Lövöldözős világ

A háború után, emlékszem, gazdátlan, elhányt fegyvereket találtunk árokparton, mezőn, erdők alján, homokbányák mélyén. Pisztolyra, puskára, lőszeres ládákra bukkantunk, amerre csak bóklásztunk azon a nyáron. Csapatokba verődött srácok lövöldöztek a réteken, lángot vetett a semmit célzó páncélököl, kattogtak a géppisztolyok. A töltényhüvelyekből kiszórt puskaport meggyújtottuk, élveztük a sistergő tüzet; a vizekben kézigránátok robbantak, ezüstös halak teteme bukkant a felszínre a detonációk nyomán.

Vége volt a háborúnak, de a játékos lövöldözés zajába azért olykor mégis sikoly és jajveszékelés vegyült; a fegyverek alattomosan szedték áldozataikat, gránátszilánkok vérezték fel az ifjú testeket, eltévedt golyók oltottak ki életeket, aknák téptek le félkarokat, féllábakat.

A fegyver máskülönben is veszélyes lett. Ha valaki beolajozottan, rongyokba bugyolálva elrejtette zsákmányát, s ennek netán hírét vette a későbbi hatóság, internálás, börtön lett a vége. De vittek álnokul kulákoknak, osztályidegeneknek, a nép ellenségeinek bélyegzett emberek házába fegyvert a nyomozók is, hogy mint ott talált bűnjelet felhasználják az illető terhére. A fegyverrel egy időre nem volt tanácsos foglalkozni. Tabu lett. A testületek tagjain kívül csak a rendszerhez hű alattvalók – vagy az annak látszók – kaptak engedélyt a birtoklására.

Most azonban ott van megint úton-útfélen.

Eleinte csak rémhírnek véltem, hogy fegyvert lehet vásárolni.

Marhaság, mondtam, katonák nem adnak, nem adhatnak el géppisztolyt, revolvert. Béke van, nem vesztett háború után menekülnek a csapatok. De, de, bizonygatták nekem, mindenki meséli, hogy a szovjet laktanyák környékén, a piacokon, pályaudvarokon, tereken, a határ mentén… Ingattam a fejem, hihetetlen, képtelenség. A fegyver számozva van, kiadásakor azt feljegyzi a szolgálatvezető tiszthelyettes a laktanyában, ott van használójának a neve a kartonon, pillanatokon belül kiderül, hogy elveszett, a katona fogdába kerül, hadbíróság elé állítják, évekre bezárják, talán még főbe is lövik!… Nevettek rajtam, hogy hol élek? Hát csak tudom, feleseltem velük szakadatlan, én is voltam katona, békében; még a puska tusát is féltettük, nehogy karcolás érje, az meg kész tragédia volt, ha elveszett egy töltény is akár… Mit töltény! Töltényhüvely! Egyik gyakorlaton kiesett a kezemből egy ilyen rézhüvelyecske, idegesen kapartam a gazban, hogy megleljem, beleizzadtam, mert máris láttam magam a kihallgatáson, láttam, hogy kísérnek a körletből a fogdába…

Azt mondták erre, továbbra is jól szórakozva naivságomon, azt felelték, nem tartok lépést a korral, nem ismerem a mai állapotokat. Nemcsak derékszíjat, bakancsot, tányérsapkát, köpenyt, sőt kitüntetéseket lehet vásárolni olcsón, de akármilyen lőfegyvert is. Tölténnyel. Amennyi kell. Van szabott (fekete) ára. Némely helyen szinte rátukmálják az emberre. Az nem vesz csak, aki nem akar. Fegyvert árul tiszt és közlegény; pénzt akar, mielőtt még elhagyja az országot. Fegyvert csempésznek be különböző bandák a határon, fegyvert kínálnak tört magyarsággal az éjszakai mulatókban. Minden srác tudja, mi az ára a TT-pisztolynak vagy egy jobb márkájúnak…

