A mélység fölött

Van egy kedvenc karikatúrám, nem emlékszem, melyik újságban láttam és mikor; lassan vagy fél évszázada, hogy a szívembe zártam. Azt sem tudom, ki rajzolta, de zseniális művész volt. Ha még él, ezúton gratulálok neki; soha nem találkoztam hozzá fogható szellemességgel. Egyszerű kis rajzról van szó, ha elmondom, mit ábrázol, nem lesz olyan mellbevágó, mintha leskiccelném. De azért talán el lehet képzelni: meredek partoldal magasodik a feneketlen mélység fölött, voltaképpen egy szakadék széle; alant aprócska házak: az alpesi falu. Ide, ebbe a mélybe zuhant volna le két szerencsétlen turista, ha az egyik a megcsúszás pillanatában fantasztikus lélekjelenléttel bele nem vájja hegymászó csákányát a fűcsomós partszegélybe, a másik pedig el nem kapja társa lábát; most ott függnek a levegőben, a felső a csákány nyelébe kapaszkodva, az alsó pedig ennek a bakancsos bokájába. Lélegzetelállító helyzet. Csend. Felettük a madarak köröznek. És most jön a szöveg. Azt sziszegi a csákányba kapaszkodó a bokáját markolónak: – Ha nem ereszted el a lábamat, fejbe verlek a csákányommal!…

Soha nem tudok betelni ezzel a rajzzal. A képtelen helyzetben tett abszurd kijelentéssel. Hiszen ha a felső be akarja váltani fenyegetését, mindketten a mélybe zuhannak. Micsoda keserű igazság, milyen sokatmondó realizmus ebben az abszurditásban! Kritikus gúny, szélsőségig vitt kilátástalanság, a kényszerű egymásrautaltság szívszorító jelenete. És a vád, hogy az indulat győzhet ugyan a józan észen, de az eredmény csak tragikus lehet.

Nem beszélve arról, hogy a beígért csapást fizikailag nem is lehet végrehajtani.

Bocsássa meg nekem a számomra ismeretlen rajzoló, hogy karikatúráját az évtizedek alatt százszor is lerajzoltam már, különböző magánéleti és társadalmi helyzetek illusztrálására. Most is eszembe jut, ezekben a változó időkben, amikor nagyjából a csákányos hegymászóhoz hasonlóan fenyegetjük, szakadék szélén függve, a lábunkba csimpaszkodókat. Ha egyformán szerencsétlenek voltunk is, már nem akarunk azok maradni; az ügyetlenebbje ne a mi bőrünkre menekedjék meg a bajtól.

A félelem érthető, hiszen mi sem vagyunk valami nagy biztonságban: csákányunk hegye könnyen kiszakadhat az omladékony partból.

