelyikünk elmondott egy korabeli viccet: Prágában, hatvannyolc után a műtörténész idegenvezető kalauzolja csoportját a múzeumi képek között. Mutogatja: – Ez Rembrandt… ez Tizian… – Majd egy jókora, akna ütötte lyukra a falon: – Ez pedig El Grecskó! – Nem nevettek rajta, Aljosa elkomorodott; szégyen, azt mondta, szégyen az ilyen szovjet politika. Hogyan nézzünk a barátaink szemébe? Az emberek szemébe?…

Azon a néhány napon át, amíg Moszkvában tartózkodtam, sokat voltam velük. Jártuk a várost; Aljosa a regényeiről beszélt, s miközben én kígyókrémért, grúz konyakért és gyerekeimnek az olimpiai mackóért bújtam az üzleteket, tört angolsággal elmondta, ezerkilencszázötvenhatról is írt, a történet arról szól, hogy mekkora reményt öntött a magyar felkelés az elkeseredett szovjet emberekbe. Persze alaposan eldugta a kéziratot. Nagy meleg volt Moszkvában, izzott az utca, s mi mentünk, mentünk a tömegben, földalattival utaztunk, kilométereket gyalogoltunk, pravoszláv templomokba tértünk be, s fáradhatatlanul próbáltuk megérteni egymást a gyatrán beszélt közvetítő nyelven. De értettük mégis. Értettük jól. Mély nyomokat hagyott bennem a vélekedésük, ám a kétségbeesésük is. Mindkettejüket az gyötörte, közösséget vállalhatnak-e a rendszerrel. Ahogy sok más értelmiségit is. Nem bíztak a változásban. Tíz évvel ezelőtt nem is lehetett bízni benne. Nem tudom, most odakinn New Yorkban hogyan látják az eseményeket. Remélik-e, hogy egyszer hazatérhetnek, hogy Zsanna megint oroszul játszik hazai színpadon, hogy Aljosa otthon is kiadhatja a műveit? Remélik-e, hogy ez remélhető?

Semmit sem tudok róluk. De mostanában sokszor gondolok rájuk, hiszen barátaim maradtak az emlékeimben.

A garnizon. Búcsúzik a garnizon…

Ezt még sokáig emlegettük nevetve, emlegettük évtizedekig, ha szóba kerültek a pécsi évek. Pécs volt a második ifjúságunk. Fiatalok voltunk, de már megjelentek a novelláink, szerződésünk volt könyvre, színdarabra. Sok minden volt már mögöttünk: háborús évek, éhezés, kemény munkák, szellemi kalandok, letiport forradalom, megromlott házasságok, albérletekben laktunk, presszókban írtuk a műveinket; úgy éltünk, mint Alaszkában az aranyásók, de mint a Jack London-i hősök, mi is fáradhatatlanul kerestük a kincset.

Jó verset, elbeszélést, drámát akartunk írni.

Néha felkerekedtünk, vonatra szálltunk, mert hiányoztak a barátaink; Bertha Bulcsu vagy Lázár Ervin várt a pécsi pályaudvaron vagy a Nádorban. Náluk éjszakázhattunk, mint ahogy ők is bármikor betoppanhattak hozzánk Budapesten.

A garnizon!

Én találtam ki, azon az estén, amikor azt a nagy murit csaptuk egy idegen lakásban, ahová egész napi ivás után bevetődtünk. Valamikor délután verődhetett össze a társaságunk, előtte Bertha Bulcsu uránvárosi lakásán iddogáltunk, aztán bementünk a Széchenyi térre, a Nádorba. Ott volt Lázár Ervin akkori felesége is, a szépszemű balerina, meg mások, újságírók, költők. Körülültük a márványasztalt, talán vodkát rendeltünk; akkoriban nagy divat volt a lengyel vodka, olcsón mérték; B. B. lakásán, az íróasztala mellett, soha nem felejtem el, vagy félszáz üres vodkásüveg sorakozott mint valami szobadísz; a falon persze Hemingway képe; kedvencünk volt az amerikai mester. Hemingway, Faulkner és Sherwood Anderson; az európaiak közül meg Camus; ötvenhét után végre hozzájuthattunk a munkáikhoz. Róluk beszéltünk a Nádorban is, aztán Bertha Bulcsu és Lázár Ervin előrukkoltak a pécsi történetekkel, a szerkesztőségben és a riportútjaikon megesett kalandokkal; közben nők telepedtek mellénk. G. -nak, a balerinának be kellett menni a színházba, hét óra közeledett, az esti előadás ideje. Valaki egy lakást emlegetett, hogy ott várnak ránk, hát felszedelődzködtünk. Öreg, belvárosi házra emlékszem, boltíves kapualjra; folyosóra nyíló ajtón át lehetett bejutni a lakásba. A gangra néző ablakok mögött vörös és sárga fényben árnyak mozogtak, zaj és nevetés hallatszott ki, meg gramofonról szóló zene. Vittünk néhány üveg bort. Senkit sem ismertem a társaságból, de nem számított, kedvesen fogadtak; Bertháék persze mindenkivel haverságban voltak. Lófráltunk a konyhában meg a szobákban; mindenütt ültek már a földön, a díványon, a szőnyegre dobált párnákon buja lányok, férfiak ölébe bújva, maguk alá húzott lábakkal, alkoholtól fátyolos tekintetekkel. A selyemernyős lámpák fényét elnyelte a sűrű cigarettafüst. Lassú tangóra táncoltak a párok. Kinn a konyhában kenyér, szalonna, sonka meg valami pástétom volt az asztalon, hosszú, hegyes késsel metszett ki-ki ebből is, abból is valamennyit, ahogy kedve tartotta. A kredenc mellett magas, bárszék forma alkalmatosságon egy barna, kibontott hajú lány ült, rám nevetett, egyél, mondta, s megkínált egy falattal; amint a számhoz ért az ujja, gyengéden megharaptam, nevetett, felállt, táncoljunk, azt mondta. Húzott maga után a szobába. Kívánatos, karcsú testű, kedves nő volt, macskásan simult hozzám, nem törődött a többiekkel, átölelt; csókolóztunk. Nekitámaszkodtunk a szekrénynek; a haja beborította az arcomat. Valaki szólt neki, hogy szálljon le rólam, mert bejöhet a vőlegénye.

– Vőlegényed van? – kérdeztem derűsen.

– Mmmmmm… nem tudom – mondta álmosan, és tartotta az ajkát a csókra. – Talán… Talán kinn van az udvaron. Talán nem érzi jól magát, kiszellőzteti a fejét. De ne törődj vele!…

Nem kellett biztatnia. Bertha később azt mondta, nagyon belemelegedtünk, figyelt minket. Csak a csörömpölésre hagytuk abba; bejött a nő vőlegénye és féltékenységi jelenetet rendezett; amikor meglátott minket összefonódva, betörte a konyhaajtó üvegét, kitámolygott a kenyérvágó késért, azzal jött vissza, fenyegetődzve, hogy megöl. A nő nem ijedt meg, kibontakozott a karomból, szelíden megsimogatta a vőlegényét, mire az elejtette a kést, és sírva fakadt.

– Ne csináld ezt mindig! Ne csináld! A menyasszonyom vagy, szeretlek!

A nő átölelte gyengéden, leült vele egy sarokba, vigasztalta. Jóképű, kissé borostás, de kellemes megjelenésű férfi volt, később megbarátkoztunk, felhajtottunk egy békepohárral, még biztatott is, hogy csak nyugodtan táncoljak a menyasszonyával, ő soha nem féltékeny. De most még ott sírt a nő vállára borulva.

Bevetettem magam egy kanapé sarkába, néztem a többieket, lazák voltunk, imbolygó mozgásban volt a tömeg, a gramofonon forogtak a régi lemezek, lassú tangók, angol keringők. Csak egy idő múlva vettem észre, hogy a kanapé másik sarkában egy rövid hajú, csaknem tüskésre nyírt frizurájú nő gubbaszt és figyel. Amikor rátekintettem, elmosolyodott.

– Mit iszol? – kérdeztem tőle. – Hozzak valamit?

– Kösz, semmit!

– Hiszen te józan vagy! Hogy bírod ki köztünk?

– Nem szabad innom – mondta kedves mosollyal a nő. – Gyógyszert szedek, tilos szeszt fogyasztanom.

– Valami komoly baj?

– Á, nem komoly, csak kellemetlen. Összeszedtem valakitől valamit… Gondolom is, hogy kitől, de nem haragszom rá, mert édes fiú…

– Nem is táncolsz?

– Nem. Jobb így. Csak nézelődöm, nem akarom felhúzni magam. Már hallottam rólad. Bertha Bulcsu barátja vagy. Egyszer majd talán szerencsésebb helyzetben találkozunk…

Aztán még ittam a síró vőlegénnyel, aki addigra már megnyugodott. Lázárt körülfogták a nők, imádták, a bajszát cibálták, beleveszett a nők gyűrűjébe. Berthának is fennakadt valaki a hálójában.

Hajnal felé már olyan volt a lakás, mint egy garnizon kantinja.

Amikor taxiba szálltunk, már derengett az ég.

– Búcsúzik a garnizon – mondtam. – Mint amikor búcsúzik garnizonjától az ezred…

Igen. Pécs volt a második ifjúságunk.

Ismeretlen vizeken

Bertha Bulcsu nyaranta hajót bérel a boglári kikötőben és vízre száll. Ha tehetné, tengereken vitorlázna, de tudvalévő: a Balaton is rejt elég veszélyt. Bertha is sokszor került már viharba, olyankor – bevallja, nem szégyelli – kísértette a félelem; de mindig nagyobb volt benne a győzés reménye-hite, s ezért vállalta a veszélyt. Berthában sincs kevesebb vágyakozás a biztonságra, mint más halandóban, de ösztöneiben jól érzi, hogy a művésznek, a művészetnek semmi köze a nyugalomhoz és a megelégedettséghez – amiként Faulkner írja.

Ilyen belső szándékkal foghatott regényíráshoz; a novellista Bertha oly’ biztonsággal áll e műfaj talaján, hogy már elérkezettnek látta az időt: valami veszélyt kell vállalni, írói veszélyt, erőpróbát, merészen, berthai módra.

Megírta a Füstkutyákat.

Az író már évek óta elkényeztette olvasóit; magam – másokhoz hasonlóan – ha megláttam a nevét egy novella elején, vagy felütöttem elbeszélésgyűjteményeit, tudtam, mit várhatok: Bertha ismét megengedi, hogy betekintsek teremtett világába, ahol keserű-szomorú emlékekre itt-ott fény hull az író szeszélye szerint, láttatva a vízparti emberek lassú mozgását, a szerelemmel sután-szépen küzdő lányokat és férfiakat, a ködben bolyongókat, a fáradt munkásokat és a világot érteni akaró fiatalokat. Álomszerű víziók ezek, hirtelen támadnak és váratlanul érnek véget, hogy megmaradjanak emlékezetünk poggyászában, s magunkkal vigyük valamennyit, mint a velünk megesett dolgok terhét. Novelláiban már-már eléri a tökélyt, azt, amely egyre kialakulóbban az ő berthaisága, s kik értőbbek a tudós méricskélőknél, a bölcs mezében tetszelgő irodalom-osztályozóknál, jól tudják, hogy ez az egyetlen lehető mérce: mennyire hasonlít egy író önmagára.

