Egy nap összefüggései

Reggel, amint kilépek az erkélyre, friss hegyi levegő csap meg. Hideg, de nem fagyasztó, csak enyhén csípős. Pezsdít. Szaga van: vízszag, földszag, a fák nedveinek édeskés szaga. Tüdőre szívom, bizserget, átjár. Tavasziasnak tetszik minden itt a budai tájon. Pedig még csak február van, de már megyünk a napos március felé. Borzolja hajamat, arcomba vág egy kis kósza szél: az ég ragyog halványkéken a lombtalan fák fölött. Drága, jó idő. De egyszeriben nyugtalanság száll meg. Hirtelenjében nem tudom, micsoda. Rám telepszik s eltölt szorongással. Keresem az okát, mi hűthetett le, nem értem. Aztán feldereng: a budai széllel alattomban emlék érkezik hozzám: az Alpok lábánál egy valamikori tavaszt ébreszteni akaró, de lőporfüstbe és halálbűzbe vesző böjti szél régi emléke.

Bárhol élem is meg a télutót, a böjti szelek mindig és mindig, esztendőről esztendőre, annyi év, évtized múltán is feltámasztják bennem azokat az időket: a háború utolsó szakaszában a gyilkos erők tombolását, a nyugati határvidéken kamaszfejjel megélt élményeket. Minden februári, márciusi szélben, a kikelet nyers mező- és erdőszagával együtt ott érzem a levegőben azoknak, a negyvenötös napoknak az elfedhetetlen pusztulásszagát is. Felrémlik az a kor, mint valami kényszeres vízió. Nem akarom már látni, nem akarok rá gondolni; ideje lenne elfelejteni a nyugat felé menekülő, ekhós szekereiken minden kis vagyonkájukat hurcoló bácskaiakat, az árokparton szülő ukrán asszonyokat, az országutakon szüntelenül vonuló katonákat, a faluba érkező és nagy motorberregéssel tovább álló német egységeket, a Blitzekről leugráló, és éjszakai szállást kereső, feketeruhás SS-fiúkat – a pelyhedző állú, géppisztolyos, halálba küldött kölyköket, – akiket bevetettek az utolsó harcokba; el kellene felejteni a szögesdróttal körülzárt, régi gyártelepet a deportáltak barakkjaival, az őrtornyokat, az SS-őröket, a havas esőben a tankcsapdák ásását, a leventeoktatást, a bombázók idegtépő morajlását a magas égen; el kellene felejteni, mert rettenetes önismétlés már beszélni róla, írni róla, ismétlés, ismétlés…

Hiába. Nem tudom elhessenteni a képeket, erősek, rám törnek egy-egy szín, hang, illat vagy tapintás hatására.

Reggelizés közben aztán eszembe jut, hogy B. P. megkért, vállaljak szerepet a dokumentumfilmjében, beszéljek azokról a negyvenötös időkről. Mert én láttam a halálba erőltetett menetben hajtottak rémség-megülte seregét. Láttam őket sáncot ásni a földeken, ahol magam is túrtam a földet a Todt-os katonák parancsára. Aztán láttam a végsőkig hajszoltakat a tömegsírban is, amikor a harcok elülte után felnyitottuk a gödröket.

Beszélek minderről, ígértem meg B. P.-nek. Végül is örökké fogok ezekről beszélni, s örökké fogok írni is, annyira mélyen megültek bennem. A budai friss, hegyi levegő, a tavaszt idéző szél tehát ezért is támasztotta fel ma reggel annak a régi télutónak az atmoszféráját – gondolom a városba menet.

Járom a várost, intézem ügyes-bajos dolgaimat, s ahogy az emberek közt forgolódom, azt kérdem magamban, vajon mindezek az egykori tragikus események még megérintik-e a szívüket?

