Írás a házfalon

Életem során már sokféle firkálmányt, mésszel, festékkel felmázolt jelszót láttam házfalakon; talán a legelső élményem az a sarló és kalapács alá pingált „Éljen!” – sőt „Éljen Stalin!” felirat, amin az iskolából hazafelé menet akadt meg a tekintetem a hetedik kerületi Izabella téren. Harminckilenc szeptembere volt, nyárias idő. Essel meg aval írták a szembetűnő nevet; még nem tudták, hogy magyarul majd Sztálinnak fogjuk írni és ejteni. A szürke, kopott vakolatra a szovjetek élénk pirossal odakent jelképét és a betűket aztán sokáig nem sikerült láthatatlanná tenni, hiába fedték le nemsokára más színnel; át- meg átütött a fölébe rajzolt horogkereszten is. Azon a szeptemberi napon megdöbbentett a látvány, mert mindaddig úgy tudtam, hogy nemigen kedveljük a kommunistákat, különös tekintettel apáink és nagyapáink tizenkilences tapasztalataira, de se rendőr, se más nem vakartatta vagy vakarta le a sarki ház faláról, csak később lett eltüntetendő, amikor a megnemtámadási szerződés ellenére a német tankok betörtek az Unió területére. Azután már csupán horogkereszteket lehetett látni, ahogy nemsokára a nyilaskeresztet is; vezérek neveit, háborúra buzdító szövegeket; a házak falán sorra-rendre mindig megjelentek a gyorsan pergő történelem pillanatnyi ideológiáinak summázatni. Általában a szélsőséges lelkendezés, mely többnyire egyenlő az uszítással. Jártunkban-keltünkben végigfuthatott pillantásunk a politikai szlogeneken, láthattuk, ki akar hatalomra jutni, vagy ki került máris oda; kicsodák kiket akarnak kiirtani, a világból kikergetni és így tovább. Ahogy egyre mélyebbre merültünk a háború mocsarába, a fenyegető szavak egyre nagyobb betűkkel kerültek a szemünk elé. A Dávid csillag megcsúfolása következett, felkerült falakra, kirakatokra, üzletajtókra mindenféle obszcén és gyilkos szövegek kíséretében. Aztán ismét jött a vörös csillag, s megint a sarló és kalapács, meg az osztályharcra buzdító firkálmányok; a koalíciós idők pártjainak jelmondatai a választási kampány idején… Mi mindent olvashattunk már a budapesti házak falán, Uramisten! Mi mindent láthattunk! Ahogy napjainkban is. Most festékszóróval dolgoznak az utcák és az aluljárók szorgos feliratozói. Villamosmegállók oldalára fújják, vagy vázolják filctollal ábráikat és – gyakorta angol szövegű – ilyen-olyan véleményüket. Párthűségüket vagy pártgyűlöletüket. A parlamentnek szánt tanácsaikat. Fajok elleni utálatukat. Személyeket pécéznek ki, akik szerintük romlásba döntik az országot, mások ezt áthúzzák és fölébe írják, hogy őszerintük meg éppenséggel a firkálók hív apostolai lökik szakadékba a hazát.

A fekete, vörös, fehér betűk és piktogramok vad indulatokról tanúskodnak. Fröcsög a gyűlölet. Durvaság árad a szavakból, és a betűk megint egyre nagyobbak, egyre nőnek.

Lépten-nyomon látni ilyen falra vetett irkafirkát. Már menekül előlük az ember, oda se néz, mert bosszantóak, elkedvetlenítők, sokakban félelmet keltők.

De a napokban láttam egy különöset.

Minden eddigitől különbözőt.

Krétával írták a falra, a belvárosi ház kipufogógázoktól megviselt, sötét falára.

„Jézus szeret téged. Ne tégy rosszat.”

Még felkiáltójel sincs, annyira jámbor e kérés. Szelíd szavak. Fehér krétával a fekete falon.

