Az árny

Éveken át láttam – meséli F. –, hosszú-hosszú évtizedeken át a házunkkal szemközti kapualjban; ott állt örökösen az az alak és figyelt – ámbár úgy tett, mintha csak véletlenül téblábolna ott, behúzódott a kapuszegletbe, ahol nem vetült rá fény; delente pedig, amikor teljes erejével süti a nap az utcákat, a kapubolt alá settenkedett, s csak napszálltakor jött elő onnan, mert az alkonyatban, úgy vélhette, nem annyira feltűnő a jelenléte, meg aztán éjszakára bezárják a kaput, s ő mégsem maradhat odabenn, nem az a dolga. Nem az volt a dolga – mondhatom ma már így, mert egy ideje nem látom. De azelőtt akárhányszor kinéztem az ablakon, a nap bármely szakában, vagy ha kimentem az utcára, jövet-menet mindig láttam, ő ugyan azt hihette, hogy ügyesen félrevezet, mert mindannyiszor úgy tett, mintha csak véletlenül botlanánk egymásba. De tisztában voltam vele, hogy engem figyel. Azért állították erre a posztra. Nem lehetett könnyű a szolgálata. Nyáron még csak-csak, mert a hőség ellen találhatott magának menedéket, a kapu alól kiáramló hűvös, pinceszagú levegő is hűsíthette, ha pedig esett az eső, hát behúzódhatott az eresz alá; még az ősz is kibírható lehetett, a tavasz meg egyenest vigasztaló; de a tél! Télen sokat szenvedhetett a zimankóban, a jeges szelek idején, amikor a kapu alól a huzat is dermesztette, az utcán végignyargaló szél meg befútt a kabátja alá; nyirkos, ködös napok ereszkedtek a városra, aztán meg a hó! Amikor sűrűn, vastagon belepte a járdát, neki meg ott kellett toporognia nappal és éjszaka, egy pillanatig sem szem elől tévesztve engem, hát az bizony nem irigyelnivaló! Isten bizony, néhányszor megsajnáltam! Különösen a téli hajnalokon, amikor karját a mellén keresztbe csapkodva, ujját huhogva, csizmás lábával bokázva-ugrándozva védekezett a fagyhalál ellen, vagy nagy viharok idején, amikor minden jótét lélek fedél alá menekült, neki meg mégis lesben kellett állnia, hát megesett rajta a szívem. Sokszor már azon voltam, hogy behívom a lakásomba, vagy forró teát viszek ki neki, pokrócot terítek a vállára, esetleg elviszem egy kiskocsmába, iddogálok vele, együtt maradunk a meleg, füstös helyiségben, hogy lásson, ellenőrizhessen, ne kelljen őrködnie az istentelen időben. De nem tehettem, mert mindkettőnket kötött a diszkréció: én nem tudhattam, hogy létezik s engem figyel, hogy rám van állítva – ahogy ezt a biztonsági szolgálatban mondják; ő pedig nem engedhette, hogy felfedjem kilétét; ha jó szóval megkerestem volna, bizonyára tiltakozik: – De kérem! Mit akar tőlem! Én önt nem ismerem, azt sem tudom kicsoda, csak állok, álldogálok itt a kapuban, várok valakit, ne zaklasson!… – Valahogy így. És nagyon kínos lett volna.