A dokumentumműsor – a Tv-ben – természetesen érdekli őket, hiszen a történelmi múlt mindig érdekes sztori, még akkor is izgalmas, ha tudjuk, mi történt. Mert el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… De a szenvedés? A nyomorúság? A gyűlölet féktelen tombolása megrendíti-e a publikumot? Hiszen annyi a jelen idejű gond, baj, veszély, olyan nagymérvű az elkeseredés a megoldhatatlannak tűnő problémák miatt, hogy talán érzéketlenek a csaknem fél évszázaddal ezelőtt megalázottak és pusztulásba kergetettek sorsa iránt. Vér, vér, halál és gyilkolás, esztelen tömegmészárlás – vajon felfogható-e igazán a pénzügyi kérdések, a bankhitel-dilemmák, az áremelések, a személyes sérelmek, bosszúságok, karrierek vagy tönkremenések közepette?

Telefonálnom kell; az utcai fülkében táskámmal, telefoncímes noteszommal és az érmével bajlódva, tárcsázás közben tekintetem megakadt egy felíráson. Fekete filctollal rajzolt, hatalmas betűkkel áll a fülke sárga, belső falán, a készülék mellett: „Megölök minden rohadt cigányt!” Megdermedek. Lehet, hogy felelőtlen idétlenkedés, ostoba firkálgatás, de vérszomjas fenyegetésnek hat. Nem engem érint, mégis a hideg futkároz a hátamon: ember fenyeget embert halállal, kiirtással. Talán személyes harag diktálta a mondatot: az illetőt becsapta, megtámadta, kifosztotta mondjuk egy vagy több cigány, de a bosszú, különösen ez a fajtája, félelmetes. Pogrom-színezete van. A bosszú alantassá tesz, nemcsak azt, aki bosszút liheg, de alantassá teheti az egész társadalmat, ha elszabadul.

Állok a szűk fülkében ezzel a fenyegető mondattal összezárva, s máris úgy érzem, hogy az utcán mindenütt egymásra acsarkodó emberek járnak a maguk külön bosszúvágyaival. Sokféle ember él ebben az országban, sokféle az indulat.

S mintha csak erre szolgálna példával: fél óra múlva két idős nőt látok veszekedni. Az egyik a járdaszélen áll, töpörödött anyóka, kopottas; magából kikelve kiabál egy másik, ugyancsak megrokkant, szegényes teremtéssel: – Hogy beszélhet így?! Hol él, mit képzel?! Hogy merészeli szidni a más fajtáját?!

– Merészelem, képzelje! – veti oda amaz, s máris átvág az úttesten, autókkal, villamossal mit sem törődve. A méltatlankodó követi. – Talán érintve van? – kérdi még gúnyosan.

– De mennyire! Nagyon is! – szaporázza lépteit, s ugrál a fékező autók elől az anyóka.

– Annál jobb!

– Na ne mondja! Szemtelen! Az anyámat belelőtték a Dunába! De magát kellett volna meggyilkolni helyette! Átadom a rendőrnek, csak merjen így beszélni!… A Dunába pusztult az anyám! Az ilyenek miatt! És akkor így beszél!

– Beszélek is! – dacoskodik a másik. Átérnek a járdára, eltűnnek a tömegben. Még hallani a hangjukat; senki sem törődik velük, hagyják őket veszekedni, legfeljebb rájuk néznek közömbösen.

Estig sok a dolgom, elfeledem őket én is. Valami könyvet keresek otthon, s akkor egy testes kötet kerül a kezembe: Száz vers. Szerb Antal válogatása. Mint az előszóban írja, régen kapcsos albumokba másolták be kedvenc verseiket a hajdani leányzók. Így gyűjtötte kötetbe ő is ezeket a verseket: Shakespeare-t Verlaine-t, Rilkét, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, Shelley-t, Goethét, Villont, görögöket, latinokat, olaszokat… Az előszó alján a dátum: 1944. Nem tudom, melyik hónap. Nem tudom, volt-e még egy kerek esztendeje 1945 januárjáig, amikor is Balfon puskatussal agyonverték. Mert ő is ott volt a nyugati határvidéken, vitték erőltetett menetben a pusztulásba. Véres napokban fordult a költőkhöz hitért. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.”

Késő éjszakáig olvasgatom a verseket. Ezek a különböző korokban írt művek mintha mégis mind azokban a gyilkos időkben íródtak volna, hogy – Szerb Antal bízó hite révén is – megválthassák az emberiséget. „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! – Keats sora, Tóth Árpád fordításában, Szerb Antal üzeneteként végre éji nyugalmat ád.