Nem azt akarom mondani, hogy Berthának a novellák írása már nem okoz gondot, korántsem azt, hiszen jó művész, igazi író, s az ilyen soha nem ír egyszer csak könnyebben, mint írósága kezdetén, hanem újra és újra szűzen megküzd a műért; a legszebb és legkeservesebb az, hogy a tehetség soha nem vált át rutinba, az időnkénti írni tudás adomány a sorstól, nem pedig a gyakorlat eredménye. Mégis: meglelheti valaki a terrénumát, mint ahogy az ember megragad egy tájon. Bátorság kell a kalandozáshoz, a fölfedező utakhoz; ezt a bátor útrakelést éreztem regénye olvastán.

Becsülöm őt, hát meg kell mondanom, a Füstkutyák nem tökéletes mű, nem olyan lenyűgöző, mint a novellái, mégis rokonszenves munka, mert indulattal írta, hiteles írói indulattal – ha ez az indulat nem is találta meg igazán a tárgyát.

Olvasóim bizonyára emlékeznek ifjúságunk azon idejére, amikor először tört ránk a szerelem testet és lelket égető érzése, noha vágyakozásunknak még nem volt valóságos alanya; szerelmesek voltunk anélkül, hogy valakit igazán szerethettünk volna. Azt hiszem, ez az állapot nem sokkal, vagy egyáltalán nem különbözik a későbbiektől, amikor már párra találtunk. Önmagában mindkét állapot egyazon értékű, legföllebb praktikusan különböztethető meg. Az írói indulat is ekképpen: érték önmagában is, csupán a kész mű láttán bírálható, vajon az indulat tárgya miféle: elégséges-e, vagy kevésbé?

Bertha írói – regényírói – indulata nagyobb a Füstkutyákban, mint amit választott tárgya, illetve a tárgy regénybeli felvetése – megérdemel. Nincs meg a kellő arányosság. Nem az indulatból kellene kevesebb, hanem amit céloz, az lehetne érdemesebb. Nagyszabású emberi sorsokat sejtek – Bertha tehetségének jóvoltából – egy publicisztikai értékű gond körül. Nem akarom a regény cselekményét ismertetni, akik olvasták, jól tudják, miről beszélek. Az okorcai termelőszövetkezet közgazdasági problémái – nem tagadom – összefüggenek az ott élő parasztok sorsával, de ezeket a közgazdasági kérdéseket egy műben vezető szálként kezelni kockázatos, inkább csak színfalként, kellékként lehetnének a történet színpadán. A Füstkutyákban az emberi sorsok, tragédiák képezik a kulisszát, pedig ezek alapos kibontása érdekelne; nem egy rövid szakaszban summázva-elbeszélve, hanem a mű folyamán elemezve, kibontva.

Pazarlást láttam, gazdag lehetőségek elmulasztását. Ami Berthának oly’ nagy erénye novelláiban, hogy varázsló-tehetsége révén figurái bőrébe bújhatunk, és így magunkon érezhetjük mindazt, ami embereivel megesik, az itt a regényben csak néhol bukkan fel, egy-egy epizód erejéig. Berthában mindig azt szeretem, hogy írásai magába fogadnak, amiként én is azokat – most, a Füstkutyák olvastán külön éltünk: könyv és olvasó, kicsit idegenként, csupán egy-két gesztussal megteremtett kapcsolatban.

Mindamellett a könyv olvasmányos, az író tehetsége vitathatatlan; egy-egy kézmozdulattal, hangsúlyos valóságot teremt. Él a könyv, vérkeringése van, érzékletes és – mondottam már – lüktet benn az igazi írói hangulat. Ez az a berthaiság, ami minden írásában ott van, akármit ír. Bertha Bulcsu már nem tud rosszul írni, ezt bizonyítja a Füstkutyák is: egy csaknem publicisztikai anyagot emel tehetsége írásművé. Novelláiban túlszárnyal önmagán olykor, itt ő emelkedik könyve fölé.

Jól tette Bertha, hogy megírta a Füstkutyákat. Erőpróbát akart, s az erőpróba sikerült, tehetsége mindent kibír. Tisztességesebben cselekedett, mintha nem szállt volna idegen, ismeretlen vizekre. Amikor újra kikötőbe ért, bizonyára megvizsgálta a hajó kötélzetét, a vitorlákat; emlékezett a viharok és szélcsendek idejére, megismerte a víz mélységét, már tudja, hogyan készüljön fel a következő útra. Nem lesz könnyebb ez a következő út, mert új és új veszélyek várnak a vállalkozóra, de ha nem szakadna el soha a parttól, nem válna belőle jó hajós.

Nem féltem útjaitól – látom hajóját, amint tágas-szép vizeken úszik, s bejárja a maga útjait a parton várakozók gyönyörűségére.

Ember a jég hátán

Amikor Bertha Bulcsu 1958-ban a Jelenkorban közreadta a Jégnovellát, huszonhárom éves volt; még kölyökember. De csak évei számát tekintve volt az. Mert maga az írás bizonyítja: ezt a novellát egy tapasztalatokkal bőséggel megáldott – vagy megvert? –, korán felnőtté és bölccsé érett, keserű, de küzdő, szigorú pontossággal ítélni tudó férfiember írta.

„A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.”

Ez az első bekezdés. Hat hosszabb, rövidebb mondat. Idéztem, hogy lássuk, mennyire puritán, a nyelvtani szabályok egyszerűségével megírt mondatok. Alany, állítmány – minden rendesen a helyén. Semmi látványos eredetieskedés; a stílus, mint később is mindig – tiszta, világos, cikornyátlan. És ez nagy biztonságra, természetes erőre vall! Vagyis arra, hogy Bertha eleitől fogva bízott – s méltán! – látásmódja, hangja, kifejezőereje eredetiségében; s azt is tudta, hogy a valóság, az igazság teszi, teheti elevenné, érdekessé és feledhetetlenné a szavakat – a nyelvet.

Húsz éve valahányszor elolvasom – a novellából megcsap a balatoni tél lehellete, legyen bármilyen évszak, fölöttem hófelhőktől szürkére színeződik az égbolt; nád neszez, rianó jég zeng, szél tutul – s a nap vörösétől megfestett befagyott tavon elémbukkan ez a gyanakvón, ám reménykedőn körülkémlelő ember, az orvhalász, akinek a története mindannyiszor ugyanolyan izgalommal tölt el, mint legelőször.

Nagyon szeretem és csodálom ezt a szép, kegyetlen, mélységesen igaz, csupán néhány lapnyi, de a görög sorstragédiák istenítéletét sugalló, pompás arányérzékkel, biztos kézzel megírt korai mesterművet.

Megvalósulatlan terveim között szerepel egy kortársi antológia megszerkesztése; ennek élére gondoltam mindig a Jégnovellát.

Most itt áll Bertha Bulcsu válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, az Ilyen az egész életed elején.

Mint egy fiatalkori arcképen, amin a jó szem felfedezheti a majdan elmélyülő vonások rajzolatait – a Jégnovellában is ott található minden későbbi Bertha-mű fontosabb jegye: a feszes szerkezet, a hatásos atmoszféra, a markáns emberábrázolás, a remek tájleírás és az erős emóciókat kiváltó történetvezetés. Bertha már az első írásaiban megmutatta, hogy mennyire prózaírónak született, hogy milyen felkészülten indult a pályán. De mitől lehet felkészült egy író? Tanulmányaitól alig, olvasmányai is csak annyira csiszolják, amennyire a mesterek a köztük ténfergő és a fogásaikra figyelő inast. Az írót igyekezetétől és akaratától függetlenül a körülmények nevelik, edzik, érlelik, alakítják. A jó és rossz körülmények egyaránt. Etnográfusok jegyzik fel a primitív népekről, hogy némelyik békés, kiegyensúlyozott életű törzs művészete korántsem ér annyit, mint a küzdelmekre szorított, állandó védekezésre, harcra késztetett, veszélyeknek kitett törzseké. Mielőtt ezen töprengenénk, gondoljunk a magunk világára; azok az évtizedek, amelyeket ebben a félszázadban megéltünk, bizony küzdelmeseknek mondhatók; egy olyan tehetséget, amilyen Bertha Bulcsu, a közép-kelet-európai körülmények alaposan felkészíthettek és ösztönözhettek az íróságra.

Az a fiatalember, aki csaknem negyedszázada a porondra lépett, tapasztalatait tekintve tehát cseppet sem lehetett amatőr; de a kötet elejét lapozgatva felidézhetjük, hogy már nem kevés szakmai tudással is rendelkezett; ráadásul akkor – és azután is – folyamatosan arra törekedett, hogy profi legyen. „Nem mellékesen, szabad idejében élte az életet, mint az emberek milliói, hanem egyfolytában, beleértve a délelőttöket, a hajnalokat és az éjszakákat is.” Ezt éppen a kötet címadó elbeszélésében közli hőséről, Lintről, azon figurák egyikéről, akikkel – ha egyáltalán fontos ez – többé-kevésbé azonosíthatjuk az írót. A gyerek Ambrus, a fiatal Geng vagy Lint, a porcelánfestő, vagy a férfihősök közül Illés – a különböző novellákban az ő alteregóinak tekinthetők. De hiszen hőseik álarcában általában maguk az írók lépnek a színre. És számoljunk azzal is, hogy Bertha lírai alkat – ezen elsősorban azt értem, hogy élményeinek – személyes élményeinek – a kiszolgáltatottja. Arról ír, amit megélt, megismert.

Éppen ez mutatja, hogy tapasztalatai milyen sokrétűek, tudása milyen széles körű. Ő aztán nemcsak abban lett profi, hogy elsajátította az írás mesterségét, hanem abban is, hogy amihez az életben értenie kellett, azt szakszerűen megtanulta. Egyik nagy erénye az alaposság. Bertha írásaiban nincs tárgyi tévedés; legyen szó horgászásról vagy szőlőművelésről, háborúról vagy építkezésről, munkáról vagy politikáról, vízről, vitorlázásról, autóról vagy más egyébről, amiről ebben a gazdag témavilágú könyvben olvashatunk – amit Bertha mond, arra mérget lehet venni. Félek azonban, hogy a profi szó csengése egyesekben feleslegesen rossz reakciót vált ki, hadd magyarázzam meg tehát, hogy a profiság Berthánál csak következmény és nem cél; a cél az igazság, aminek a megközelítésére és felderítésére az író a dolgok megismerésének, pontos meghatározásának és megértésének útját választja – ez az ő profisága. Gyanakvó természet, semmit sem fogad érzelmi hebehurgyasággal; hiába állítják kész tények elé, addig nem hisz bennük, amíg meg nem győződik hitelességükről. Azt is tudja, hogy mi a naiv fellángolások, önbecsapó lelkendezések ára – az érzelmeket is ellenőrzi; s ettől igazán jó és profi prózaíró. Bertha gyanakvása imponálóan férfias. Gyanakvása a lényeg felderítését szolgálja, következésképpen íróságának is motorja. Ám mindemellett érzelemdús alkat, de emócióit csak ritkán engedi fedetlenül szabadjára; a gyengédség elkendőzése, a visszafogottság adja azt az eredeti, berthai atmoszférát, ami minden műfajú írásának sajátja. Néha azonban a prózaíró fölé kerekedik Berthában a költő. Ilyenkor – mint például a Lányok napfényben, A kis lilik kiáltása vagy más novellákban minden rejtegetés ellenére szabadon előviláglik a líraiság.

