Dring emlékezett azokra az időkre, amikor még Dronggal bebarangolták a budai hegyeket, őszi avaron sétáltak diskurálva, vagy a ropogós havat tapodva fejtegették az élet meg a művészet titkát; emlékezett a kisvendéglőkben töltött délutánokra, a csendes termekre, ahol a pincérek a lambériás falnak dőlve várták álmosan, hogy szólítsák őket, megbeszélendő, maradt-e sertéspörkölt délidőről, vagy netán akad még a lábos alján annyi ízes, paprikás lé, hogy abban meg lehessen forgatni egy pár jobbfajta bőrös virslit, s hozzá gerezdekre vágott főtt krumplit is felszolgálna a főúr; ám ha megfőtt a rezgő, veres húsú csülök, az is megtenné mustárral, tormával; azután meg valamiféle bor is kéne, hasas üvegben savanykás asztali fehér, melléje kis üveg szóda, de talán sör is jó lenne, ha elég hideg, s párás lesz tőle a pohár fala. Különösen Drong kívánta jéghidegen a seritalt; mielőtt a pincér felbontotta, Drong az arcához emelte a zöld palackot, s ha megdermedt tőle a bőre, elégedetten bólintott, különben visszaküldte, nem bántón, inkább szelíden, kedvesen; értett az emberekhez, tudott beszélni velük, mondhatni, leszedte őket a lábukról, hiszen ez volt a mestersége, művész volt, nagy mutatványokra képes. A kockás abrosz fölé hajolva erről beszélt mindig Dringgel, a nagy mutatványról, a legnagyobbról amit el kell érniük; álmodoztak, tervezgettek, késő éjszakákig tudtak diskurálni róla. Nem pénzt akartak vagy dicsőséget; a teljesítmény izgatta őket, az erőfeszítés próbája, a tökéletesség mámora. Abban az időben még türelmesek voltak és reménykedők, noha sok minden volt már mögöttük: háborús gyerekkor, éhség és küzdelem a napi létért, vesztett forradalom, pincékben és odúkban eltöltött évek, rommá lett családi házak bús emlékei, szerelmek és csalódások, elhagyott gyermekek és megcsalt nők; de fiatalok voltak és bíztak a jövőben.

Pedig a köröttük zajló élet tele volt hamissággal és gyűlölettel. Hazudni kellett mindenütt, a szívek mélyére kellett rejteni a vágyakat, erőszak uralkodott a falvak és városok felett, az emberek szomorú arccal jártak az utcákon, féltek egymástól, féltek a hatalomtól és a hatalom feletti hatalmaktól. Börtönbe zárt barátaikat, halottaikat siratták; idegen zászlók lengtek a kényszerű ünnepeken.

– Aki tisztességes – mondta Dring séta közben, az erdei utakon, ahol szabadon beszélhettek, mert nem hallhatta őket senki –, aki becsüli magát –, fejtegette Dring –, az nem szegődik el sehová sem, nem áll be egyetlen stagionéba sem, nem lép porondra. Aki tisztességes, hallgat. Vár. Készül. Bízván, hogy lesz egyszer egy szabad világ, amikor…

– De mi lesz addigra belőlünk? – kérdezte Drong. Nagy kalapot viselt abban az időben, nagy, kajla kalapot, sápadt arcát beárnyékolta a karimája. – A világ tele van fényes cirkuszokkal, esténként kigyúlnak a fények, felharsan a zene, a bevonulási induló, artisták, bohócok, illuzionisták, állatidomárok, gladiátorok és táncosnők járnak körbe csillogó trikókban; harsog a zene, tapsol a közönség, forró hullámok öntik el az emberek szívét, leng a trapéz, szállnak a kupolában a tornászok, a kifeszített sodronyon egyensúlyoz a kötéltáncos; az a sok ember egyszerre szisszen fel, egyszerre nevet, egyszerre tartja vissza a lélegzetét… Minket is így csodálnának, Dring, de hol vagyunk mi? Hová születtünk? Mit tehetünk? Aki tisztességes, mondod, nem szól, nem lép fel, de mi lesz az életünkkel? Mi lesz a produkciónkkal? A nagy álmunkkal? Mások csinálják meg helyettünk a nagy mutatványt, nyomorúságos senkik maradunk, hiszen nem szökhetünk el innen! Senki sem ismer még minket, csak földönfutók lehetünk a világban, előbb itthon kell ámulatba ejteni a publikumot, de hogyan?! Hogyan, Dring?! Nem állhatunk be a csalók közé, nem alkudhatunk meg, ám akkor hogyan?! Ezt mondd meg, Dring!…