Megálltam. Megfigyeltem, megállnak előtte mások is. Pontosabban: elsietnek mellette, de észreveszik, megtorpannak, visszamennek, elolvassák. Mert annyira meglepő. Megragadó.

Aztán mintha kicsit óvatosabban, elgondolkodva mennének tovább.

Nem tudom, melyik vallás képviselői írták fel oda. De bárkik voltak is, a jó szándék vezérelte őket. Társaik – az emberiség – féltése.

Bevallom, megrendültem.

Megrendültem, ám ugyanakkor nyugalom áradt szét bennem. Derű. Végre nem valami uszítás. Pocskondiázás. Nem valami fékevesztett indulat szülte szöveg. Se nem dicsekvő, se nem ígérő. Nem hiteget; nem akar mást, csak emlékeztetni arra, hogy az a harminchárom évesen kereszthalált szenvedett férfi, ama Jézus nevű, aki hitt abban, hogy magára veheti a világ bűneit és véráldozatával megválthat minket, még mindig szeret – személyesen téged, őt, engem – mindenkit. Még figyel ránk, és továbbra is fáradozik a megmentésünkön. Hát ne legyünk háládatlanok.

„Ne tégy rosszat!”

Ez a szinte alázatos kérés ebben a vérgőzös világban, a rontás, a romlás mindennapjaiban szíven talál.

Milyen egyszerű! Milyen természetes kérés! A legtermészetesebb, amit egymástól kérhetünk.

De milyen nehéz teljesíteni!

Na, na, mondhatná valaki, nem kell ettől a falra krétázott felirattól annyira meghatódni. Rengeteg szekta működik körülöttünk, az a dolguk, hogy térítsenek. Elénk állnak száriba öltözött lányok, békés tekintetű fiatalemberek, és brosúrákat nyújtanak át, vagy meghívókat gyülekezetük összejövetelére. Cédulán terjesztik a tanokat, becsöngetnek a lakásokba, a Bibliát magyarázva hívnak maguk közé. Vagy egyszerűen csak feléd fordul egy középkorú férfi a földalattin, és megkérdi, hiszel-e az Istenben? Aztán beszélni kezd a világvégéről, az utolsó ítélésről, s alig tudsz megszabadulni tőle; követ, hogy hallgasd meg, mert különben elkárhozol. Csoportokba verődve hirdetik az Igét zeneszóval, mikrofonba harsogva Isten terveit, sürgetve a sebtében összesereglett hallgatóikat, hogy még aznap siessenek megtérni. Megszállottak és eltökéltek. És azt kívánják, hogy légy te is az, csakis így lehet megszabadulni a bűntől.

Igen, tudom. Őszintén szólva, kerülöm a hittérítőket. Meghagyom őket magamban a hitüknél, de nem szívelem, ha bármibe, akár az üdvözülésbe is erőszakkal vagy makacs igyekezettel be akarnak vonni, szervezni. Idegesít mindennemű térítés; ahogy én nem akarom ráerőltetni másokra sem a véleményemet, sem a hitemet, akként mástól sem fogadom el.

De ez más.

A krétás felitat a belvárosi ház falán nem tolakodó. Bár személyes, mégis személytelen üzenet. A tülekedő, egymást letipró, egymás ellen áskálódó emberiség feje fölött, ahogy mondani szokás a hirtelen támadt, áhítatos csönd pillanatában, angyal szállt el. Megsuhogtatta szárnyát, hogy elhessentse a gonosz gondolatokat. Hogy ráébresszen, a falra írt szavakra mutatva, milyen egyszerű lenne a megoldás, ha képesek lennénk rá, hogy ne tegyünk rosszat. Elhallgatnának a fegyverek, az etnikumok nem acsarognának egymásra, elmúlna az önzés, a csalás, a hazugság…

„Ne tégy rosszat.”

Ezt kellene kiírni mindenütt az egész világon, minden ház falára.

Hogy legalább néha rátévedjen e szelíd kérésre a tekintetünk.