Talán tájleírásaiban oldódik leginkább tartózkodása. Ekkor üti meg a leggyengédebb hangot. Pompás, érzékletes tájképei azért is megragadóak, mert Bertha Bulcsu otthon van a természetben éppen úgy, mint a városok, falvak világában. Ő valóban jól ismeri a róka csapáját a téli, havas mezőn; ismeri a vizeket, az erdőt, a balatoni vihar szeszélyeit, a fákat, növényeket; irigyelnivalóan sokat tud, de mindez kevés volna, ha nem tudna nagyszerűen írni.

Ami már az első időkben is erénye volt: a formájában egyszerű, világos stílusról sosem mondott le valamely divatos módi kedvéért. Modernsége a realizmus; realizmusa: hogy megéli és kifejezi korát. Ez a könyv ezzel az ötvenkét elbeszéléssel Magyarország utóbbi évtizedeinek a történelmét is tartalmazza, de még pontosabban: népének történetét; hiszen ezek az emberek, ezek a szereplők itt éltek, élnek ebben a hazában; mozdulataik, cselekvéseik, gondolataik, szavaik ismerősek; láttuk és hallottuk, látjuk és halljuk őket. Mennyi elevenség van ebben a könyvben, mennyi fontos és szép, keserves és felemelő pillanata az életünknek!

Írásművészi szándékaiban ez a berthai novellisztika folytatása a magyar elbeszélő irodalom legjobb, legerősebb vonulatának. Bertha a nagy mesterek utóda – immár maga is mester. Ez a tizenötödik könyve. A művészet nem mennyiségi kérdés, de ezek az elbeszélések, regények, írói portrék, szociográfiai és egyedülállóan remek publicisztikai munkák – mind alapos, kiváló, nagyszerű prózák. Ha Bertha Bulcsu mondjuk angol író volna, írásművészetéről legalább annyi esszé – s bizony könyvnyi esszé is – megjelent volna, mint amennyit már ő helyezett el az ország könyvespolcára. Ezek a tanulmányok részletesen taglalnák mondatszerkezeteit, az irodalmi nyelvbe emelt jellegzetes tájszavait, valóságfeltáró módszereit, emberábrázoló tehetségét, lélektani tudását, tárgyismereteit, hangulatfestő képességeit, a művekben következetesen fel-felbukkanó motívumok jelentéseit, plasztikus dialógusait, történeteinek ritmusrendszerét, novelláiban a múlt és a jelen összefüggéseit stb.

De Bertha Bulcsu nem angol író. Magyar író, s egyelőre most arról van szó, hogy kezünkben tartjuk elbeszéléseinek szép gyűjteményét. Ilyen az egész életed – találó cím; utal az íróéra, de a miénkre is; a korra, amiben élünk.

T. C. és B. B.

Könyvheti vendéglátóim Győrben, ottlétem mindkét napján csak délutánra szerveztek találkozókat, ebédig mindig ráértem, kiballagtam hát a szép, folyóparti strandra, de hogy a szokatlan heverészést ne érezzem henyélésnek, vittem magammal olvasnivalót a könyvheti kiadványokból.

T. C. – azaz Truman Capote könyve volt az egyik, B. B. – azaz Bertha Bulcsu kötete a másik.

Ez utóbbit még odahaza a táskámba tettem, hátra volt benne néhány olvasatlan novella, így aztán a strandra menet az egyik sátornál a Capote-mű megvétele már-már az élvezetek halmozását jelentette. De boldogan cipeltem a zsákmányt, jó napom lesz, gondoltam, két ilyen remek író – hát lássuk! Úsztam egy nagyot, aztán kifeküdtem a napra, és – az újdonság varázsa, persze! – Capote könyvét lapoztam fel. Mozart és a kaméleonok.

Mi lesz itt?!

Ismerem Capote munkásságát. Szeretem az írásait. Valamikor a Más hangok, más szobák vagy a Hidegvérrel lenyűgözött. Most is úgy fogtam az olvasásba, hogy na, itt remek irodalommal lesz dolgom. De Bertha könyvét, a Fehér rozsdát is, még otthon, ugyanígy vettem kézbe; az ember biztos benne, hogy nagyszerű ajándékot kap, ugyan még nem sejti, mit is, de nagyszerűt!

Capote előszóval kezdi. Utálom az előszókat, máris lapoztam volna tovább, de ez lekötött; pompás kis esszé, az író önmagáról vall, elmondja, hogy milyen korán, gyermekfővel kezdett írni, elmondja, hogyan tanulta meg a szakmát, milyen korszakai voltak, mekkora sikereket ért el, mégis mennyit elégedetlenkedett önmagával.

Az átlagolvasót pályafutásáról tájékoztatja, közben új könyvét is propagálja. Ám a bravúros előszó, a remek önelemzés és valami frissen felfedezett írói módszer beharangozása a bennfentest is felcsigázza. Capote komolyan veszi a mesterséget, és ez rendkívül vonzó. Tudásáról, felkészültségéről olykor ugyan kissé nagyképűen nyilatkozik, de művészi kételyeinek őszinte feltárásával feledtetni tudja ezt a zavaró, bár kétségtelenül jogos beképzeltséget. Nem csupán érdekes fordulatnak szánja, amikor azt írja, hogy aligha csak a jó és a rossz írás között van különbség, hanem a nagyon jó és a művészi között is. „Ez a különbség bonyolult, de kíméletlen” – teszi hozzá. Régóta emészti ez a gond; ezért is keresett mindig és mindig új kifejezési formákat. Mint legutóbb is. Most az izgatta, hogyan kombinálhatná az író egyetlen novellába mindazt, amit a többi műfaj gyakorlása közben, drámát, filmforgatókönyvet, riportázst, regényt vagy verset írva megtanult. Arra törekedett, hogy megtalálja azt a keretet, amelybe mindez a tudás beilleszthető. Az eredmény, mondja, ez a könyv…

Izgalommal kezdtem el olvasni a három kis ciklus darabjait. Mondhatom, igazán élvezetes, remek olvasmányok. De hadd mondjam meg őszintén, az, aminek Capote olyan nagy feneket kerített az előszóban, voltaképpen mellékes. Valóban felfedezhető néhány technikai újítás. Újítás? Semmi sem újítás az irodalomban, mindent kitaláltak és kipróbáltak már. Igazából hagyományos novelláknak tetszenek ezek az írások, még ha másként tördeltek is, mint szokásos, vagy például ha a szerző – T. C. monogrammal szerepelve – dialogizál is az alakjaival. Ám kétségtelen, Capote törekvése a komplexitásra, vagy más szóval a tökéletességre, nem haszontalanok. Eszemben sincs lebecsülni műhelygondjait, de olvasás közben lehiggadtam: nincs itt boszorkányság, csak egy nagy művész káprázatos tehetségének, az írói eszköztár gazdagodásának lehetünk tanúi.

Este a hotelben elővettem a Fehér rozsdát és Bertha-novellákat olvastam. Ebben a könyvben nincs előszó, de a művek ugyanarról tanúskodnak, amiről T. C. írt. A sűrítésről, elmélyülésről, a műfajok kombináltságáról. Bertha hosszú évek óta interjúkkal, riportokkal, publicisztikával is foglalkozik. A műfajok hatnak egymásra. Segítik egymást. Bertha nem elemzi ezt a folyamatot, amerikai kollégájával ellentétben nem ír róla esszét, csak az elkészült művekben, mint például a Rex Judeorumban, a Műhelyben, az Egy köcsög aludttejben stb. lelhetjük fel szándékait.

Kétségtelen, T. C.-nél is, B. B.-nél is tudatos munka eredménye, hogy az idő haladtával egyre nemesebb lesz az irodalmuk. De a tehetség öntörvényű érésének is köszönhető mindez. A valódi tehetség örökösen feltöltekezik a világ és önmaga áramforrásaiból.

T. C. és B. B. tudva, tudatlanul egyre közelebb jutnak annak megsejtéséhez, hogy mi a különbség a nagyon jó irodalom és a művészet között. Annál is inkább, mert már nemegyszer át is lépték a kettő közti határt. Most is, ezekben a könyveikben.

Egy amerikai és egy magyar prózaíró.

Maestro Bertha

Még nem ismertem személyesen Bertha Bulcsut, amikor a Jelenkorban megjelent Jégnovelláját olvastam. Lenyűgözött. Már a cím is különös hangulatot árasztott; itt, alább egy kemény, rideg történet következik, mondta a cím; és valóban, a sztori mellbevágó volt. Az orvhalász kegyetlen harca a megélhetésért, a gyilkosság a korcsolyával, a kietlen táj, a dermedt Balaton, a köd, a kásás jégen a vér, a nyomorúságos kelepce…

Igen, a Jégnovella.

Már megint a Jégnovella!

Bertha bizonyára unja már, hogy örökké ezt emlegetem. Valahányszor róla írok, ezt a novelláját ráncigálom elő. Mintha más se jutna – juthatna! – eszembe. Mintha egész eddigi életművében ez a korai írása tetszene nekem a legjobban. Nem, nem; a Jégnovella csak annyiban kivétel, hogy az ifjúságunkat juttatja eszembe, és azt az örömet, amit egy remekül induló pályatárs megjelenése keltett bennem annak idején. Bertha már akkor nagyon értette, hogyan kell érzékletesen megjeleníteni egy vidéket, egy alakot; hogyan lehet bevonni az olvasót a történetbe, hogyan sikerülhet a légkörteremtés a szavak ügyes használatával, a mondatok ritmusával; mennyit kell elmondani, mennyit elhallgatni.

Tetszett nekem ez az író.

Később ismerkedtünk meg. Kiss Dénes barátunk mutatott be egymásnak minket Pesten, a Marika eszpresszóban. Magas, csontos, vörhenyes hajú, szigorú és gyanakvó tekintetű fiatalember állt előttem, nyűtt lódenkabátban, csatos aktatáskája fülét erősen markolva, mintha félne, hogy valaki elragadhatja tőle; aztán szögletes mozdulatokkal, kissé behajtott könyökkel kezet nyújtott, keskenyre szorított szája nem futotta mosolyra, ám udvariasan, úriasan de mégis inkább tartózkodón, mint lelkesedést mutatva, vállból cseppet meghajolt, és bemutatkozott. Viselkedése feszélyezett. Tudtam, hogy négy évvel fiatalabb nálam, s bár dús hajával, sima arcával egészen fiús volt, bölcsnek, megfontoltnak, alaposnak látszott.

