Fernandel és a többiek

Hallom, hogy 110 éves a rendőrségünk. Ebből az alkalomból a televízió riportere megkérdezte egyik vezetőjüket, mit gondol, manapság, amikor a politika, a hatalom hű kiszolgálóiból végre a lakosság érdekeinek őreivé válnak, szeretni kell-e a rendőröket?

Különös kérdés; akárcsak a riportalanyt, engem is elgondolkodtat kissé.

Emlékszem például arra a régi-régi posztra, a nyári, fehér zubbonyos, fehér csákós, kardos rendőrre a Várból; tekintélyt parancsoló bajsza alatt, az álla hegyén feszült a csákó lakkszíja, kényelmes léptekkel járta körül a Szentháromság teret, beballagott az Országház utcába, s közben jobbra-balra köszöngetett a nagyságáknak, szalutált az uraknak, biccentett a mosónőknek; jól ismerte őket állandó körzetében. Éjszakánként, ha némely vendéglős nem spalettázta be időben az üzletajtót, bezörgetett, figyelmeztetvén a zárórára. A csendes utcákon messzire hallatszott kardja csörrenése, léptei koppanása. Az alvók tudták, hogy óvja őket a biztos úr, nyitva hagyhatták a forró júliusi éjeken a földszinti ablakokat, a csavargók, betörők dolgát megnehezítette az őrszem.

Vasárnap délben, ha a galambokat etető népek között strázsált a templom előtti téren, s valamely frajlánt, ki gyermekeket pesztrált, a gavallérja fotografálni óhajtott netán, megkérhették a biztos urat, hogy a matrózruhás lurkókat hadd kaphassák le az ő díszes társaságában; ilyenkor megpödörte bajszát, mellét kidüllesztette, s büszkén nézett a lencsébe.

De voltak kardlapozó rendőrök is, ágaskodó, idegesen fújtató lovak hátáról az elégedetlenkedő tömeget szétkergetők. Magam is láttam ilyet gyerekkoromban. Igaz, az emberek akkor helyeselték a rendbiztosi akciót az Andrássy úton, mert a lovas rendőrök nyilas tüntetőket zavartak szét kivont karddal jókora ütéseket mérve a szitkozódva menekülőkre. Ám a magyar történelem során gyakorta kellett ártatlanok ellen is fellépniük; részvétlenséget mutatni a kilakoltatottak síró asszonyait és porontyait terelgetve. A legtöbbje szégyellte magát, hiszen egyszerű sorból kerültek állami szolgálatba. Parasztfiúk öltötték fel a közrendőri egyenruhát, viselték derékszíjuk fémcsatján a számozást.

Abban az időben olvastam egy képeslap viccoldalán, hogy hazamegy a fővárosból falujába a menyecske, és lelkesen újságolja a szomszédasszonyának: – Te Maris, majdnem láttam az uradat! – Hogyhogy majdnem? – Hát úgy, hogy láttam a 103-as rendőrt! – Az én uram a 104-es! – Na azért mondom, hogy majdnem!…

„Andris”-nak hívták őket, és az élcek célpontjai voltak, akárcsak az utóbbi időkig a maiak. Összerogy és kimúlik a Karpfeinstein utcában a sráfkocsis lova – mesélte a korabeli polgár a hajdani viccet –, kínlódik a jegyzőkönyvvel egy darabig a rendőr, silabizálja az utcanevet, de sehogy sem tudja kibetűzni. Hát ráparancsol a fuvarosra; hogy húzkodja át a tetemet a szomszédos utcába, mert annak egyszerűbb nevével jobban boldogul…

Az ostoba emberre azt mondták: – Buta, mint hat pár rendőrcsizma! – Ami sehogy sem tekinthető hízelgő véleménynek a testületre nézve. Miként Anatole France párizsi zöldségárusa, sokan vélték ellenségüknek a rendőrt. – Vesszen a zsaru! – kiáltja hősiesen a piaci kisember ama novellában, amikor közlekedési dugót okozó felborult kordéja miatt igaztalanul nem a tettest, hanem őt, a vétlen kárvallottat állítják elő.

– Vesszen a zsaru! – gondolhattuk mi is számtalanszor az elmúlt időkben. De mindemellett eszembe jut az a rendőr, aki 1947 elején letartóztatta apámat. Dél volt, ilyenkor gyérült a forgalom a vendéglőnkben, a családi törzsasztalnál ebédeltünk.

