Pereg a múlt filmje

Mostanában gyakran eszembe jut Bálint György.

Vajon tudja-e mindenki, hogy ki volt ő? Neves publicista, az Est, a Pesti Napló, a Népszava és más lapok munkatársa; a század elején (1906-ban) született, ifjan verseket írt, majd novellákat, műfordításai jelentek meg, angol és amerikai lapok tudósítója volt, korának kritikus szemlélője, humanista, az újságtárca klasszikusa.

1933-ban azt írta, hogy sokan mondogatják, az író maradjon meg abban a bizonyos elefántcsonttoronyban. „Szép és finom elv, hogy az író tartsa magát távol a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsonttoronyból? Ilyen körülmények között csak egy teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást – erre az aktív harcos állásfoglalásra kényszerítik ma a szellem embereit a szellem ellenségei. Ma, úgy látszik, nem lehet harc nélkül élni…”

Bálint György nem is maradt az elefántcsonttoronyban. Elfogadta a rákényszerített harcot, de a fasizmus, amely ellen szüntelenül hadakozott a tollával, végül megölte. Ötven évvel ezelőtt, ilyenkor késő ősszel munkaszolgálatos gyűjtőtáborba internálták, ahonnan Ukrajnába vitték.

Ott halt meg negyvenhárom januárjában.

Harmincháromban Hitlerről írt cikket. Nem a vezér figurája érdekelte, hanem maga a hitlerizmus. Amint írja: „A hitlerizmus, amit hiszékeny és könnyen lelkesedő, munkanélküli kispolgárok kedvéért nemzeti szocializmusnak is neveznek, s amelynek igazi neve fasizmus, és még igazibb neve: forradalminak maszkírozott, reakciós tömegmozgalom.”

Harmincháromban még kisgyerek voltam, de az évtized vége felé már mindent értettem, ami köröttem történt. Jól emlékszem arra a korszakra, a háborút megelőző évek politikai légkörére, aztán a háborús évekre. Pereg, pereg fejemben a múlt filmje. Hallom a gyűlölködés hangját, az idegenek, a más fajtájúak gyűlölete vad tömegtombolásokban tör ki. Látom a fáklyákkal felvonuló, tüntető, megszédített, zavaros eszméktől megrészegült fiatalembereket, akik a sötét utcákon zsidó boltok kirakatát zúzzák be botokkal, téglákkal; gyalázkodó feliratokat mázolnak az üzletajtókra, házfalakra; s látom a megalázottakat, a vagonokba zsúfoltakat, a koncentrációs táborokba hurcoltakat, a tífuszosan, éhségtől megkínzottan is sáncmunkára hajtott deportáltakat, akik mellett mi is ott ástuk a nyugat-magyarországi védelmi vonalat a Todt szervezet egyenruhásainak felügyelete alatt; s látom a gödörbe lőttek tetemeit, akiket közös sírba temettünk a háború után, a májusi melegben.

Pereg a múlt filmje, s rávetülnek az új képek. Kapcsolgatom a televíziót; csinos bemondónők, elegáns urak jelentik be az idegen nyelvű híradókban a neonácik szervezkedéseit. Akik moziból meg dokumentum fotókról ismerik csak azoknak a harmincas, negyvenes éveknek a képeit, talán nem dermednek meg úgy mint én, mint mi, a múlt tanúi, amikor feltűnnek a képernyőn a neonáci gyűléstermek, a dobszóval, horogkeresztes zászlókkal felvonuló férfiak. A riporterek interjút készítenek a kemény tekintetű, korpulens vagy éppenséggel szíjas fiatalemberekkel, neonáci führerekkel, akik gátlástalanul kifejtik elkötelezettségüket az áhított Negyedik Birodalom (IV. Reich) iránt. A demonstrációkat farkaskutyás, pajzsos rendőrök kordonja biztosítja, de olykor zűrzavar támad, a fajgyűlölők (fajvédők) törnek, zúznak, véres összecsapásokra kerül sor. Olykor gyilkosságra is.

Vranitzky kancellárnak meg Kőnig bíborosnak kell figyelmeztető őrséget állnia az osztrák zsidótemetőben; Rómában, Nápolyban is terjed az őrület, Oroszországban(!) horogkeresztes karszalagot viselő alakok idézik fel azt a múltat, amellyel apáik harcban álltak; és mi sem maradunk ki belőle: rossz emlékezetű jelvények és jelszavak tűnnek fel tereinken; a zavaros ideológiákat évtizedeken átmentő férfiak bűvkörébe kerülnek ifjak; nem mondom, hogy neonácik ők is, csak tapasztalatlan gyerekek, tájékozatlanok, hiszékenyek és könnyen lelkesíthetők, miként ama tömeg, amelyről Bálint György írt harmincháromban, a bebűvöltekről, kik aztán pusztítottak kegyetlenül, például Bálint Györgyöt is, hiába küzdött eszméjük ellen az újságok hasábjain. Persze, világválság volt, munkanélküliség, elkeseredettség; a bal- és a jobboldal egyaránt igyekezett meglovagolni a helyzetet. Thälmann-nak, a kommunista vezérnek az első háborút követő kommün kedvezőtlen emléke a bukást hozta; az ismeretlen eszmét hirdető Hitlernek a győzelmet.

Azóta már tudja a világ, hova vezetett a nácizmus.

Baloldali veszély van nálunk, mondják. Meglehet, hiszen csak a minap ért véget a múlt rendszer, egykori haszonélvezői a visszatértét kívánhatják. A jobboldali érának azonban csaknem fél évszázada vége. Talán bizony kevésbé emlékszünk rá, mint kellene?! Pereg a múlt filmje, s ami újabban mellé kerül ismerős – és nyugtalanító.