Epizód

Teszem azt, ha valaki, egy békés ember ott áll a csomagjaival a pályaudvaron és várja, hogy a felesége (vagy a fia, a lánya) felbukkanjon végre a taxiállomás felől a hírrel, hogy talált egy szabad kocsit, amivel hazafuvaroztathatják magukat a fárasztó, hosszú utazás után, hát elég tehetetlen a sok, nehéz bőrönddel, táskával a lába körül. A tömeg özönlik, egymást követően érkeznek a szerelvények, sodródik, tülekszik a kijárat felé a sok ember, persze, hogy kellemetlen elfoglalni az utat a pakkokkal, de azért az áradat, ha nem is mindig türelmesen, megkerüli ezt a kis szigetet.

– Bocsánat! Bocsánat!… – ennyi az egész.

Az ember, aki a csomagjai mellett rostokol, izgatottan nyújtogatja a nyakát, megpróbál átnézni a peronon nyüzsgők felett, hogy jön-e már a felesége (vagy a fia, a lánya) a taxiszerzés hírével.

És ekkor…

Ekkor, nem is veszi észre, mert másfelé figyel, két-három egyenruhás alak közeledik feléje. Éppen abban a vonalban, ahol ő áll. Döngő léptekkel jönnek, egyenletes tempóban, magabiztosan. Két-három fegyveres, egyenruhás alak, vagy csak olyan a ruhájuk, mint valami egyenruha, sötét és riasztó; magas szárú bakancsuk döngve csapódik a kövezethez. Talán nem is lőfegyver van náluk, csak valami bot vagy lánc; jönnek semerre sem nézve, egyenesen a csomagjai mellett ácsorgó ember felé.

Későn látja meg őket. Először persze azt hiszi, kikerülik őt, akár a többiek, akik a vonatokról leszállva vagy éppen a szerelvények felé igyekezve sietnek végig a pályaudvar peronján. Miért is ne? Van annyi hely körülötte, hogy megtehessék. De aztán hirtelen rádöbben, hogy nem fogják kikerülni. Jönnek, jönnek feléje, mintha ő ott sem lenne. Már nem tudja elkapkodni előlük a csomagjait, képtelenség; megpróbálja odébb ráncigálni a bőröndöket, de nincs rá idő; a döngő léptűek átgázolnak rajta. Mert nem térnek ki az egyenes vonalból: Nem, ők nem térnek ki. Mennek, mennek, és ami az útjukba kerül, eltiporják.

A szerencsétlen ember, aki amúgy is csupa izgalom, mert várja a feleségét (a fiát, a lányát), hogy végre hazamehessenek az otthonukba, rémülten tapasztalja, hogy az egyenruhások jóformán észre sem veszik, csak holmi akadálynak látják, amin könnyűszerrel keresztül lehet jutni.

Még csak szólni sem tud, tiltakozni sem, mert a zuhanás kivédésével van elfoglalva és a feltápászkodással, hogy mire visszatérnek az övéi, ne lássák megalázott állapotban.

De látják. – Mi az, mi történt?– kérdezik tőle kétségbeesve. Ő mondaná is felháborodva, de a fegyveresek, már túljutva rajta, visszanéznek kérdőn és várakozón, és erre ő csak megrázza a fejét, hogy semmi, semmi, miközben a pályaudvar mocskát veregeti le a ruhájáról. – Siessünk el innét!

Idegesen sürgeti a távozást a csomagjaikkal, remeg a megaláztatástól és igyekszik eltűnni a még mindig fenyegetőn figyelő szempárok elől. Az övéi nem értik, mi történhetett, de nem mernek kérdezősködni.

Otthon sem nyugszik meg; soha többé nem nyugszik meg; restelli, hogy nem támadt rá azokra, de fél is a további veszélyektől.

És az sem vigasztalja, hogy ezrekkel és százezrekkel esik meg ez naponta.