Kurtán kérdezett, kurtán válaszolt. Nem oldódott fel az első találkozáskor – sőt még sokáig azután sem; mindig éreztem a jelenlétében valami feszültséget; társalgott, viselkedett vendégként, barátként, de az embernek állandóan az járt a fejében, hogy na, ha elakad a szó, miként is folytassuk, uramisten! – s ezt olykor még ma is érzem, noha barátságunk szinte már rokonivá alakult.

Ott, a füstös presszóban is zavart szótlansága. Meglehet, nemigen tetszett neki a hely. Odakinn latyakos, borús, sötét idő volt, szürke pára, piszkos délelőtt; a presszóban égtek a sápadt fényű falikarok, az abrosz pecsétes volt, a bordó, elkoszolódott tapétán a százéves ház málló falának salétromfoltjai ütöttek át; Berthát a szokatlan környezet mindig is ingerelte. Feszengve hajtotta fel a szimplát; valami baja támadt a szódával, már nem tudom, nem találta elég szénsavdúsnak, vagy a pesti víz klóros ízét kifogásolta, de az is lehet, hogy a pohár szélén virított rúzsfolt. – Menjünk! – mondta fellebbezhetetlenül. Engedelmesen felálltam, szólítottam a pincért, s míg az összeadta a cechet, Bertha szúrós tekintettel megkérdezte tőle: – Mondja, kérem, önöknél mindig ilyen világosbarna a kávé? – Galambos bácsi, az alacsony termetű pincér meglepetten nézett rá: – Kérem, mi az urakat mindig a legkörültekintőbben… – Persze, persze – sietett a védelmére Dénes –, nagyon jó kiszolgálást kapunk! – Akkor rendben van – mondta megbocsátólag vagy inkább megengedően Bertha. – De igazán, uram!… – kísérte az ajtóig a pincér, ám ő elhárította a mentegetődzést. – Semmi baj, csak érdekelt az önök kávéjának minősége… – És már kinn is voltunk az esős utcán. Feltette svájcisapkáját, elindult; Dénes felhevülten magyarázta, hogy ez itt valóban rendes hely, végeredményben alig költünk, mégis megtűrnek minket napszám, de Bertha mintha nem is hallotta volna, sietve, kissé begörbedt háttal, aktatáskáját markolva furakodott előre a Rákóczi út forgatagában, majd amikor az útkereszteződésnél elakadtunk, azt mondta: – Nem árt, ha az embert szeretik, kedvelik, de még jobb, ha tartanak is tőle!…

Amikor legközelebb – másnap, harmadnap? – a Marikában a pincér elém tette a szimplát, megkérdezte: – És a kedves barátja? Aki a napokban itt volt önökkel, az a magas, az a nagyon érdekes, különös úr… szintén író?

– Az egyik leghíresebb a fiatalok közül!

– Hogyhogy nem jár ide? Ahová Fejes úr meg Hernádi úr is… És Kertész úr… meg Csanády úr, Kalász úr, Csukás úr…

– Ő pécsi. Pécsen él.

– Á, vagy úgy!

– Pécsen a Nádorba jár.

– Ó, a Nádor! – derült fel a pincér arca. – Az egy valódi kávéház! Akkor megértem… Így már egészen más! És hogy is hívják?

– Bertha. Bertha Bulcsu.

– Nagyon szigorú ember, ugye?

– Sok baja volt az életben. Nem volt könnyű sorsa.

– Áhá, az lehet! Majd figyelni fogom az írásait. Nem költő, ha jól értettem.

– Hacsak nem tekintjük a novellistát is költőnek, akkor nem.

A pincér ezt tréfának vélte.

– Márpedig hogyan tekinthetnénk annak, ugyebár?

– Ki tudja? – néztem rá titokzatosan, mert abban az időben még hittünk a lírában. A próza lírájában. Később kezdtük szégyellni, de talán nem tagadtuk meg egészen. Talán nem.

Galambos bácsi, a pincér egy szép napon lelkesen újságolta, hogy olvasott egy novellát Berthától. Lehet, hogy Kiss Dénes juttatta el hozzá. Dénes jó propagandistája volt a barátjának, mindenkinek dicsérte szeretettel átfűtött hangon, izgatottan: – Remek! Remek, író, remek!…

– Remélem – mondta a pincér –, nemsokára ismét szerencsém lesz kiszolgálni Bertha urat! Tetszett, amit írt. Remélem, ő is meg lesz elégedve a szimplánkkal! Tessék megüzenni neki, hogy gondom lesz rá…

Így volt vele más is. Felfigyeltek rá, respektálták.

A Nádorban is.

Amikor a hatvanas évek elején egyszer Pécsen átutazóban meglátogattam, elvitt a Nádorba. Bertha azidőtt rovatvezető volt az Esti Pécsi Naplónál, neves újságíró, nemcsak novellista. Szerkesztő úr. Szabadidejében a Nádorban tanyázott. Vacsoraidő volt, ittunk, beszélgettünk. Én már nem tudom, mit kértem az étlapról, ő a szokásosat hozatta ki: kaszinótojást. A pincérek jól ismerték, mégis elkövették azt a hibát, hogy figyelmetlenül szervíroztak.

– Hol van innen a petrezselyem?! – mutatott Bertha a majonézzel leöntött étekre. – Erről hiányzik a petrezselyem!

– Azonnal visszavisszük! – serénykedett a főúr.

– Hát legyen szíves! – nézett rá mérgesen. Mulattam a dolgon, azt hittem, csak valami hecc, csak nekem akarja bizonyítani, mekkora tekintélye van itt. De nem. Bertha igazán dühös volt. – Így bánni egy törzsvendéggel!… – dohogta.

Sietve hozták neki a petrezselyemmel díszített kaszinótojást. Elégedetten bólintott, majd – még a pincér szeme láttára – késheggyel a tányér szélére pöccintette a zöldséglevelet, fel sem pillantva megsózta-paprikázta a helyét, s jóízűen bekapta az első falatot.

– Ki nem állhatom a nyers petrezselymet – nézett rám komolyan.

– Akkor hát csak megugráltattad őket?

– Megugráltattam?! Én?! Elő van írva, hogy petrezselyemmel tálalják! Így van kalkulálva! Ne sikkasszák el! Az már az én dolgom, hogy megeszem-e vagy sem!…

Mindez így anekdotikusan hangzik. Meglehet, az is: kedélyes történet egy immár nagy sikerű, neves íróról. Csakhogy Bertha azért olyan jó és népszerű író, mert tehetsége mellé ilyen különös természettel áldotta meg az ég!

Elmondok még egy esetet.

1965-ben két hétre Csehszlovákiába utaztam vele. Az ottani írószövetség vendégei voltunk. Már csak a Prágáig tartó hosszú vonatúton is éppen elég időnk akadt diskurálni; mesélgettünk egymásnak az életünkről; akkor ismertem meg jobban ifjúkorát, a magányos, küzdelmes balatoni és pécsi éveit; beszélt régi, kenyérkereső foglalkozásairól, az emberekről, akik segítették, és az emberekről, akik keresztezték az útjait. Akkor valahogy olyannak láttam, mint egy valaha kár sújtotta farmert, aki aztán szívós munkával mintagazdaságot varázsolt a birtokából, de akin ez a küszködés örökös nyomokat hagyott, s akit álmaiban mindig és újra a valamikori katasztrófa, az aszályos évek vagy a tanyáját ért romlás kísérti.

A cseh fővárosban egy toronyszerű hotelban laktunk, szobáink egymással szemközt voltak valahol fenn, a nem tudom hányadik emeleten. Ide tértünk meg városi portyáinkból eleséggel és sörösflaskókkal megpakolva, s ha nem ültünk be a földszinti, méregdrága étterembe, akkor egyikünk vagy másikunk lakosztályában költöttük el a sajtokból, felvágottakból, konzervekből álló vacsoránkat, majd sörözgetve fél éjszakán át beszélgettünk. Bertha pipázott; pöfékelve ült a faburkolatú szobában, néha gyanakodva körülkémlelt, megtapogatta a falakat, felhajtotta a padlóról a szőnyeget. Egyszer, megsokallva a dolgot, kérdeztem tőle, mit keres.

Rám meredt.

– Hát te nem vettél észre semmit?!

– Mit kellett volna észrevennem?

– Valahonnan jön a meleg…

Késő ősz volt, hideg, kellemetlen idő.

– Fűtőtestből jön – feleltem. – Hát persze.

– Hát persze?! Mi az, hogy hát persze?! Látsz te itt valahol fűtőtestet? Kályhát? Fűtőcsövet? Látsz te itt egyáltalán valami olyan szerkezetet, ahonnan a meleg áradhat? Pedig árad!

– Az a fontos, hogy árad!

– Az a kérdés, hogy honnan árad?!

– Oda se neki! Valahonnan!

– Szóval téged nem izgat, hogy honnan?! Mi módon?! Téged ez a titok nem érdekel?!

– Nincs itt semmiféle titok…

– Akkor tessék, mutasd meg, hogyan fűtenek? Mert engem érdekel! Nem szeretem az efféle rejtélyes dolgokat! Ahol rejtély van, ott ellenőrizhetetlenek a dolgok. Ki szabályozza ezt a fűtést? Az biztos, hogy nem én! Tehát ki vagyok szolgáltatva. Márpedig ez nem tetszik nekem! Nincs kedvem olyan szobában élni, ahol ellenőrizhetetlen konstrukciók vesznek körül… Csak ne nevess! Csak ne vedd olyan könnyen! Az ember elkezdi könnyen venni a dolgokat, vonogatja a vállát, ugyan, mit érdekel egy vacak kis rejtély! Eleinte csak egy kis vacak, aztán mind több és nagyobb vacak, végül csodálkozik, hogy kiismerhetetlen az élet!

– Ej, ne izgasd magad!

– Már hogyne izgatnám! Az író izgassa magát! (Így, rövid i-vel mondta az írót, ahogy mondja még manapság is.) Miféle író az, aki nem izgatja magát?!…

Több ilyet is mesélhetnék, hiszen az évek teltével tapasztaltam – láttam és olvastam –, mi mindenért izgatta magát Bertha. Akik ismerik műveit, jól tudják, miről beszélek. A fentieket ugyanis nem azért mondtam el, hogy Bertha különcségeivel szórakoztassam az Olvasót. Csupán barátom talentumának alapjaira szerettem volna felhívni a figyelmet.

Igen, egy prózaíró – ha tud! – legyen olyan, mint Bertha Bulcsu. Tartózkodjon a hiszékenységtől, ne olvadjon el az első nyájas szóra, bizalmát ne fecsérelje úton-útfélen, legyen gyanakvó, mérlegelő, alapos. Sok ostobaságtól menekedhet meg így az életben is, az irodalomban is.

