Az idegek, az idegek…

Tavasz van, s a budai kertekben is, mint egyebütt, fákat nyesnek, bokrokat ritkítanak, összegereblyézik az avart. Némelyek halomba hordják, alágyújtanak, füstoszlop száll, aztán ropogva lángol a tűz. Pernye röpköd a légben, füst terjeng a házak között, ablakok zárulnak be, pedig a kesernyés szag nemcsak kellemetlen, tábortüzek körüli ejtőzést is felidéz az emlékezetben.

Nem mindenki szánja rá magát a gallyégetésre, mert ott kell állni és ügyelni a lobogásra, nehogy baj legyen; gereblyével, vasvillával igazgatni kell a parazsat; hát inkább a kukákat tömik meg a kerti szeméttel.

Az ősz maradékával mindenképpen vesződség van.

Megyek az utcán, egyszer csak valamelyik kertből éktelen veszekedést hallok. Nem is veszekedést, mert ahhoz két ember kell, két replikázó egyén, a fák alól ellenben csak unisono süvít egy végtelen sipítozás. Akik csak meghallják az utcán, fülelnek, megállnak egy pillanatra, fejcsóválva elmosolyodnak, mielőtt tovasietnének. Valóban komikus, hogy a hang gazdája láthatatlan; a személytelen szitkozódás a fejünk felett zengő égi átok.

Nő a veszekedő, mégpedig nem is fiatal, mert meg-megremeg a hangja, nemcsak az indulattól, hanem az öregségtől is. Kivehető lassanként, hogy a szomszédját szapulja. Hogy ki az a szomszéd, azt ugyancsak nem lehet tudni, azt sem, hogy ott van-e a közelben, s tűri némán a szóáradatot, vagy legyintve elfordult már régen. A hangjáték azonban szüntelen: – Mit képzel?! Átdobja ide, nekem, az én kertembe?! Az ééén kertembeee?! A maga szemetét?! Amikor én már kitakarítottam itt, elgereblyéztem fáradságos munkával! Miféle istenátka maga! Szemtelenség! Gürcölök itt, ő meg csak áthajítja! Szépen vagyunk! És ha feljelentem! Ha beperelem! Ki jogosította fel, hogy az én kertembe szemeteljen?! Kicsoda?! Az Atyaúristen? A polgármester? A képviselője?! A pártja?! Erre feleljen! Hallja?! Erre feleljen!!!… Micsoda eljárás! Pofátlanság! Kijövök, nézem, itt ez a sok gally, tüske! Tüskés gallyakat szór ide! Hogy belelépjek? Meg akar ölni? Nézzenek oda! Meg akar ölni! Van mersze! Megáll az ész!…

És így tovább, a végtelenségig. Felhevülve. Felzaklatva. Egyre nagyobb indulattal. Egyre magasabb hangon, egyre remegőbben a hisztériától. A másik fél azonban meg se mukkan. Vagy csak nem jut szóhoz? Csak vár? Várja a visszavágás pillanatát? Netán restelkedik, és csak dünnyög néhány bocsánatkérő szót. Hogy véletlenül… Nem is akarta… Este a sötétben… – vagy ilyesmit. De az is lehet, hogy megszokta már a szomszédja örökös akadékoskodását. Talán nem is szórt át semmit, csak a kutyák húzkodtak oda néhány lemetszett rózsaágat a fűre az éjszaka, hancúrozásuk közben. A szidalmazott ártatlan, de nem akar védekezni, felesleges, mert az az üvöltő dervisnő nagy kötözködő, csak azt nézi, mikor támadhat valakire. Lehet, hogy így van, nem tudom, mert egyiket se látom.

Csak hallom tovább a nő üvöltözését.

– Kulturált népek! Oda vannak a doktorátusukkal! De hogy ne ide dobják a szemetet, azt nem! Azt ők már nem tudják felfogni ésszel! Ahhoz több diploma kéne! Nagyobb intelligencia! Parabola antenna! Az igen! Hogy bámulják azt a sok szemérmetlenséget! De a másik emberre tekintettel lenni, az már magas nekik! Hallja?! Hallja amit mondok? Megnémult?! Magának beszélek! Ne hozzon ki a sodromból! Kérjen bocsánatot. Bocsánatot! Azt akarom, hogy megkövessen! Halálra dolgozom magam, mindent egyedül csinálok, a kertet, a háztartást, mindent! Elgereblyézek itten, és akkor kijövök, és tessék!…Nem érti?! Követelem, hogy kérjen bocsánatot, és pucolja el innen ezt a gazt! Nekem nem szabad izgatnom magam. A vérnyomásom… Nekem magas a vérnyomásom! Azt kívánja, hogy itt essem össze?! Még mentőt sem hívna! Maga engem meg akar ölni! Hát csak tessék! Csinálja! Dobálja át a konyhai szemetet is! A rozzant bútorait is! Zúdítson csak ide mindent, hiszen az én kertem egy szeméttelep, igaz? Igaaaaz?! Feleljen, a teremtésit magának!…

Megyek tovább, de a hang elkísér a friss tavaszi délelőttben. Nincs arc, nincs alak, csak ez a döbbenetes és mégis komikus szidalom-ária.

Egyszer valamelyik orvosi rendelőben várakozva a sebészeti szoba előtt láttam egy betört fejű, felkötött karú embert. Jó ötvenes lehetett, markáns pofa, utcai verekedésből kísérték be elsősegélyre. Még remegett az indulattól. Mindenkihez odafordult, magyarázva: – Velem ki lehet jönni! Nyugodtan élek én, kérem, olyan vagyok, mint egy jámbor szerzetes, kérem a légynek sem ártok, akárki megmondhatja. Akárki… Ismernek engem kérem, kenyérre lehet kenni engemet… Csak néha az idegek…

Az idegek, kérem…