Hát szenvedj! – gondoltam máskor, amikor meg-megfeledkezve róla újra megpillantottam egy szép napon, és ismét felbosszantott makacs jelenléte. Mi az ördögért figyel? Mit akar tudni rólam? Lesi, mikor megyek el hazulról, mikor térek vissza; kik járnak hozzám, kikkel beszélek és mit?… Mert – még nem is mondtam –, néha, amint lepillantottam rá az ablakomból, feltűnt, hogy a zsebéből valamiféle kis tárgyat vesz elő, és a füléhez szorítja; nos, igen, a vevőkészülékét! Nyilván telepítettek a lakásomba néhány „poloskát”, – ez is a biztonsági szolgálat kifejezése –, így aztán a lehallgató készülékek révén eljutottak hozzá szavaim. Eleinte vigyáztam is, hogy felelőtlenül ne beszéljek, vagy megpróbáltam kideríteni, hol lehetnek a „poloskák”, de azokat nagyon ravaszul tudják ám elhelyezni! Védekezésül felerősítettem a rádiót, bekapcsoltam a televíziót, megindítottam a porszívót, hogy azoknak a zaja elnyomja a hangomat, amikor a feleségemmel, a rokonaimmal vagy a barátaimmal beszélgettem; igaz, a zajtól alig értettük egymás szavát, de annak a lenti alaknak sem lettem volna a helyébe, mert – kitekintvén a függöny mögül – láttam, milyen torz arcot vág: majdnem megsiketült a recsegéstől, de készülékét mégsem vehette el a fülétől, bízván, hogy a hangzavarból valami lényegest tud kiszűrni. Kárörvendőn nevettem kínlódásán. Előfordult, hogy mérgemben mindenféle gorombaságot üvöltöttem a mennyezet felé, amikor megelégeltem az óvatoskodást, s reméltem, hogy a „poloskák” veszik a szövegemet, s emberem fülébe jutnak átkozódásaim. Mindezeket el kellett tűrnie. Mondhatom azonban, hogy amennyire dühített megalázó leselkedése és hallgatózása, legalább annyira le is vett a lábamról kitartásával, rendíthetetlenségével, kötelességtudásával. Hosszú-hosszú évek alatt megszoktam jelenlétét. Reggelre kelvén első dolgom volt kipillantani rá, és szinte megnyugtatott a változatlanság: ott állt a posztján. Éjszakánként, amikor munkám végeztével aludni tértem, mindig eszembe jutott, hogy vajon mi lehet vele; talán nem is jött volna álom a szememre, ha nem az ő árnyként kirajzolódó alakjának képével fejezem be napomat.

Sokszor elképzeltem, milyen kellemetlen lehet neki naphosszat, hétszámra, évről évre ott strázsálni; hány és hányféle trükköt kell kieszelnie a feltűnés elkerülésére. Mert hiszen akadtak olyan járókelők az utcánkban, akik örökösen egyazon útvonalon haladva napjában többször is láthatták, bárki megütközhetett azon, hogy mindig és mindig ott látja a házunkkal szemközti kapuban. No meg akik ott laktak, azok is megelégelhették volna a settenkedését. Tolvajnak, rablónak nézhették volna. Nem könnyű megőrizni az inkognitót, nem egyszerű dolog az illegalitás. Emberem millió és millió fogást találhatott ki, hogy figyelhessen. Néha úgy tett, mintha csomagot vinne valakinek a házba, máskor levelet dobott be a szekrénykék egyikébe, volt, hogy a lakók névsorát böngészte ha feltűnt váratlanul valaki, aztán meg a házszámot nézegette kitartóan, a cipőpertlijét csomózgatta, ha gyanakodva végigmérték; a falnak dőlt, mintha napozna; az eresz alá húzódott, mintha az esőben nem akarná folytatni az útját és így tovább. Nagyon ravasznak kellett lennie, hogy teljesíthesse a feladatát.

Ráadásul el sem tudtam képzelni, miért állították rám. Békés polgára voltam a hazának, semmiféle összeesküvésen nem törtem a fejemet, barátaim sem voltak titkos társaságok tagjai, mindössze annyira bíráltuk vagy szidtuk a rendszert, amennyire intézkedéseivel borsot tört az orrunk alá. Nem voltam párttag, nem frakcióztam, kerültem a politikát, szabad embernek véltem magam, aki előkelő idegenként éppen csak tudomásul veszi a hatalmat, de kellően távol tartja magát tőle. Munkám is meglehetősen semlegesnek mondható: az ország faunáját és flóráját kutatom, különös tekintettel a szubalpin tájakra. Tudományos ügyködésem során természetesen akarva-akaratlanul is beleütköztem a rendszer korlátaiba, ilyenkor feldühödtem, de újra és újra a természet iránti rajongásom ragadott el – vagyis térített vissza lelki békémbe. Éppen ezért nevetségesnek tartottam, hogy figyelnek vagy figyeltetnek, felesleges igyekezetnek láttam, de tűrnöm kellett. Tudtam, ha panaszt teszek a hatóságoknál, rám fogják, hogy képzelgek, s ha bizonygatnám igazamat, talán még elmebetegnek is titulálnának, akinek hallucinációi vannak. Hallgattam tehát, és megpróbáltam együtt élni az árnnyal.

Ha elhaladtam előtte, már biccentettem is köszönésképpen, ő persze – nyilván ez is hivatása gyakorlásához tartozik – nem viszonozta üdvözlésemet, zavar nélkül elnézett felettem.

Évek, évtizedek múltával – az arcát közelről látva – észrevettem, mennyire megöregedett, megtört; de hiszen sokáig állt a vártán, nem csodálhatom, hogy elfáradt.

Végtére is sajnáltam. Mennyit fáradozott hiába! Sajnáltam, de nem szeretettel; szeretni soha nem voltam képes, és ez örökösen felkavart, mert nem jó szeretetlenségben élni. Megsínyli az ember. Mégsem oldódtam fel iránta.