Bertha most ötvenéves. Tizennyolc könyve van, meglehet, mire ezek a sorok napvilágot látnak, kirakatban lesz a tizenkilencedik vagy huszadik is. Díjakat, kitüntetéseket kapott, tisztségekkel halmozzák el, kitűnő szellemek keresik barátságát, nemkülönben közéleti személyiségek is, akik közül sokan legalább a rokonszenvére tartanak számot. Az emberek tisztelik. Még azok is elismerik, akiket írásaival fel-felbosszant. Sziszegnek, de bólogatnak is: jó író, nagyon jó író!

Becsüli ország-világ.

Valóban már ötvenéves? Hiszen nem is olyan régen volt, hogy ott, a pesti Marika presszóban az a dús hajú, csontos fiatalember…

És valóban még csak ötvenéves ennyi eredménnyel, sikerrel a háta mögött?

Hát csak bírja továbbra is erővel, indulattal, gyanakvással. Ne menjen lépre; kutassa a titkokat, a rejtélyeket, de őrizze meg a sajátjait.

És figyelje vizsga szemmel a jelenségeket.

A Puskin moziból jöttünk ki mindketten egy Makk Károly-film után, ott találkoztunk össze a Kossuth Lajos utca sarkán. Azt hiszem, tél volt. Tél eleje vagy vége? Gyurkovics, ha jól emlékszem, elegáns krombi kabátot viselt, kalapot, semmi bohémság nem volt az öltözetében. Még éppen csak futólag ismertük egymást. Közös szobrász barátunk, Andrássy Kurta János mutatott be Tibornak, a műtermében, ahol időről időre társasági esteket rendezett; felolvasásokat ültünk végig, politikai és művészeti vitákat folytattunk, miközben Kati, a szobrász felesége szendvicseket és italt szolgált fel, majd zongorakísérettel klasszikus szonátákat hegedült. Andrássy Kurta János szenvedélyes ember volt világéletében, s ezek az összejövetelek, akkor, a hatvanas évek elején felértek egy kisebb összeesküvéssel a rendszer ellen.

Ide jártunk; itt cseréltünk köteteket: Gyurkovicsnak megjelent a Grafit című verseskötete, nekem meg a Középütt vannak a felhők című; amikor a Puskinból kijövet egymásba botlottunk, Tibor mindjárt a novelláimról kezdett beszélni. Belemelegedtünk, beültünk az Astoriába; még abba a régi, tükrös presszóba, aminek galériája is volt. Ott barátkoztunk össze.

Meg ahogy elkísértem a buszmegállóig. Budán lakott, én meg a pesti oldalon, a Dohány utcában. Meséltünk egymásnak az életünkről. Tibor az elmeosztályról beszélt, ahol pszichológusként dolgozott, meg a családjáról; már három lánya volt. Megbújt a szavaiban valami célzás önnön boldogtalanságára, de nem vettem komolyan, vagy csak nem egészen értettem, mert inkább kiegyensúlyozottnak láttam, olyannak, akit műveltsége és tehetsége minden fölé helyez, mindentől megóv; csak később, amikor már alaposabban ismertük egymást, hittem el, mennyire távoli természetétől a nyugalom és boldogság.

…„Mindazt, ami világnyi, s ami pont”

Kissé szórakozottan megyünk el a megjelent művek mellett, de mondhatnám, sokszor bűnös szórakozottsággal, mintha bizony pazarlásra volna módunk és okunk, és a jó művek láttán nem kellene ujjongva fölkiáltanunk, hogy ismét született valami, amely gazdagabbá teszi emberi voltunkat; hogy újabb drágakövet leltünk, melynek valódisága segít felismerni a gyakoribb hamisat, amit talán az igazi pótlására tartottunk meg, de végre eldobhatjuk, s értékeink való értékek lesznek.

Íme, itt egy könyv, amely ismét a gazdagodást szolgálja: két borítólapja közé varázsolja a világot; de a kötet minden egyes versébe is, és ekként, mint egy soktükrös teremben, látni véljük a végtelenséget is. De a különbség mégis óriási, mert a csalóka tükrök, ha csábítanak, beléjük ütközünk és az illúziónkat megköti a négy fal, ám itt a tükrök üvegén áthatolhatunk és nem állja utunkat semmi sem.

E végtelen úton elindulni talán az egyetlen értelmes tett, s aki ezzel a lehetőséggel megajándékozott, azt szeretném köszönteni e pár sorban: Gyurkovics Tibort.

A Kenyértörés című második kötetét egyvégtében olvastam el, s hangsúlyozni ezt nekem azért érdemes, mert ritkán tettem így verseskötettel. De ezek a versek magukkal ragadtak, nem engedtek el, s az utolsó sorokkal is csak a könyvet tehettem le, a versek bennem maradtak. Vagy én maradtam a versekben? Valahányszor, ha jó művet olvas az ember, részévé válik az az életének, aminthogy részese lesz ő is a műnek.

Hasonlóan a rossz kirándulóhoz, aki szokásból vagy alkalmi ötletből, vagy mert tagja egy turista szakosztálynak – a térkép gondos tanulmányozása után nekivágunk az útnak, de csak a teljesítmény érdekel bennünket: hány órakor érünk célba, hány kilométert tehetünk meg ezalatt, s nem köt le bennünket a táj, pedig hát azért érdemes útra kelni. Nem figyeljük az erdő dús növényzetét, nem kutatunk a bokrokban, ha egy madár neszét vagy füttyét halljuk, hogy láthassuk és megismerhessük a madarat, nem guggolunk le az ösvényen tanulmányozni a bogarat, mely ott botorkál a porban… Persze a természet emiatt még nem veszít csodás rejtelmeiből és pompájából, csupán mi, rossz turisták maradunk tapasztalatlanok, akár neki se vágtunk volna a tájnak. Csak a menedékház érdekel bennünket, mikor érünk a menedékházba? Ott pedig várnak ránk és megkérdezik, mit láttunk, meséljünk. De nem tudunk mesélni, mert nem ismerjük, amin jártunk, az ösvényt, nem láttuk az arcunkba csapódó levelet, csak szitkozódtunk az ágak miatt, csak megcsúsztunk a széttaposott bogár tetemén, csak mentünk, mentünk vakon.

De valaki közénk ül és elmond mindent. Ő is az ösvényen jött, akárcsak mi magunk, ő is a menedékházba igyekezett. De szeme és füle nyitva volt a látásra és hallásra. Mi hallgatjuk, csodálkozunk, néha felkiáltunk: úgy van! Már-már azt hisszük, magunk is elmondhattuk volna mindazt, amit ő, ám megpróbálván, elakad szavunk.

Ám még ennél is többet tesz, ennél is többet mond. Ismeri azokat a titkokat, amelyeket a természet elrejtett – féltékenyen, de nem elragadhatatlanul – az élőlényekbe, a tárgyakba, az emberbe. Hány réteg őrzi a világ titkait? Néhány rétegét a sokféle tudomány hántja le: a fizika, a biológia, a kémia, a filozófia… s amelyiket már egyik sem képes feltépni, az marad a művészetnek. Gyurkovics Tibor jól tudja, melyik réteg ez, s másokkal együtt ő is ennek a lehántásán munkálkodik. S mint ez a kötet mutatja, eredménnyel.

Kimagasló eredménnyel.

Verseit jellemezve, maga így ír: „Én… azt az utat választottam, amikor minél kisebb és kevesebb anyagba sűríthető a világ.” Nos, az űrhajó üzemanyaga is kondenzáció, s éppen azért, hogy minél magasabbra, minél messzebbre juttassa az embert. Ez a sűrítés teszi, hogy műveibe varázsolhatja: „mindazt, ami világnyi, s ami pont”. Egyként érdekli mindkét véglet, és az is, ami a kettő közé feszül.

A költő, mint mondják, önmagáról vall. De hát igaz, ami igaz, így van ez a jó prózában is. S aki jól vall önmagáról, az mások nevében is beszél, az másoknak is szól, abba a vallomásba belesűrűsödik mindaz, amit lényeges elmondani az életről. Ezért kerülnek versei az olvasó birtokába és ezért kerül az olvasó a versek birtokába.

Amit Gyurkovics létrehoz, igazi, valódi költészet a szó legnemesebb értelmében, és mégis szeretnék egy meglepő fordulattal élni: versei olykor a próza, méghozzá a novella belső, mély rokonságával hatottak rám, noha ez a költészet nem éppen leíró, elbeszélő jellegű. De mégis! Mintha például egy-egy kitűnő Hemingway-novellát olvastam volna, ahol – nagyon fegyelmezetten persze –, szó esik erről, arról, mintha csak véletlen csevegés volna, de az utolsó szavaknál döbben rá az ember, milyen céltudatos csevegés! – majd a befejező mondat mellbevág: az egyetlen, a megmásíthatatlan végső következtetés ereje valami soha nem gondolt felismerésre döbbent rá. Idézni ehhez kevés lenne egy-egy sor vagy versszak, verseket kéne leírnom itt, mert felépítésükben, egész valójukban adják meg mindezt az élményt: a jóleső borzongást, melyet az igazi mű olvasása kivált.

Mindig is azzal mérem le a művek értékét, hogy érzem-e ezt a borzongást. Elismerem, nem racionális mérce. De még soha nem csapott be. Így olvastam József Attilát is és bármit, ami nagyszerű. Boldoggá tesz a mű tökélye, az, hogy a lényeg megérinthető.

Mindezeken a szubjektív vélekedéseken túl Gyurkovics költészetét, munkásságát a magam ügyének is érzem, s bizonyára így van ezzel mindenki, akinek fontos az új magyar irodalom. Csak jó művek egyengethetik ennek az új magyar irodalomnak az útját. A Kenyértörés ilyen kötet.

Gyurkovics Tibor beérkezett vele a társak közé.

E rátalálás megtörtént, örvendezéssel, köszöntéssel. Szívem szerint az egész kötetet elmondanám, mintegy türelmetlenül, hogy mindenki megismerje a verseket; de egyet mindenképpen: azt a programot, mely verssé foganva olyan sokat elmond költőjéről, s amely program akármelyőnké lehetne. Nem véletlenül a címadó vers.

