Mint a politikában

Ott ülnek a metróban, a férfi és a nő, ülnek a zsúfolt kocsiban; az ember keresztbe vetett lábbal, lazán előregörnyedve, az asszony meg mellette, félig feléje fordulva és reá függesztett tekintettel, várakozva. Robog a szerelvény, köröttük ácsorognak az utasok; lökdösődés, enyhe taszigálódás fogja körül őket, de mit sem törődnek vele; egyáltalán nem figyelnek senkire, csak ülnek ott egymás mellett, mint egy szobában. Az sem érdekli őket, hogy melyik állomásra futott be a vonat.

A nő valaha szép lehetett; szép barna teremtés, mostanra már megviselt; dús hajában ősz szálak, szeme táskás, ajkán a bordó rúzs kissé elmaszatolódott. Lóg rajta a kötött kabát, szoknyája pecsétes, akárcsak a férfi kordnadrágja. Gyűrött kabát, vasalatlan ing van a férfin, álla borostás, ajka beesett, mert foghíjas az ínye. Ősz és kócos ő is. Mintha időtlen idők óta utaznának már ebben a kocsiban, be sem szálltak, ki sem szállnak, csak zötykölődnek át meg át a városon.

Bár szoros közelségben ülnek, mégis messzire vannak egymástól, legalábbis az emberen látszik, hogy magába zárkózott, üres tekintettel bámul előre; meg se rezzen, amikor a nő óvatosan, szelíden, bocsánatkérő mozdulattal a térdére teszi a kezét.

– Nincs igazam? – kérdi végre, elfulladó hangon a nő. – Azt mondd meg… csak ennyit mondj meg… Igazam van? Igazam? Csak azt kérdem tőled, hogy igazam van-e vagy sem?

A férfi hallgat.

– Drágaságom!… – kezdi a nő, de megszeppen, mert ezt hallva, az ember indulatosan lesöpri térdéről a szelíden markolászó kezet. – Hát jó. Jó. Értem. – Kis csönd. – De azért mégiscsak megmondhatnád, igazam van-e vagy sem!

A férfi nagy nehezen bólint.

– Akkor pedig? Akkor pedig mi bajod velem? Mi a baj?

– A stílus! – mondja maga elé meredve a férfi.

– Micsoda?

– A stílus. Az a baj. A stílus.

– A stílus? – csodálkozik a nő.

Eltöpreng ezen. Újra próbálkozik, megérinti embere térdét. Nem utasítják el. Ráteszi mindkét tenyerét a kopott kordnadrágos térdre. Arcán esdeklés, bánat.

– Veszekszel velem – mondja a férfi, és bólogat. – Igen, igen. Veszekszel velem.

– Hát igazam van, nem?! – bátorodik meg a nő. – Szörnyen viselkedsz. Olyan szépen éltünk együtt. Olyan jól megértettél. Megértettelek. Szereztünk lakást. Megszereztük azt a jó kis lakást. Hát nem jó ott nekünk? Jobb volt, amikor abban a kuckóban… ott a sógoréknál? Az jobb volt? Most magunk lehetünk, szabadok vagyunk, azt csinálhatjuk, amit akarunk, hát miért nem jó ez neked? Mi? Azt mondd meg? Miért nem jó ez neked?

– Nem mondtam, hogy nem jó.

– Hát akkor?

– Veszekszel velem.

– Persze, hogy veszekszem. Mert látom, hogy valami baj van.

A férfi bólint.

– Szóval jól látom. Baj van. Iszol. És már én is… Engem is rászoktatsz. Már én is… keserűségemben… Ezért veszekszem. Érted veszekszem. Hogy ne menj tönkre. Hát baj ez?

– Nem ez a baj.

– Hát mi?

– Mondtam már. A stílus. Az ellen emelek kifogást. – Így mondja: az ellen emelek kifogást. Mulatságos ez a választékosság. – Igazad van, de a stílus, amit használsz, nem megfelelő. Az bánt. A stílus….