Hosszú sétáikon vagy a vendéglőcskék mélyén, meghitt szobákban, ahol hasonszőrű társaikkal üldögéltek, s hallgatták, hogyan átkozzák mások is a kort, vagy megcsendesedve figyelték a házigazda vendégeit: a verseit felolvasó költőt, a forradalmi múltja miatt mindenünnen kiebrudalt, zseniális zongoraművész játékát, mindig erről töprengtek: hogyan léphetnének ki a közönség elé anélkül, hogy feladják elveiket. Nem akartak behódolni a direktoroknak. Nem akartak mindenáron szerződést a cirkusznál. De publikum nélkül mit ér az egész? Illuzionista, bohóc, artista közönség nélkül nem élhet!

Szerencsére a direktorok sem lehetnek meg tehetségek nélkül. Így hát ők alkudtak meg, s nézték el Dringnek meg Drongnak, hogy különcök, hogy nem lehet rájuk csördíteni. Megtűrték őket a társulatoknál. Nemigen kaptak elismerést, ám tapsot annál többet a nézők seregétől. Ezért, ahogy teltek az évek, mind nagyobb és nagyobb betűkkel írták ki nevüket a plakátokra, mert tódult produkcióikra a közönség. Sikerük volt.

Mégis, néha, amikor az esti előadások után, az öltöző tükre előtt öregedő arcukról lemosták a festéket, keserűen gondolták, hogy többre is képesek lettek volna, ha egy jobb világba születnek.

Egyik őszi turnéjukon csendes, tóparti vendéglőben ebédeltek. Rajtuk kívül más vendég nem is volt, a pincérek ott sürögtek-forogtak körülöttük. Illatos körtepálinkát ittak az aranyló leves előtt, sültek piroslottak a tálban; száraz vörösbort kortyoltak a húsra. A tó csendes volt, néptelen; a vendéglő hatalmas üvegfalán túl egy időtlen, elvarázsolt ősz fogta körül őket. Békésnek tűnt a világ.

– Emlékszel, Dring –, szólalt meg Drong, a nagy üveglapokon át csodálva a mozdulatlan vizet –, emlékszel, mit akartunk mindig? A nagy mutatványt! A legnagyobbat! A legeslegnagyobbat a vízesés fölött!

– A vízesés fölött! – bólintott megrendülten Dring, s beleborzongott a gondolatba. – Igen, a nagy attrakció! Mennyire készültünk rá! De mennyire!…

– Most ez a csend félelemmel tölt el – mondta Drong. – Ez a nagy nyugalom! Semmi sem mozdul! Az ősz aranyló, a tó mozdulatlan! De az a vízesés… az ott zubog. És vár! Vár minket!

Mindkettőjüket megszállta a nyugtalanság. Akkor már jól éltek, fellépés fellépést követett, hírnévre tettek szert, s boldogok is lehettek volna, hiszen nem kellett feláldozni a siker oltárán a becsületüket. Lelkük mélyén éppen olyanok voltak, mint hajdanán, a nagy, budai csatangolások, a kisvendéglőben töltött délutánok idején. De úgy érezték, adósai önmaguknak. És a világnak.

Mert a nagy mutatvány elmaradt.

– Még nem késő – mondta csendesen Dring.

– Gondolod? Gondolod, hogy még képesek lennénk rá?