Lassanként el kellett hinnem, hogy ez igaz. Olvastam a lapokban, láttam a televízióban, mi folyik itt a fegyverekkel. Egész arzenálokat lepleznek le időnként. Masszázs szalonokban cserélnek gazdát a stukkerek, lövések dörrennek a diszkókban, villamosmegállók pozdorjává lőtt üvegfalai viselik nyomát a vadnyugatias párbajoknak. Álarcos bandák támadják meg a postakocsikat (klasszikus szituáció!) –, de nem valamely mozgalom számára rabolnak, csupán a maguk hasznára. Maffiózók zsebében dagadozik a pisztoly, védtelen nőkre szegezik rá világos nappal hidegvérű suhancok a megcsillanó revolvert, hogy ide azzal az aranylánccal, fülbevalókkal öreganyám!… És mivel sehol sincs a segítség, a reszkető hölgyek, cserébe életükért, engedelmeskednek. – Rendőr sehol – meséli egy megtámadott nő. Egyetlen egyet sem láttam délután négykor a Moszkva téren. Csak félkaréjban sihedereket. Maga mit tett volna?… – És utólag sem ment panaszra a kapitányságra? – Hogyisne! Hiszen akkor bosszút állnak rajtam vagy a családomon!…

Fegyveres, lövöldözős világban élünk.

Azt mondják a fiatalok nekem, nekünk idősebbeknek, hogy baromi jó akciófilmek vannak mostanában a csatornákon. Meg a mozikban, a videókon. Érdemes megnézni ezt meg ezt… – és sorolják a címeket. Az ember kíváncsiságból belenéz. Alig tekeredik néhány métert a szalag, máris feltűnik valaki egy géppisztollyal, és odasoroz. Mutatják, hogyan találják el az ipséket a golyók. Vér fröccsen. Szitává lövik az áldozatot. Vagy csak lassan, kínozva ölik meg; a szerencsétlennek előbb a kezét roncsolják szét a robbanó golyóval, aztán a lábát, a combját, míg végül belemegy vagy fél tucat lövedék a mellkasába. Ömlik a vér. Ömlik, fröccsen a közelről fényképezett sebekből. Elzárjuk a készüléket. A fiatalok nem értik, mi bajunk. Hiszen ezek csak vérpatronok! És lelkendeznek, hogy milyen remek a trükkmester, a pirotechnikus, milyen bravúros az operatőr, milyen profi a rendezés. Mi az, hogy nem tetszik? Ez egy világszám!…

Fel sem foghatják, hogy bennünk, idősebbekben az ilyen képek szörnyűséges emlékeket ébresztenek. Hogy a műlövés és a művér valóságos találatokat és igazi vért juttat eszünkbe. Hogy láttunk sok halált, láttunk gödörbe lőtt áldozatokat, láttunk menekülés közben lekaszált tömeget, halálra vált arcot, elcsigázott testet. Mi nem a zseniális kaszkadőrt bámuljuk a sorozattól találtan felrepülő alakban, hanem azok jelennek meg előttünk, akiknek a kínszenvedését láttuk az elmúlt évtizedekben.

Nem kedvelem a fegyvert. Volt a kezemben, katonáéknál kaptam kiképzést, jól is ment a lövészet, jutalomszabadság lett a pontos találatok díja. Mégsem rajongtam a fegyverért. Nem féltem tőle, csak nem szerettem.

Gyerekkoromban, még a háborús évek valamelyik nyarán az uradalmi intéző fia hívott meg egy kis lövöldözésre. Vadászpuskájával madarakra célzott. Nem tartottam vele, de azt megpróbáltam, hogy eltalálom-e az ölfarakás tetejére tett bögrét. Szívdobogva céloztam. S miközben igyekeztem a csorba bögrére irányozni a csövet, megéreztem, hogy nem az eredmény izgat, hanem az a pillanat, amikor a ravasz elhúzásával kiröppentem a golyót, s az többé már nem megállítható. Különös borzongás fogott el, hatalmat éreztem az ujjamban, de megijedtem ettől a hatalomtól. Pedig csak egy vacak cserepet kellett szétlőni. De tudtam, hogy ugyanígy lehet egy életet is kioltani.

Nem tetszett meg a dolog. Elutasítottam ezt a hatalmat már akkor, s elutasítom azóta is. Idegenkedve és nyugtalanul nézem a fegyvereket, melyekkel tele van a földünk, s ott van bennük a pusztító erő, az alattomos és ostoba halál.