– A stílus? – képed el újra a nő.

Kis csend, majd ismét a férfi: – Az ellen tiltakozom csupán. A stílus ellen!

A nő vár egy ideig, ajka megvonaglik, sírás kerülgeti. Felnéz emberére és azt mondja:

– Elhidegültél.

– Csak közömbös vagyok.

– Az ugyanaz!

A férfi alighanem túllőhetett a célon, mert engedékenyen helyesbít: – És ha csak mutatom a közönyt?

– De miért? De miért? – Már potyognak a nő könnyei. Elkeni szempillái körül a fekete festéket. – Megőrjítesz. Szerettél. És most azt mondod, hogy közömbös vagy…

– Talán csak mutatom.

– De miért kell mutatnod? Nem történt semmi baj. Semmi rossz. Inkább jó történt. Hát van lakásunk, ott lakhatunk végre… zavartalanul. Emlékszel, milyen csöndben kellett lenni?

A férfi bólint.

– Emlékszel, hogy mindenért ránk szóltak? A vízcsapért… meg az ajtókért! Hogy ne nyikorogtassuk! Pedig a sógoréknál voltunk, nem is idegenben. De ennek most vége. Szabadon csapkodhatod az ajtót, meg a vizet is folyathatod… és a gázért sem szid senki. Minden jó lett… és akkor te? Miért?!

Nincs válasz. Az asszony dühösen felkapja a fejét.

– Megváltoztam. Én is megváltoztam! Nem látod? Megváltoztat a viselkedésed. Egészen megváltoztat. Idegen vagyok magamnak. Miattad!

– Megváltoztál, igen – mondja csendesen a férfi.

– De miattad! Már nem vagyok az, aki régen! Már nem vagyok ugyanaz! Ez fáj! Ez a borzasztó! Hát miért csinálod ezt velem?

– Csak a stílus ellen van kifogásom.

– Mert elhidegültél! Azért vagyok ilyen! És a stílusom is azért olyan… Ha egyáltalán kifogásolható!

– Kifogásolható – bólogat a férfi.

Az asszony nézi, bámulja a közönyös embert. Nem akarja elhinni. Nem akar lemondani róla. Simogatja a térdét, könnyein át ismételgeti: – Egészen megváltoztattál. Egészen…

Köröttük cserélődnek az utasok, a vezető hangja betölti a kocsit, amint bemondja a megállókat. Csattog a szerelvény, vágtat át a város alatt, de őket nem érdeklik az állomások. A nő szenved, sírdogál, reménykedve fel-felpillant a borostás, gyűrt arcra. Bátortalan mozdulatokat tesz, közeledni próbál, de hiába. Noha nem kap határozott elutasítást sem. És ez még rosszabb.

– Csak tudnám, mi történt köztünk – suttogja.

– Nem minden az a lakás! – néz rá végre kegyesen az ember. – Nem minden! Érted? Jobb, igazad van, hogy jobb, mint az a kuckó volt… És jó, hogy nem szidnak, de ez nem minden!

– Hát mi kellene? Csak mondanád meg legalább!

A férfi megvonja a vállát.

– Azért még szerethetnél – mondja a nő.

– Ha nem lenne ilyen a stílusod!

– Miattad olyan a stílusom! – fakad ki dühösen; dühös sírásra görbült szájjal. – Különben azt sem tudom, miféle rohadt stílust emlegetsz! Azelőtt nem volt bajod a stílusommal! Stílus! Mi az, hogy stílus?

– Ez a baj – nevet keserűen a férfi. – Ez a baj, hogy nem tudod! Pedig éppen azt utasítom el!

A nő nem tudja, mit feleljen erre. Dühös, könnyezik kétségbeesetten. Vége. Vége a szerelemnek. Hát vége?!

Csattogva vágtat velük a zsúfolt szerelvény a föld alatt.