A szeretet gubancában

A szeretet útjai keresztezik, elhagyják egymást, áthágnak egymáson, párhuzamosan futnak, elkanyarodnak, egy pontba csomósodnak, szétküllőznek, más utakba torkollnak, bozótba vesznek, romokba ütköznek, elgazosodnak, burjánnal nőnek be, előbukkannak, kiszélesednek, folyók partján kígyóznak, fák alatt tündökölnek, agyonhasogatódnak, sárba, iszapba fúlnak, kőomlástól pusztulnak, hegycsúcsra kanyarognak, sötét völgyekbe ereszkednek, összeszűkülnek, elenyésznek, földrétegek alól előtűnnek – a szeretet útjai, mindig a szeretet útjai. Mennyi kusza szövevény, felmérhetetlen, megismerhetetlen, rendszerezhetetlen terep, térképre felrajzolhatatlan; hatalmas fehér foltok jelzik csak az ész atlaszán. Mégis bejárhatók, íme, mert bejártak, mert bejárják: ott fut, szalad, botladozik, vár, remél, áll, bolyong, lohol kitárt karral, remegve nők, nők, nők, férfiak, lányok, emberek, gyerekek nevét kiáltozva és hívogatón Valaki, útról útra váltva, iránytű nélkül tévelyegve az ismeretlenben, ahol nincsen senki, mert nem lehet senki, hiszen a fehér foltok vidéke belakhatatlan dzsungel. Nincs is ott más, csak a Magányos – a magány tájain társát, társait keresve eleve reménytelenül. Hiszen jól tudja, hogy senkivel sem találkozhat, mégis vár és bizakodik, kiált követelődzve valakiért-mindenkiért, de ugyanakkor el is rejtezik, hogy meg ne találják, elébe ne kerüljön, akit hívott, megidézett, mert amennyire vágyódik egy társra, éppúgy a magányra is; s mindeközben arra, hogy míg egyetlen embert ölel, magához szoríthassa a többit is, valamint, hogy mindenkivel együtt legyen és ezzel egyidőben egyesegyedül. A lehetetlent akarja – tehát a lehetetlent átkozza. Vergődik a megszabott világ határán innen és túl, belegabalyodva a szeretet dzsungel-gubancába, a kezet, lábat béklyózó, torkot fojtogató, szájat betömő, ereket elszorító liánokba a szeretetnek ez a kalandora és áldozata, sóvárgója és megcsömörlöttje – a szeretet agyonkínzott foglya.

Útirajz ez a könyv a szeretet-dzsungel ösvényeiről. Nem az expedícióból már megtért ember írta otthona békés csendjében. Nem. Palackpostán, gyűrött levélpapíron, fakéregre írva, kőbe vésve érkeznek hozzánk ezek a tudósítások az útvesztők halálos-zöld-arany fényű sűrűjéből. A költő küldözgeti vers-üzeneteit, miközben egyre csak megy, megy előre – vagy körbe-körbe? – kicsorbult dzsungelkésével kaszabolva a szeretet-liánok kuszaságát, egyre nagyobb csend-mélybe merészkedve, egyre visszahívhatatlanabbul, visszatérhetetlenebbül.

A megrázó vers-üzenetek egyetlen mondatot adnak ki összerakott betűikből: „Szeretlek, akárki vagy!”

Ki felel rá? Ahol jár, oda követni nem tudja senki. Ott nem bukkan elébe senki.

Torkunkat szorítja a rémület: nem fordulhat vissza! Üzenetei mind messzebbről érkeznek, de eljutnak hozzánk, itt vannak. Hiteles, megszenvedett híradások.

A hősi küzdelem lenyűgöző.

A szeretet bilincsében

Gyurkovics Tibor akár verset, akár prózát, akár drámát ír, voltaképpen mindig a szeretet bilincsébe vert, a bilincsből szabadulni akaró, de máris újabb szeretet-bilincset kívánó, a bilincsben és bilincs nélkül egyaránt szenvedő emberről szól. Műveiben az alakok önmagukkal és környezetükkel a szeretetben ütköznek meg, küzdenek egymással és egymásért fájdalmas és groteszk csatákban. A szeretet mindenhatósága és gyarlósága, szépsége és pusztító ereje megélt élménye az írónak, s éppen ezért az olvasóra-nézőre katartikus hatású minden művében. Nem ábrázolásról van szó, hanem a tragikus vagy tragikomikus sorsok pőre megmutatásáról, feltárásáról. Gyurkovics témái nem irodalommá alakulásukkal hatnak elsősorban, hanem valódiságuk erejével, bár, természetesen, megformálásukban is jelentősek. Nála a magányba taszított vagy a társakkal összecsapó ember szenvedése nem érdekesen megragadható téma, de a legfőbb mondandó az emberi életről. S ilyenformán a drámai konfliktus – nemcsak a színműveiben, de verseiben, prózai munkáiban is – a magánélet köreiből szétküllőzik az emberi társadalom egészébe. Minden összefüggésben van azzal a ponttal, ahol a szerző a legérzékenyebben fájlalja a sorsot. Az öröm és a bánat, a megoldott és megoldatlan élet az egyén és a kis közösség szféráin áttör a nagy közösség – a társadalom – kozmoszába; nem nézhetünk tehát egyetlen sorsot sem közönnyel, mert akár egyetlen is meghatározza a többiekét, valamint a többiek sorsa egyetlenegyét.

Gyurkovics írói érdeme, hogy onnan szemléli a világot, ahonnan a legjobban látja. Művei egységét – valamennyi műfajban – ez adja meg.

A szeretet színpada

Megint egy kulcs: Gyurkovics drámáihoz, színpadához. A szeretet béklyóiról író Gyurkovics a szeretet melegével teremti életre, állítja elénk alakjait. Bármennyire elviszi is őket a végső kétségbeesésbe, bármennyire engedi is, hogy kegyetlenek, szeretetlenek legyenek egymással, végül mégis odaáll eléjük, hogy megmentse őket. Nem oldja fel a feloldhatatlan konfliktusokat, nem hazudtolja meg a valóságot, de drámái végén mindig gyújt egy kis tisztán fénylő lángot a szenvedélyek éjszakájában.

Első drámájában is megtette már ezt. Az Estére meghalsz mindent akaró és ezért mindig mindent elveszítő, nyughatatlan, az életet építeni vágyó, s azt minduntalan tönkretevő főhőse a darab végén agyonkínzott szerelmében egy őszinte, gyengéd mondattal felébreszti a bizakodást. Az Öreg című komédiában – mely műfaji megjelölés azonban Gyurkovicsnál sem hagyományos értelmű, hiszen mint néhány kortársnál, a komédiába nála is sok keserű hang vegyül – az apát a családjától ért bántások csaknem a halálba kergetik, de – ha nem is könnyen, mégis – kicsikarja a szeretetet. A Nagyvizit kórházi ágyhoz kötött hősei az elviselhetetlenségig marakodnak, de a legsúlyosabb beteg, Badari, az utolsó erejét megfeszítve, az önfeláldozás határán megakadályozza szobatársa öngyilkosságát. Az utolsó pillanatok ezek, a drámában is, az életben is, a végső percek, amikor még feltámadhat az emberiesség, amikor még erőre kaphat a szeretet, az egymás iránti aggodalom.

Ezt láthatjuk az Őszinte részvétem című új drámájában is.

Őszinte részvétem

1975 tavaszán mutatta be a Pesti Színház a Csóka családot, amit most Őszinte részvétem címmel láthat Miskolc közönsége. A címváltoztatásból nem kell arra következtetni, hogy a darab szövege is változott. A szerző természetesen élt az alkalommal: a budapesti bemutató tapasztalatait felhasználva kisebb javításokat végzett a tragikomédián, de ezek említésre is alig méltók. Az új cím csak visszatérés a pesti premiert megelőző eredetihez.

Az Őszinte részvétem a Csóka család gyásszal teli napjait mutatja be. Az apa, a neves professzor halála megrendíti a família addigi látszólagos egységét; az elhunyt családfő mintha magával vitte volna azt az erőt, ami a szülőket, testvéreket, rokonokat eddig összekapcsolta. A széthullást, viszálykodást fokozza, hogy megindul a harc az örökségért, egy állítólag sokat érő, a professzor noteszában feljegyzett félelem elleni szer képletéért. Ez a küzdelem egybeesik a temetésre készülődés zűrzavarával, az egyéni érdekek hátráltatják a közös elvégzendőket; a gyászt – a szeretetet – elnyomja a kapkodás, az önzés, a kicsinyesség, a kapzsiság. Magára marad az Anya; de magukra maradnak mind: kínozzák egymást, és „kínzásaikkal lakolnak” – amikor végre felbontják a végrendeletet, döbbenten veszik tudomásul az apa üzenetét; megértik, hogy oktalanságukban mint pusztítják el életüket. Suta gesztusként a maguk vétkeit jóváteendő: ügyetlen szeretettel halmozzák el az Anyát.

S a darab végén az író megint odaáll, védve alakjait: az Anya, fájdalmas magányában is, felismerheti a szeretet jeleit az életben, hogy minden rossz ellenére vele együtt mi is hinni tudjunk az emberi jóságban.

Vagy legalábbis annak lehetőségében.

Kudi, hol vagy?

– Itt vagyok – mondja készségesen, ha kérdik –, itt, itt, erre!… De hiába fordulok a hang felé, nem látom sehol; Kudi ugyanis láthatatlan. Noha létező! De nem mindenkinek mutatkozik meg, csak Bojának, azaz Lányomlányának, ahogy Gyurkovics Tibor nevezi pöttöm, csudaédes regényhősét. A csöppség különlegesen jó barátságban van Kudival, aki ott ül mellette az asztalnál, odaül a párnájára, elkíséri őt mindenhová, érti a lányka szavát, (lábbeszédét!) – a többiek legfeljebb csak tudomásul veszik, de hiába keresik tekintetükkel. Hát persze! Kudi, a levegőember. Ez a címe Gyurkovics új könyvének, amit a Móra Kiadó tett közzé. Gyermekregény. A műfaji meghatározás azonban nem tartott vissza attól, hogy ne nagy elmélyedéssel olvassam; le is nyűgözött éppen úgy, mint valamikor Saint-Exupéry gyönyörű meséje, A kis herceg.

Arról van szó, hogy a kis Boja napjait a nagyszülőknél tölti, hiszen apja és anyja, sőt nagyanyja is eljár a Dolgozóba, azaz a munkába. Az ibolyavirág szemű lányka Papulival marad otthon, a gondos, türelmes, bár gondok garmadájától roskadozó, csupa szív, ám morgó, körülményeskedő nagyapjával. A dolgozóbajárók, amint tehetik, sietnek haza, jó kis fészek a lakásuk, nincs is nagy hiba a családi élet körül, bár mindenki kapkod, elfoglalt, fáradt, érzékeny és így tovább; vagyis el-elkapja őket a gépszíj, a világ kisebb-nagyobb bajokat zúdít rájuk, ám ők kitartanak, összetartanak, szeretetben sincs hiány, a Boja iránti rajongás is belengi a házat, a pöttöm mégis sokszor magányos. Ezért kell neki Kudi. Kudi, akit kitalált, megteremtett magának nagy búsultában. Kudival megoszthatja bánatát, örömét, Kudi az ő meghitt barátja.

Gyurkovics pompásan írja le harminckét mulatságos fejezetben ezt a bolondos, fura, kedves családot: a taxisofőr apát, a szép, szőke Főanyát, a Boját imádó Alanyát (nagyanyát), rengeteg humorral, groteszk fintorral, nyelvi ötlettel mesél és mesél… Kinek? A gyerekeknek? Azoknak! A felnőtteknek? Azoknak! Vagyis gyermekregény ide, gyermekregény oda: ez egy nagyszerű könyv az életről, hajszás világunkról, a szeretetért folytatott mindennapi küzdelmeinkről, a megélhetés és a meg nem élhetés emberi és embertelen gondjairól. De leginkább arról a magányérzetről, amelyet oly hamar megismerünk, már életünk elején, s amely ráadásul nem is attól függ, vannak-e köröttünk szerető emberek, rokonok, társak, hanem valami mástól, többtől is, amire csak Kudi – egy Kudi – az orvosság.

