Fegyverek a zakók alatt

 

A mélység fölött

Van egy kedvenc karikatúrám, nem emlékszem, melyik újságban láttam és mikor; lassan vagy fél évszázada, hogy a szívembe zártam. Azt sem tudom, ki rajzolta, de zseniális művész volt. Ha még él, ezúton gratulálok neki; soha nem találkoztam hozzá fogható szellemességgel. Egyszerű kis rajzról van szó, ha elmondom, mit ábrázol, nem lesz olyan mellbevágó, mintha leskiccelném. De azért talán el lehet képzelni: meredek partoldal magasodik a feneketlen mélység fölött, voltaképpen egy szakadék széle; alant aprócska házak: az alpesi falu. Ide, ebbe a mélybe zuhant volna le két szerencsétlen turista, ha az egyik a megcsúszás pillanatában fantasztikus lélekjelenléttel bele nem vájja hegymászó csákányát a fűcsomós partszegélybe, a másik pedig el nem kapja társa lábát; most ott függnek a levegőben, a felső a csákány nyelébe kapaszkodva, az alsó pedig ennek a bakancsos bokájába. Lélegzetelállító helyzet. Csend. Felettük a madarak köröznek. És most jön a szöveg. Azt sziszegi a csákányba kapaszkodó a bokáját markolónak: – Ha nem ereszted el a lábamat, fejbe verlek a csákányommal!…

Soha nem tudok betelni ezzel a rajzzal. A képtelen helyzetben tett abszurd kijelentéssel. Hiszen ha a felső be akarja váltani fenyegetését, mindketten a mélybe zuhannak. Micsoda keserű igazság, milyen sokatmondó realizmus ebben az abszurditásban! Kritikus gúny, szélsőségig vitt kilátástalanság, a kényszerű egymásrautaltság szívszorító jelenete. És a vád, hogy az indulat győzhet ugyan a józan észen, de az eredmény csak tragikus lehet.

Nem beszélve arról, hogy a beígért csapást fizikailag nem is lehet végrehajtani.

Bocsássa meg nekem a számomra ismeretlen rajzoló, hogy karikatúráját az évtizedek alatt százszor is lerajzoltam már, különböző magánéleti és társadalmi helyzetek illusztrálására. Most is eszembe jut, ezekben a változó időkben, amikor nagyjából a csákányos hegymászóhoz hasonlóan fenyegetjük, szakadék szélén függve, a lábunkba csimpaszkodókat. Ha egyformán szerencsétlenek voltunk is, már nem akarunk azok maradni; az ügyetlenebbje ne a mi bőrünkre menekedjék meg a bajtól.

A félelem érthető, hiszen mi sem vagyunk valami nagy biztonságban: csákányunk hegye könnyen kiszakadhat az omladékony partból.

Amióta megsokasodtak a menekülők, a különböző földrajzi hosszúsági vonalon elhelyezkedő keletről nyugat felé áramlók száma, a befogadó vagy befogadni kényszerülő országokban, nálunk is, fel-felhangzik az elégedetlenkedés moraja. Természetesen a kormányok, intézmények, egyházak és egyének segítő gondoskodással veszik körül az otthonukat elhagyni kényszerült embereket. Emlékek is buzdítanak a megértésre, hiszen alig van Közép- és Kelet-Európában népség, amely nem kóstolta volna meg az idegen kenyeret. Nem jó érzés lelki invalidusnak, hazátlannak, megtűrtnek, befogadottnak, vándornak, átutazónak és űzöttnek lenni, megalázó másokba kapaszkodni. Senki sem hagyja ott jószántából földjét, otthonát. Mennyi menekülőt láttam már én is! Harminckilencben a lengyeleket; Nagycenken, ahol gyermekkori vakációimat töltöttem, a régi cukorgyár magtárépületeiben laktak, ott leltek menedéket az összeomlás után tisztek, közkatonák. Aztán a franciák, amikor a németek megszállták az országukat. És a háború utolsó éveiben az ekhós szekerek karavánjai a Bácskából menekülő, mert oda telepített bukovinai székelyekkel. Anyák szültek az istállók melegében a szalmán; öreg apók haltak meg útközben a novemberi esők hidegében. Aztán jöttek az ukránok is a mokány kis lovaikkal, át az országon, egybekeveredve az evakuáló magyarokkal. Később meg vissza Ausztriából, megcsappanva, a fogságba ejtett férfiak nélkül, s megint szállást kértek a portákon, szérűn, padláson háltak, léteztek távol attól a vidéktől, ahol élhettek volna békességben. És nemsokára, negyvennyolc táján megindult az úgynevezett disszidálás, családok szakadtak szét, vélvén, hogy talán örökre is. És ötvenhat. Százezrével megint a menekülők. A hontalanná válók. Nem mindenki örül az áradatnak. Sokan érezhették, hogy csak megtűrtek, mert hamar elmúlnak a csodák, a dicső napokat a köznapok kényelmetlensége váltja fel, és még a szerencsés is boldogtalan néha. Jöttek hozzánk a görögök például, mint valaha a szerbek, végleges új hazát keresni. Nem sorolom, pedig sorolhatnám a nyugtalan népvándorlást. Mondhatnám az Erdélyből áttelepülőket, majd a menekülőket. Az életüket mentőket, a veszélyekből szabadulókat.

