Kelet-Európa kék ege alatt

Napok óta tart a kánikula, átforrósodott a város, perzselődnek a szárazságban a mezők és a rétek; a televízióban esténként megmutatják a meteorológiai térképet, messze elkerüli hazánkat a hűvösebb zóna, sehol sincs felhő a környéken. Kék az ég Magyarország felett. Ez a helyzet most, július vége felé ebben az esztendőben, 1992-ben. Kék felettünk az égbolt, de ha jól megfigyeltem az űrfelvételt, kék a mennybolt egész Kelet-Európa felett is. Persze, meteorológiai értelemben. Mert például déli határunk közelében inkább szürke, hamuszürke, füstszürke; lőpor és a romba dőlt házak malterfelhője takarja el a tekintet elől ezt a nyári kékséget.

És nem is akar eloszlani.

Akik látni akarják a Kelet-Európa felett ragyogó kék eget, azoknak szekérre, autóra, buszra, vonatra kell szállni, felnyomakodni a járművekre családostól, némi kis batyuval a hátukon odahagyva mindent a füstgomolyban, reménykedve, hátha akad hely, ahonnan valóban látni a felhőtlen boltozatot.

Azt mondják; a második világháború óta nem volt ilyen menekültáradat.

Emlékszem arra az áradatra. Voltak akiket paranccsal, fegyverrel kényszenítettek vagonokba, transzportokba, s voltak akik a bombázások, a front, a megszállás elől önként szálltak vonatra vagy vágtak neki ekhós szekereken a világnak. Vonult mindenfelé az emberiség. Negyvennégyben, az esztendő vége felé abba a nyugat-magyarországi faluba ahol akkor éltünk, naponta érkeztek új és új csoportok; alkonyatkor beálltak szekerükkel az udvarba, kifogták lovukat, a háziak engedelmével szalmát hordtak a kamrába, vagy az istállóban vackolódtak; hajnalban indultak tovább, de estére megint jöttek mások, s háltak a konyha kövén, tornácon vagy a szabad ég alatt.

Emlékszem egy ukrán öregemberre; ott halt meg a szomszédék pajtájában a szalmán. Járkáltunk egymás közt szomszédok; tőlünk vizet vittek amoda át, onnan némi venyigéért jöttek az esti főzéshez. Már megszoktuk akkor, hogy vadidegenekkel keveredjünk örökké, azt se kérdezzük, honnan jöttek, merre mennek; fel volt bolydulva akkor is a világ, Európa.

Az öreg ukrán sovány volt és gyér szakállú, rossz göncökben, mint valami jobbágy egy régi elbeszélésből.

Csehovi figurákat is eszembe juttatott, azért is emlékszem rá. Kifogták a mokány kis lovakat a trojkás járom alól; az öregembert a szekérvégbe ültették, ott etette meg a menye egy kis tejbe áztatott kenyérrel. Alig volt ereje, csak nézelődött értetlenkedve, hova is került, miért is zötykölődik száz meg száz kilométereket, mi végre? De ette, majszolta a tejes vacsorát engedelmesen.

Az arca csupa ránc volt. – Sztari! – mondta a menye. És tízszer felmutatta mindkét kezén az ujjait, hadd csodálkozzunk. – Szto… Száz éves. Száz éves? Micsoda sors, százévesen elhagyni a hazát, az otthont, s menni az ismeretlenbe. Amikor pedig a test és a lélek már pihenni vágyik.

Meg is pihent hajnalra. Elaludt csendben, örökre a szalmán.

Ez az öregember jutott eszembe, immár csaknem félszázadnyi messzeségből, amikor a minap megláttam egy vénséges vénasszony arcát a televízióban. Egy bosnyák menekültét. Társai, rokonai ott várakoztak az árokparton vesztegelő buszok mellett; férfiak, nők, gyerekek, várva, hogy átengedik őket a határon. Boszniából menekültek, napégette arccal, véznán és vénségesen a kék ég alatt. Immár a magyar határ ege alatt. Vizsgálták a hivatalnokok, kit fogadhatnak be a szűnni nem akaró menekültáradat újabb hullámából. Megrendítő volt látni a bizakodó, türelmes várakozást, de kivált az öregasszonyét. Mutatta közelről az arcát a kamera. Betöltötte a képernyőt ez a ráncos arc, a szelíd, értetlen tekintet. Kicsit pihegett szegény öregasszony a rettentő forróságban, de talán félelmében is. Azt mondta a kommentátor, hogy a néni százkét éves. Százkét év! Már kislányka volt, amikor beköszöntött ezerkilencszáz! Szép vidékre született, boldog lehetett volna a romantikus boszniai tájon, ha engedte volna ez a nyomorúságos század. Mert jött az első világháború, aztán a királyság némi békéje után nemsokára a második, utána meg az új világ, ami most omlik össze katasztrofálisan.

Kutatta ennek a százkét éves asszonynak a tekintete a kék ég alatt a körülötte nyüzsgő embereket, s nemigen foghatta fel, mi is történik itt, miért is nem maradhatott ő vénségére nyugalomban, mi ez a kálvária, amit még meg kell járnia, amikor pedig a test és a lélek pihenni vágyik már, s nem a hontalanságra.

Nézte a százkét éves asszony Kelet-Európa kék egét, nézte értetlenül, hogy micsoda világ ez, hogy micsoda világra tűz ilyen rettentően az isten napja.