Ám milyen a megszokás! Egy reggel, kitekintve az ablakon sehol sem láttam; se a kapuban, se annak valamely szegletében vagy a járdán a járókelők között. Hirtelen megmagyarázhatatlan pánik fogott el; pánik, noha mindig is a pokolba kívántam ezt az alakot! De túl váratlanul tűnt el; eleinte nem is hittem, hogy nincs ott a posztján, azt gondoltam, valaki vagy valami elfedi a szemem elől, de bárhogy fürkésztem az utcát, nem találtam. A pánik – amit bizonyára a megszokottól eltérő élmény váltott ki – nyugtalanságba csapott át, végére akartam járni a dolognak. Nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket. Lesiettem az utcára, nézegettem, keresgéltem mindenütt, de nem akadtam a nyomára. Semmi kétség, nem volt ott többé! Nem került elő sem délelőtt, sem délután és este sem. Másnap sem láttam.

Elment. Elvezényelték, megszűnt a feladata. Nem akartam elhinni, annyira meglepő volt. Tehát már nem figyelnek. Nem figyeltetnek? Nem leselkednek rám, nem hallgatják le a beszélgetéseimet?

És csak így, máról holnapra?…

Fantasztikus érzés volt! Ritkán élhet meg az ember efféle pillanatokat; a szabadság nagyszerű perceit! Szólhatok, kiabálhatok, cselekedhetem szabadon, ellenőrzés nélkül! A rab érezheti ezt, mikor kinyílik előtte a börtön kapuja. A hajótörött, amikor a lakatlan sziget közelében feltűnik egy arra tévedt hajó. A vak, aki isteni csoda folytán egyszeriben lát, a süket, aki hall és a béna, aki újra tud járni!

Mámorító!

Jóllehet, nem kezdtem el másképpen élni; úgy telnek a napjaim, mint eddig, mert a szubalpin fauna és flóra kutatása minden időben egyforma feladatokat ró az emberre, becsülettel kell ellátni elnyomásban és szabadságban egyaránt, de munkámat most mégiscsak annak a nyomasztó veszélynek a terhe nélkül végezhetem, hogy senki sem próbál korlátozni.

Ám néha azon kapom magam, hogy a függönyöm mögül lesem az utcát, mert időnként valamelyes nyugtalanság fog el, valami bizonytalanság és félelem: vajon nem arról van-e szó, hogy az az alak csak alaposabban elbújt? Hogy utasítást kapott az ügyesebb álcázásra, mert már nagyon is feltűnő volt a jelenléte?

Éjszaka sem tudok szabadulni a gyötrő gondolattól, hogy titkosabban figyel, mint eddig! Néha felkelek, az ablakhoz osonok, kinézek, tekintetemmel pásztázom az utcát, aztán visszafekszem, hánykolódom… Mert valamelyik éjjel is!… Egy darabig semmit sem fedeztem fel, csendes és nyugodt volt a környék, de hirtelen egy árnyat láttam lopakodni a szemközti kapu felé, s mintha egy szempár villant volna fel rám a sötétből. Megdermedtem.

A szemek villogtak, rám szegeződtek.

Neszezésemre felébredt a feleségem, nem értette, mi bajom lehet, odajött hozzám az ablakhoz.

– Nézd! Nézd csak! – mutattam le az utcára kétségbeesve.

– Egy macska – mondta a feleségem ásítva. – Gyere pihenj, nemsokára reggel lesz…

Egy macska! A feleségem szerint csak egy macskát láttam! Én azonban kételkedem. Az az ember és a megbízói nem adhatták fel ilyen könnyen! Mert mihez is kezdhet egy ilyen alak, miután innen elparancsolták? A fotelban gubbaszt, és nézi a televízió műsorát vagy klasszikus regényeket olvas? Horgászni jár? Sétálgat a parkban? Valami állás után néz? Kereskedőnek áll vagy iparosnak? Vagy csak kuksol otthon a konyhai hokedlin és várja, hogy az asszony megfőzze az ebédet?

Nevetséges!

Súlyos és fontos feladatnak tartotta a figyelésemet. Miért ne tartaná annak még ma is?

Ezért nem hiszem, hogy csupán egy kóbor macska villantotta felém a tekintetét a kapu szegletéből. Nem, nem, az maga volt az árny… Az árny! Csak most ügyesebben, alattomosabban figyel. De figyel. Aligha tesz le róla.

Így hát nem árt, ha gyanakszom.