Amióta megsokasodtak a menekülők, a különböző földrajzi hosszúsági vonalon elhelyezkedő keletről nyugat felé áramlók száma, a befogadó vagy befogadni kényszerülő országokban, nálunk is, fel-felhangzik az elégedetlenkedés moraja. Természetesen a kormányok, intézmények, egyházak és egyének segítő gondoskodással veszik körül az otthonukat elhagyni kényszerült embereket. Emlékek is buzdítanak a megértésre, hiszen alig van Közép- és Kelet-Európában népség, amely nem kóstolta volna meg az idegen kenyeret. Nem jó érzés lelki invalidusnak, hazátlannak, megtűrtnek, befogadottnak, vándornak, átutazónak és űzöttnek lenni, megalázó másokba kapaszkodni. Senki sem hagyja ott jószántából földjét, otthonát. Mennyi menekülőt láttam már én is! Harminckilencben a lengyeleket; Nagycenken, ahol gyermekkori vakációimat töltöttem, a régi cukorgyár magtárépületeiben laktak, ott leltek menedéket az összeomlás után tisztek, közkatonák. Aztán a franciák, amikor a németek megszállták az országukat. És a háború utolsó éveiben az ekhós szekerek karavánjai a Bácskából menekülő, mert oda telepített bukovinai székelyekkel. Anyák szültek az istállók melegében a szalmán; öreg apók haltak meg útközben a novemberi esők hidegében. Aztán jöttek az ukránok is a mokány kis lovaikkal, át az országon, egybekeveredve az evakuáló magyarokkal. Később meg vissza Ausztriából, megcsappanva, a fogságba ejtett férfiak nélkül, s megint szállást kértek a portákon, szérűn, padláson háltak, léteztek távol attól a vidéktől, ahol élhettek volna békességben. És nemsokára, negyvennyolc táján megindult az úgynevezett disszidálás, családok szakadtak szét, vélvén, hogy talán örökre is. És ötvenhat. Százezrével megint a menekülők. A hontalanná válók. Nem mindenki örül az áradatnak. Sokan érezhették, hogy csak megtűrtek, mert hamar elmúlnak a csodák, a dicső napokat a köznapok kényelmetlensége váltja fel, és még a szerencsés is boldogtalan néha. Jöttek hozzánk a görögök például, mint valaha a szerbek, végleges új hazát keresni. Nem sorolom, pedig sorolhatnám a nyugtalan népvándorlást. Mondhatnám az Erdélyből áttelepülőket, majd a menekülőket. Az életüket mentőket, a veszélyekből szabadulókat.

Mindig voltak bizonytalan utakra késztettek, másokba kapaszkodni kényszerültek, amióta csak az eszemet tudom.

S most keletről újabb áradat várható, mindennél nagyobb és elkeseredettebb. Ezrével, tízezrével, százezrével jöhetnek éhségverte családok, puszta életüket menekítők, a fagyhalál, a nyomor, a munkanélküliség elől felkerekedők.

Nemrégiben a jugoszláviai határ előtt, a magyar oldalon láttam a Ladák, Moszkvicsok táborát. Ott rostokoltak a kukoricások mentén, az árkok fonnyadt-gazos, tarackos partján a szovjet családok; gyermekek, vének dideregtek vagy raktak tüzeket az őszi hidegben, makacsul várva valami érthetetlen reménységben, hogy dollárokhoz jutnak, s átengedik őket a sorompón, bevásárolhatnak némi eledelt, italt, szappant, ruhaneműt talán. Szörnyű körülmények között vesztegeltek, felfoghatatlan volt, miért vállalnak ekkora megpróbáltatást. De a szükség nagy úr. Ez a modern népvándorlás oka; mennek a népek seregestől, mint hajdan a törzsek, nemzetségek, sátrat felszedve, jószágot odahagyva, hogy létüket mentsék. Ilyen karavánok várhatók egyszer csak a határainkon. S megteheti-e valaki, maga is a földönfutók keserveit ismerő, hogy azt mondja: nem jöhettek? Az ember elesettsége felett szemet lehet-e hunyni nyugodt szívvel?

Pedig nem csoda, hogy fél a nála szegényebbtől az, aki éppen csak kilábalóban van a bajból. Aki a szakadékba zuhanás előtti utolsó pillanatban még belevágta csákánya hegyét az egyébként cseppet sem szilárd perembe. Nem akarja – nem akarhatja, hogy csimpaszkodjanak rajta, hogy a bokájába kapaszkodva függjön a társa, mert az könnyen a mélybe ránthatja. A csákány őt talán kibírja, de kettőnek a dolog már kockázatos. Hát azt mondja kétségbeesetten: – Ha nem ereszted el a bokámat, fejbe csaplak a csákányommal…

Persze nem csapja. Mert nem csaphatja.

Csak retteghet. Csak bízhat, bizakodhat, hogy mégis fennmaradnak mindketten, csak imádkozhat, hogy ne legyen végzetes tragédia, hogy nem csúfolja meg őket a szerencse, ha már így megakaszkodtak, valahogy vissza is vergődhessenek, vagy kitarthassanak addig, amíg megmentik őket.

Vajon mekkora súlyt bír ki ez a perembe vágott csákány?

Ez a kérdés. És függünk a mélység fölött.