Mindig voltak bizonytalan utakra késztettek, másokba kapaszkodni kényszerültek, amióta csak az eszemet tudom.

S most keletről újabb áradat várható, mindennél nagyobb és elkeseredettebb. Ezrével, tízezrével, százezrével jöhetnek éhségverte családok, puszta életüket menekítők, a fagyhalál, a nyomor, a munkanélküliség elől felkerekedők.

Nemrégiben a jugoszláviai határ előtt, a magyar oldalon láttam a Ladák, Moszkvicsok táborát. Ott rostokoltak a kukoricások mentén, az árkok fonnyadt-gazos, tarackos partján a szovjet családok; gyermekek, vének dideregtek vagy raktak tüzeket az őszi hidegben, makacsul várva valami érthetetlen reménységben, hogy dollárokhoz jutnak, s átengedik őket a sorompón, bevásárolhatnak némi eledelt, italt, szappant, ruhaneműt talán. Szörnyű körülmények között vesztegeltek, felfoghatatlan volt, miért vállalnak ekkora megpróbáltatást. De a szükség nagy úr. Ez a modern népvándorlás oka; mennek a népek seregestől, mint hajdan a törzsek, nemzetségek, sátrat felszedve, jószágot odahagyva, hogy létüket mentsék. Ilyen karavánok várhatók egyszer csak a határainkon. S megteheti-e valaki, maga is a földönfutók keserveit ismerő, hogy azt mondja: nem jöhettek? Az ember elesettsége felett szemet lehet-e hunyni nyugodt szívvel?

Pedig nem csoda, hogy fél a nála szegényebbtől az, aki éppen csak kilábalóban van a bajból. Aki a szakadékba zuhanás előtti utolsó pillanatban még belevágta csákánya hegyét az egyébként cseppet sem szilárd perembe. Nem akarja – nem akarhatja, hogy csimpaszkodjanak rajta, hogy a bokájába kapaszkodva függjön a társa, mert az könnyen a mélybe ránthatja. A csákány őt talán kibírja, de kettőnek a dolog már kockázatos. Hát azt mondja kétségbeesetten: – Ha nem ereszted el a bokámat, fejbe csaplak a csákányommal…

Persze nem csapja. Mert nem csaphatja.

Csak retteghet. Csak bízhat, bizakodhat, hogy mégis fennmaradnak mindketten, csak imádkozhat, hogy ne legyen végzetes tragédia, hogy nem csúfolja meg őket a szerencse, ha már így megakaszkodtak, valahogy vissza is vergődhessenek, vagy kitarthassanak addig, amíg megmentik őket.

Vajon mekkora súlyt bír ki ez a perembe vágott csákány?

Ez a kérdés. És függünk a mélység fölött.

Betlehem vére

Napok óta Jeremiás próféciája jár a fejemben, azok a mondatok, amelyeket Máté idéz az evangéliumának 2/17. részében: „Hang hallatszott Rómában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.”.

A betlehemi gyermekek megöletéséről van szó, Heródes paranoiás őrjöngéséről, a kegyetlen parancsról, hogy gyilkoljanak le minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, mert köztük van az, akiről a napkeleti bölcsek áhítattal szóltak.