A rendőr az üzletajtón jött be, puskával. Mutatta a letartóztatási parancsot. Megdöbbentünk, de apám nyugalmat erőltetett magára, noha semmi okát sem találta az intézkedésnek. Kérte, hadd fejezhesse be az ebédet. A rendőr megengedte, várt. Sohasem felejtem el az evőeszközök halk koccanását a síri csendben, ahogy ültünk az asztal körül. Aztán végezvén, apám felállt, felöltözött és azt mondta: – Mehetünk. – Nem tudtuk, hova viszik és miért, de az Államrendőrség Államvédelmi Osztályának pecsétje volt a papíron, minden megeshetett. Az üzletet azonban nem lehetett bezárni; anyámnak és nekünk kellett helytállni, mintha mi sem történt volna. Estefelé egyszer csak megjelent ugyanez a rendőr. Titkon, az udvar felől jött, a konyhán át; bizalmasan közölte, hogy az Andrássy út 60-ba kísérte apámat, vigyünk be neki pokrócot, mert hidegek a februári éjszakák a zárkában. Én szaladtam a plédekkel; a kapuban átvette tőlem az őr – soha többé nem láttuk a pokrócokat. Apám sem. Szerencsére tíz nap múlva kiengedték, („Utasítás szabadon bocsátásra” 1947. febr. 21. napján), mert semmi vádat sem tudtak felhozni ellene.

– Kell-e szeretni a rendőröket? – kérdi a riporter a televízióban. 1956. október 23-ának estéjére gondolok. Ott vagyunk a Rádiónál, azután a Múzeum körúton, ahol bezúzott üvegekkel hever a felborított villamos, özönlik a tömeg az Országház felől, ég a kávéháznál a teherautó… És a TTK előtt, az úttesten egy felsorakozott rendőrszázad. Mozdulatlanul. Rájuk ront a tömeg:

– Maguk is ellenünk vannak?! Nem szégyellik magukat?! – Nem csinálunk semmit – felelik nyugodtan. És valóban, nem avatkoznak be semmibe, várják a visszarendelési parancsot. A nép tapsol, felhangzik a jelszó: „Velünk van a rendőrség!”… Átveszi mindenki, ismétlik szakadatlan: „Velünk van a rendőrség!”…

Hogy lehet-e szeretni őket? Már a későbbi időkből felbukkan emlékezetemben Fernandel. Afféle jópofa lópofa volt. Hasonlított a nagy nevettetőre, azért ragadt rá ez a név. Hogy ki kezdte el így hívni, mi, az Emkébe járó írók, szerkesztők vagy a Nemzetiből a próbák után kávézni, sörözni átugró színészek, nem tudom. Ott volt a szolgálati helye a Blahán, a kereszteződésben, még akkor, amikor a jelzőlámpákat egy kapcsolópult mellől kellett kezelni. Néha bejött egy jó erős kávéra, felhajtotta a pultnál, tréfálkozott a pincérnőkkel, közben félszemmel leste, nincs-e zsebes vagy vendéget molesztáló prosti az üzletben, odaköszönt az ismerősöknek széles gesztussal, derűsen, mert tudta, hogy szeretik. Zubbonya ujjából kilógott csontos csuklója, nem volt valami fess alak, de talán még a gazfickók is tisztelték; rendet tartott a környéken.

Fernandelt szerettük, de a rendőrök többségét nemigen; a feszült helyzetet maguknak köszönhették. Még egy vacak közúti ellenőrzést is olyan morc pofával hajtottak végre, hogy az ember többszörös gyilkosnak érezhette magát, akit köröznek. A megfélemlítés volt a módszer ilyenkor is, akárcsak a nemzeti ünnepeken, amikor a diákokat gumibotozták. De a rendőrség többé nem akar ilyen lenni. Máris tapasztaltam az udvariasságot. Valamelyik este gépkocsi ellenőrzés volt, megállítottak, s míg az iratokat halásztam elő, a rendőr bocsánatot kért, amikor nem dobta el égő cigarettáját. – Megengedi uram, hogy tovább szívjam? – A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Ekkora figyelmesség?! Mindjárt jobb kedvem lett, mindjárt nagyobb nyugalom töltött el a pesti éjszakában.

– Uram, csak szívja tovább, de köszönöm, hogy megkérdezte!