Lehetünk közösségben is mérhetetlenül egyedül. Ki ne emlékezne gyermekkora riadalmas perceire, óráira, amikor a legderűsebb, legszebb családi körben is egyszer csak úgy érezte, árva a mindenségben? Mert más is kell az embernek a magány eloszlatásához a törődésnél, a gondoskodásnál, de talán még a szeretetnél is, hiszen az leginkább csak puszta aggodalom, óvás, gyakorlott erkölcsi szokás. Több kell mindennél! Kell egy Kudi; szükség van egy lényre, valamire-valakire, aki szívünk-lelkünk értője-érzője, bensőséges társ, örökkön nekünk, velünk, miattunk való teremtés.

Gyurkovics – ismerem annyira – nem ravasz találékonysággal állította gyermekhőse mellé Kudit, a levegőembert. Nem az érdekes mese kedvéért ötlötte ki ezt a furcsa alakot. Az ügy komolyabb: az írói bravúrt felülmúlja a tapasztalás, az értő figyelés. Kudit Boja, azaz Lányomlánya, akarom mondani egy valóságos gyereklányka találta ki magának; Papulinak – vagyis az írónak csak meg kellett ragadnia az alkalmat, hogy könyvvé formálja ezt a mulatságosan megható, könnyeztetően derűs históriát. Mindezzel nem személyeskedni, műhelytitkot elárulni akarok, csupán Kudi irodalmon túli létét szándékozom bizonyítani. Kudi igaz vágy, valódi igény gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Mert a felnőtt is szeretne magának egy Kudit, (azért is olvassa mohón Gyurkovics könyvét!) csakhogy ő már nem képes társául varázsolni ilyen drága lényt. A felnőtt csak vár, vár, ahogy Estragon és Vladimir Beckett darabjában várja Godot eljöttét. De Godot késik. S jön-e? Van-e? A felnőttnek nincs ideje, ereje Kudit képzelnie, csak a gyerekben van annyi türelem, hogy létrehozza a maga csodavilágát, reményét, hitét; hogy előcsalja a Semmiből a maga lelki vigaszát. Csak a gyerek kelt a tökéletlenség helyébe tökéletességet. A felnőtt azután irigykedhet, sóhajtozhat vagy legyinthet, kinevetheti a hóbortot; mi mást is tehetne a köznapok gúzsába kötve? Esetleg megjátszhatja, hogy ő is látja, ismeri Kudit. De bizonytalan marad afelől, hogy kicsoda is ez a láthatatlan. Boja mellett egy másik gyerek? Egy földöntúli – egy E. T.? Megértő szív? Gondviselő szellem?…

Ám egyszeriben hová lesz az is? Mert Boja mellől is eltűnik végül az ő Kudija. Amikor elkezdődik az élet, a harc, amikor a pöttöm iskolába kerül. De lehet-e Kudi nélkül élni? „Azért ne sajnáljatok!” – veti oda hősiesen a gyermek. Nem is őt sajnáljuk, hanem magunkat. A Kudi-nélküli magunkat. Hiszen Kudi a többlet, Kudi a hiány, Kudi az igény.

Szép ez a könyv, nagyon szép, ott a helye a polcunkon a francia pilóta-író remeke mellett. Ahogy Exupéry kis hercege, Gyurkovics Kudija is, a láthatatlan levegőember, örök barátunk.

Boszorkányszerelem

A vérvörös borító: tűz lángja, fénye. Lobog a rönkök kazla, rőt színűre fest mindent a pokoli parázs. Lángnyelvek emésztik a boszorkány testét, piros tűz pusztítja, takarja mindenét, csak az ölét nem; az öle nem enyész el a forróságos máglyán, mert az a tűznél tüzesebb, mert boszorkányöl, mert elvarázsolt. S ebből a pusztíthatatlan ölből új boszorkaság jön a világra.

De ki hisz a boszorkányokban?

Gyurkovics Tibor. Ő hisz bennük. Hiszi, mert hinnie kell, hogy léteznek. BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK – kiáltja világgá új könyve címével, látszólag Babits soraival ellenkezve, melyek szerint: „… – bátor csibék! Nincs róka! – mécset fújva / nyugodtan alhatunk. Nincsen kísértet!” – valójában azonban a nagy előd fintorát átvéve, cinkosan, hiszen Babits is azt mondta, hogy van, igenis van kísértet, (1904-ben írta a költeményt!) – van, csak dőrén letagadjuk, pedig félünk! Gyurkovics hasonlóképpen vallja: léteznek boszorkányok, bűbájolnak, akármekkora utat tettünk is meg a huszadik századig és a huszadik században, akármekkora demokraták, technokraták és asztronauták lettünk is, démonok hatalmában vagyunk a legkiszolgáltatottabb óráinkban.

Gyurkovics ismeri a boszorkaságot, nem először ír szédítő, elvesztő, megtartó, keserves, gyönyörűséges létezéséről.

Legtöbbet a nő-boszorkányokról tud. Valamelyik versében egyszer arról beszélt, hogy a nők miatt nem jutott el az Istenig. Vagy az Istenhez? Szóval a tökéletességig. A megvalósulhatóságig. Így valahogy. De ez csak amolyan gyurkovicsi fonák. Az az igazság, hogy éppen miattuk jutott, juthatott el odáig. Megismerésük révén cserkészhette be önmagát meg az Istent is. Vagyis a szeretet tökéletlen tökéletességét. Ehhez ért közel, erről tudhatott meg sokat; erről írt hát most is vers-próza-vers „regényt”, bizarr emlék-naplót, vallomáskönyvet. A nők kegyesek voltak hozzá mindig. Kegyesek szeretetükkel és gyűlöletükkel egyaránt. Kegyesek imádatukkal és imádhatóságukkal. Bekebelezték, valamint engedték magukat meghódítani, de nem könnyedén, nem felületesen, nem csacskán, flörtök ízén kacarászva, hanem inkább önfeláldozón, de ugyanakkor áldozatot követelőn, esetleg ártatlan, gyermeki erőszakkal, vagy éppen némberi féltékenységgel, garázdán. Boszorkányosan. Búbájolással, rontással.

Rontás és szeretés – leginkább erről szólnak e kötet versei meg hosszabbacska-rövidebb prózai vignettái. A nőszeretésekről, nőimádatokról; a boszorkányszerelemről.

De nem csak erről.

A rontás és szeretés másféle démonairól is. Amire Babits vág olyan fájdalmas gúnnyal: a felvilágosultság micsoda hőssé, bátorrá teszi a mai embert. Holott! Holott cseppet sem kevesebb bűbájolás riogatja, mint elődeit. Persze nem a csáberejű italok, a ráolvasások, a keresztúti huhogások meg a csontzenék korát éljük, nem pókhálós hiedelmek kerekítik csodálkozásra szemünket, de vajon nem úgy van-e, hogy rontás kísért eszmékből és szavakból? Hogy babonák – hamis tudatok, álságok, vak remények, hiú ábrándok, zagyva beidegződések, gonosz indulatok – zavarják posványossá a tisztának indult gondolatokat?

Hogyan is vélekedünk emberségről, magyarságról, nemzetről? Hányféle akarás – megkísértés, bűbájolás – bódít naponta, évente, korszakonként? Boszorkányszombatokon döntik el a sorsunkat. Kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást –

és azóta is, mindig:

a világban. Áradt; árad mindig; árad az egész huszadik század, mi benne, „bátor csibék! Nincs róka!” – próbálunk nyugodtan aludni.

Elmebájok – ahogy Gyurkovics írja. S e vers előtt: – „Társadalomban kell élni – mondta Kiskunfélegyházán a tanár a gyerekeknek, a katedrára besütött a nap –, le kell… vizsgázni… le kell… érettségizni… le kell… szakvizsgázni… le kell…

Le kell.”

Sután levitt, fennmaradni akaró hangsúly, befejezetten befejezetlen, érthetően érthetetlen; disszonáns, ahogy a legmodernebb kori zene. Fülbántó, rosszul hangzó, amilyenek általában a napjaink. Vagyis az élményeink. A kötetben sok az ilyen szándékos, átélt, megélt, megszenvedett disszonancia. Néhol már csak jelek helyettesítik az értelmet, hangzászörejek-zenék; a tartalmat a ritmus intonálja, a szótagszám, a „dallam” támaszt az emlékezetben régi-régi, elfeledett emberi szót.

Vagy félig még így, félig már úgy: emberi nyelven vagy csak makogva, mint a becketti hősök:

Lírai futamokat groteszk sorok nyelnek magukba, az érzelmet elfedi a kemény, keserű hang ebben a kötetben. Máskor is írt már így verset, drámát, prózát Gyurkovics, mégis: fokozhatónak látszik-tetszik újra és újra ez az írói „kedv”, kétségbeesés, figurázás. Azt gondolom, már a végsőkig ment el a fricskázásban, amikor tud ismét meglepő lenni: még epésebb, még odacserdítőbb. Ebben az új könyvében csak az utolsó, a nyolcadik ciklus a meghitt lírává oldódó; ez se könnyen, ez is fogcsikorgatásos dühön át csillapodó. A személyes gyász emeli a fájdalom gyönyörű költészetévé – és a dacos indulatok fölé, ennek az utolsó szakasznak a verseit.

A költő rosszkedve jókedve, öröme-fájdalma nem magánügy, nem magánérzület; az ember csak olyan verset ír, írhat, amilyet az emberiség diktál. Ha az ember – a költő – ragaszkodik hozzá, hogy valódit és igazit írjon.

Gyurkovics ragaszkodik a valóhoz és az igazhoz. Vannak boszorkányok, vannak búbájolók, vannak varázslatok és vannak rontások. Megvallja tőlük való félelmét, rettegését, de olykori rajongását, bódult vonzódását is irántuk. Boszorkányok élnek velünk; nappal ártatlannak látszanak, de éjfélkor üstökben hol delejes csábitalokat, hol mérgeket kotyvasztanak, hogy szerelemre vagy gyűlöletre lobbantsák szíveinket.

„Szeretni szeretek a legjobban” – idézi az első ciklus elején M. L. naplójából Gyurkovics Tibor. S kölcsönveszi ennek a „36 éves asszonylánynak” sorait mottónak egyebütt is a maga költői kényszerhelyzetét megvilágítani: „Mért vagyok hát ember, mért nem más élőlény, vagy dolog? Annyira megerőltetőnek tűnik most.”