– Miért ne! – lelkesült fel Dring. Bíborszín bor égett a poharakban. A tó fölött fénycsík lobbant, alkonyodott. S ők még mindig ott ültek a csendes étteremben. A pincérek tudták, hogy nemsokára pezsgőt rendelnek, szép összeget tesz majd ki a számla. Két úr, két igazi, jó vendég. Pedig csak akkor látták őket először. De a pincérek emberismerők voltak.

– Pezsgőt! – intette oda a főurat Drong.

Vékony talpú kelyhekben pezsgett az ital. Drong koccintott Dringgel és azt mondta: – A tökéletesre!

– A mindent felülmúlóra! – bólintott Dring.

– A Viktóriára!…

– Salisbury-ig repülőn, s onnan terepjárón a Zambezihez!

– Megcsináljuk!

A pincérek nem győzték a pezsgőket bontani. Dring és Drong egymás szavába vágva idézték fel a tervet, annak minden apró részletét. A fémvázakat, a kifeszítő cövekeket, a világ legmegbízhatóbb sodronykötelét. A hírverést. Az ügynökségek plakátjait, a villanyújságot, a videóklipeket, a szalagcímeket a napilapok első oldalán. Dring és Drong a vízesés fölött! Az irtózatos mélység fölött!

– Hiszen mindig is erre készültünk!

– Meglesz! Meg kell lennie!

Jók voltak az ilyen álmodozások. Jó volt elképzelni, hogy még semmi sem veszett el, hogy még minden lehetséges. Hogy erejük teljében vannak, hogy róluk fog beszélni az egész földkerekség.

Bódultan a pezsgőtől kisétáltak a tóhoz. Leültek a kövekre, lábuk alatt csobogtak a hullámok.

– Emlékszel még a fiúkra? – kérdezte az esti csendben Dring. – Emlékszel még rájuk? Emlékszel B. B. vitorlására? L. E. öreg Opeljére, aminek az ajtajában minden kanyarban hangosan lottyant az összegyűlt esővíz? Emlékszel K. D.-re, a késdobálóra? Emlékszel rájuk, Drong?

– Emlékszem – mondta Drong. – A nagy nyarakra, amikor mind együtt voltunk a fellépések szünetében. A kávéházakra, a füstös presszókra, az albérletekre és legénylakásokra, az utazásokra, közös vacsorákra, a homályból előbukkanó nőkre, édes csókokra és vad szerelmekre. Emlékszem a bolond éjszakákra ismeretlen lakásokban, vidéki mulatozásokra, megcsalatásokra és röhögésekre, emlékszem a gyönyörű versekre és a szikár, megrendítő történetekre, mindenre emlékszem, Dring. De az élet még nem szállt el. K. D. még dobálja a kést és mindig célba talál, B. B. álomhajókkal járja be a végtelen vizeket, L. E. csodalényeket és tündéreket varázsol a publikum elé. Cs. I. a gyerekek kedvenc bohóca, cilinderéből sárkányok és más furcsa teremtmények bukkannak elő. És K. Á. is ott áll a porondon, a tűzszívű fehér bohóc, a megbocsátás mágusa. Meg a többiek, mind. E. I. és T. K. a világot járják, köveket, szép rajzú píneákat, háborgó tengert, sirályokat és száz évben egyszer virágzó áloékat, öreg, biblikus bölcseket és kedves városokat bűvölnek a közönség színe elé. Az élet még tombol, Dring! Még megvan a társulat, a stagione, barátom! Csak szétszóródtunk, de ez nem jelent semmit. Ez a stagione örökké együtt marad immár. Örökké…

Így beszélt Drong azon az őszi estén, a néma tó partján, amikor elhatározták Dringgel, hogy nem adják fel régi tervüket, eljutnak a Viktóriához, és bemutatják a nagy produkciót.

Boldogok voltak megint, mert reméltek, mint annyiszor már. S így szállt reájuk az éj. A reménnyel teli álmokat adó éj.