Két tenyérbe fogható könyv ez az új kötet, amit Kakasy Éva szép megtervezésében a Szépirodalmi Kiadó bocsátott útra. Mondom, két tenyér közt elfér, de kétszáz oldalán az élet sűrűsödik vaskosan; meztelen lányok, szerelmes asszonyok, bolond hazafiak, kóklerek, fehér kabátos zenészek, balatoni dámák, álmodozó kamaszok, kormányzók, katonák, borbélyok, nők – nők, nők és nők, élők és holtak keringenek a prózai sorokban és a versekben színesen, sebzetten, könnyesen, gúnyosan, röhögve, jajongva, mint egy hatalmas látomásforgatagban valamely boszorkányéjen. A század – az elme dicsőségének és a szeretet bukásának, a társadalom tökéletesedésének és a magányosság elterjedésének, a világnépesség szaporodásának és a halál tombolásának – boszorkányéjjelén.

Társak búcsúztatása

Először Lengyelországban

Ha jól tudom, most először jár Lengyelországban, Varsóban.

– Igen, nagyjából így van. Először töltök itt hosszabb időt. Ugyanis amikor az Adáshiba című darabom finnországi bemutatójáról, Helsinkiből Budapestre utaztam, a varsói repülőtér tranzitjában eltöltöttem egy órácskát… Különös élmény az ilyen: benn lenni egy ország szívében, de néhány négyzetméteren kívül többet nem láthatok belőle. De már akkor reméltem, hogy hamarosan megismerhetem ezt a várost és ezen kívül még valamennyit Lengyelországból.

Ezek szerint nem kellett sokáig várni erre az alkalomra.

– Szerencsére nem. A Lengyel Írók Szövetsége vendégeként két hetet tölthetek itt. Régóta készültem ide. Sok lengyelt megismertem már, illő, hogy végre lássam a hazájukat is. A lengyelekkel első ízben 1939-ben hozott össze a sors. Nagycenken, abban a nyugat-magyarországi faluban, ahol gyermekkoromban oly sokszor élhettem a rokonaimnál, szóval abban a községben volt egy félig lerombolt cukorgyár. Ott szállásolták el akkoriban a lengyel menekülteket, a katonákat, akiket a magyarok befogadtak. A közeli majorban szabadon jártak-keltek, talán dolgoztak is? Erre már nem emlékszem. De tudom, hogy a majorbeliek nagyon összebarátkoztak velük. Van néhány fényképem is abból az időből; téli kép. Ők szakállasan, szegletes sipkában, földig érő köpenyben állnak a hóban, s én köztük… Az emlék mindig kedves volt az idők folyamán, s ezt nem azért mondom, mert éppen egy lengyellel beszélek most. Nyolcéves voltam, érthető, hogy homályos az emlék, de a hangulata eleven. Kedveltük ezeket az embereket. Sokan rajzolgattak, muzsikálgattak közülük. Kár, hogy akkor még nem értettem a történelmet, s így nem láttam bennük mást, mint barátságos, szakállas, szomorú férfiakat furcsa egyenruhában. Csak később fogtam fel a tragédiát, hogy miért is voltak ők ott, Nagycenken. Vajon mi lett velük? Hová lettek azok a katonák? Itt, Varsóban jutottak eszembe ismét, hogy élnek-e még valahol, vagy az ő emléküket is márványtábla őrzi a varsói házak falán? November 2-án érkeztem Varsóba, halottak napja után, láttam a szüntelenül lobogó mécseseket az utcákon, a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lángok a gyilkosok golyóitól elesett hazafiakért égnek az utca kövén, ahol a testük feküdt a rommá lett város halott kövein. Láttam a Várostörténeti Múzeumban a Varsó pusztulásáról készített filmet, láttam a téglahalom várost. A pusztaságot; a pusztaság fölött a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előrenyújtó alakját, az iszonyú szenvedés márványba vésett jelképét. S aztán láttam ugyanezt a márványszobrot a Szent Kereszt templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban. Láttam az Óvárost, amit életre támasztott az erő és az akarat, a feltámadásra képes ember. Ma már nagyszerűen lehet sétálni az Óváros csendes utcáin, lehet gyönyörködni a házak díszes homlokzatán, be lehet ülni a hangulatos kisvendéglőbe, meg lehet állni a kirakatok előtt a novemberi estében, hallgatni a vándorzenekar utcai hangversenyét a Fő tér sarkán, vodkát lehet inni és találkozni a barátokkal – de mindeközben nem lehet megfeledkezni azokról, akik vérüket adták ezért a jelenért, mert emlékük elevenen él a szívekben. Emléküket virágok és égő mécsesek idézik az utcákon mindenütt. Az utazó, aki csak napokat tölt el egy országban, egy városban, nem láthat mindent, nem ismerhet meg mindent alaposan. Csak megérezhet valamit. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy a tragikus múltból való feltámadás szándéka soha nem lankadó hittel és erővel töltötte el a lengyel népet. Az új Varsó fényei ennek a hitnek a fényei. S ez nagy erővel hatott rám. Érzem ezt a művészetükben is.

Volt alkalma találkozni művészekkel?

– Igen, hogyne! Elsősorban azokkal, akikkel már személyes találkozásunk előtt is barátságot köthettem – ismeretlenül. Lodzra gondolok, ottani barátaimra. Megnéztem az Ördöghegy című darabom egyik előadását a Nowy Teatr-ban. Izgatottan vártam ezt az estét. A dráma magyarországi fogadtatása annak idején kissé lehangolt, természetesen féltem, hátha Lodzban sem lesz sikere. Félelmem oktalan volt. Az előadás után beszélgettem a művészekkel. Kiderült, mennyire szeretik a darabot, s láthattam, a közönség is szívesen fogadta az előadást. Jan Skotnicki úr, a rendező eleven, mélyreható előadást produkált, a színészek kitűnően, a darab lényegét igazán értőn játszottak. Ismerős légkör csapott meg a színpadról, azt láttam, amit megírtam. A beszélgetésből kiderült, hogy milyen alapos munkával készültek fel a bemutatóra. Ez volt a 38. előadás, és a színészek azt mondták, még mindig fel-felfedeznek valami újat a szövegben; egyáltalán nem rutinosan, hanem elemzően játszanak. Hittel. Skotnicki úr személyében is egy rendkívül érzékeny, bölcs művésszel ismerkedhettem meg. Sokoldalú színházi ember.

Az Ördöghegyet a Varsói Televízió is feldolgozta. A következő időkben valamikor a Hétfői Színház műsorában fog szerepelni. Mi a véleménye a tv-változatról?

– A tv-film szükségszerűen rövidebb, mint a színházi estét betöltő darab, tehát némi szövegelhagyásra volt szükség.

Úgy vélem, a darab fiatal rendezője: Bogdan Augustyniak e más műfajú feldolgozásban okosan, ügyesen kurtította meg a drámát. Semmi lényeges nem veszett el, ugyanakkor a húzásokkal elérte, hogy a mű a televízió sajátosságainak megfelelően érvényesülhessen.

Arra gondolok, hogy így módja volt sok közelképet csinálnia az alakokról, s ezzel a formai törekvéssel együtt a figurák belső világát is jobban kiemelhette, hangsúlyozhatta. A televízió képernyőjén az ilyenféle rendezés hat igazán.

Nagyon örülök, hogy olyan kiváló művészek, mint Jan Machulski, Henryk Borowski, Henryk Machalica és a fiatalon is már igen tehetséges, kiforrott Hanna Giza alakításában került képernyőre a darab.

A krakkói stúdió az Adáshibát készítette el ugyancsak tv-filmre. Megnyerte tetszését a produkció?

– Az Adáshiba feldolgozásában a rendező Ryszard Smozewski ötletessége tetszett leginkább. Ő ugyanis egyszerűen megfordította a tv-dobozt, s ezáltal mi, a nézők kerültünk a készülékbe, s a színészek pedig a szobába. Mindez, persze, képletesen van így, de a látvány, a hatás ezt szuggerálja. Remek találmánynak tartom, hogy egy – illetve a kamera, mint tv-készülék egyszeri elmozdításával két – gépállásból vette fel az egész darabot, ezzel is erősítvén az alapötletet, hogy ti. mi szorongunk a képernyőn, s csak azt láthatjuk, ami ennek a határain belülre esik. A módszer a népmeséből ismert „csuka fogta róka – róka fogta csuka” képtelenségére emlékeztet. Bravúros dolog. De az igazsághoz tartozik az is, hogy a bravúr egy kicsit háttérbe szorítja a színészi játék hatásosságát. Őszintén meg kell mondanom, hogy elsősorban az ötletes feldolgozás tetszett, s nem sok maradt meg bennem az előadás lényegéből; félek, hogy a közönség is így lesz ezzel. Az Adáshiba a képernyőn inkább formai mutatvány, szellemes, groteszk tréfa, s kevésbé a színészi játékkal és a dialógusokkal ható komédia.

Végezetül: bizonyára látott néhány más színházi előadást is. Elmondaná, mi tetszett leginkább?

– A Nemzeti Színházban láttam a Hamletet Daniel Olbrychskivel. Nagy erejű előadás. Modern, de nem modernkedő; igazán jól közvetíti Shakespeare indulatait. Nem hagyományos előadás, a szöveg alaposan meg is van kurtítva, de a rendező semmi erőszakot nem vett a darabon, csupán lehántotta róla az időt mind a mai napig. Az eredeti gondolat érvényesül, de a mai korra értelmezhetően, mostani nemzedéki konfliktusokat sugall, nem akar mást mondani, mint amit Shakespeare, csupán a mai néző számára érzelmileg felfoghatóvá teszi a történetet. Nem tudok lengyelül, mégis talán ez a Hamlet-előadás értette meg velem igazán a darab lényegét. Olbrychski olyan Hamletet alakít, amilyet el sem tudtam volna képzelni soha. Ő küllemében is nagyon mai típusú fiatalember, de a játékában is felfedezhető a körülöttünk élő fiatalok magatartása, etikája. Töprengésre késztető előadás.

Láttam egy Rózewicz-darabot az STS-ben, a Befejezetlen felvonást. Kellemes, szellemes játék, jóízű fricska. Witkiewicz Suszterok (Szewcy) c. darabja az Ateneumban igazi színházi élmény. Nagy kár, hogy a szövegből nem sokat értettem, de így inkább a játékra figyelhettem. Nagyszerű színészek, vérbő rendezés. Amikor felment a függöny, és megláttam a díszletet, s a színpadon felhalmozott töméntelen cipőt – aminek később erős drámai funkciót is tulajdonítottam, ti. hogy ily módon a tömegeket, az emberek sokaságát tudta a szereplők köré idézni a rendező – majdnem tapsra csattant a tenyerem. De itt talán nem szokás megtapsolni a díszletet? A Suszterokra nehéz jegyet szerezni, s a darab láttán megértettem, hogy miért. A 39-ben meghalt Witkiewicz ma is elevenen ható problémáról beszél.

Sajnálom, hogy nem volt időm elutazni Krakkóba. Majd legközelebb. Szeretném látni az ottani színházi előadásokat is. Két hét nem sok idő, de arra mindenesetre elegendő, hogy sok új barátot szerezzen az ember. Remélem, hogy ezek a barátságok nem úsznak el az idő végtelen vizén a messzibe, hanem látható, hallható közelségben maradnak egymáshoz.