Köztük van a Messiás.

A Megváltót akarja megöletni Heródes, akitől rettegve félti a hatalmát. De akit mindenki várra-vár, hiszen már elviselhetetlen az elnyomás, a megaláztatás; a hatalom örökösen tilt és büntet „az ország üdve érdekében”; elégetik a szent könyveket, halállal sújtják azt, aki megüli vallása ünnepeit. Apái földjén rettegésben él a nép, hogyne várná a csillag feltűnését, amely majd jelzi az Eljövendőt.

És fel is ragyog a csillag. Annyi keserves év, annyi várakozás után a judeai Betlehemben megszületik a Gyermek; felette áll meg ragyogva a fény, arra tartanak hát a népek, hogy imádják, köszöntsék azt, aki értük jött a világra.

Értük és nem ellenük.

A zsidók királyát.

Ez a király a szeretet és a szabadság. A szenvedések feloldója Ő, az elnyomottak felszabadítója, az igazságtalanságok megszüntetője, az egyenlőtlenségek eltörlője és a bűnök megbocsátója.

Tőle fél Heródes. Irgalmatlan parancsot ád elpusztítására, mert érzi, hogy oka van tőle félni.

És a katonák engedelmeskednek a parancsnak. Házról-házra járnak, kitépik az anyák karjaiból magzataikat, pokoli mészárlást visznek végbe. Falhoz csapkodják az ártatlanokat, kardjukat kéjjel mártják a gyenge testekben. Nincs kegyelem. Ők a hatalom zsoldosai, és meg sem fordul a fejükben, hogy akit halálra keresnek, az ő megváltójuk is. Ömlik a vér; Heródes nem tűr ellentmondást, ha az uralma védelméről van szó. Senki sem lehet nála több Judeában. Senki ne támasszon hiú reményt az emberekben a szabadulásra, a zsarnoksága alóli megmenekvésre.

Vérben fürdik Betlehem és annak egész környéke.

Mérhetetlen az anyák fájdalma. Mérhetetlen a nép kétségbeesése.

És számlálatlanul hevernek a temetetlen holtak.

De a kiontott vér az égre kiált…

Amióta Temesvárról hallom a felzaklató híreket, minduntalan ezek a képek támadnak fel bennem. Ez a párhuzam. A csillag fényében végre megszülető Megváltó és Heródes szörnyű, bosszúszomjas vérengzése.

A bölcsek Jézus születése idején úgy számolgatták, hogy ha a Jupiter a Saturnus közelébe ér a Halak csillagképében, akkor el kell jönnie a Messiásnak. Hiszen a királyi csillag – a Jupiter – Izrael védőcsillagához – a Saturnushoz közelítve csakis azt jelentheti, hogy a zsidók királya van megszületőben, különösen a Mars hanyatlásával egy időben, mert az utóbbinak a távolodása Heródes uralmának a végét mutatja.

Heródes uralma manapság is a végéhez közeledik. A zsarnokság órái megszámláltattak, de éppen végóráiban legerősebb a zsarnok gyilkolási vágya; utolsó erejével még őrjöngve pusztít. Ugyanígy tett eddig is minden diktátor, minden megszállottja a hatalomnak.

Az erdélyi és regáti városokban a jogaikat követelő, a diktatúra ellen tüntető, a jogtalanságot megelégelő, kétségbeesett magyarok, románok és más nemzetiségűek fegyvertelen tömegei géppisztolyok és ágyuk csöveivel találják magukat szemben. Heródes-Ceausescu már egy jó ideje kétségbeesetten nézi, hogy Kelet-Európa felett ott fénylik a betlehemi csillag, s a jászolban ím ott a Kisded – a megszületett szabadság.

Heródes Judeában azt mondta a napkeleti bölcseknek: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és imádjam őt!”

De a bölcsek sejtették, hogy nem imádni akarja, hanem elpusztítani.

Ceausescu lezáratta Románia határait, hogy lehetőleg tanúk nélkül tombolhasson bosszújában és – bizton mondhatjuk – rettegésében.

Mert a Mars hanyatlóban van.

Jó volna békés karácsonyt ünnepelni, annyi nehéz évtized után megnyugodni. De nem lehet. Nem ülhetünk nyugodtan asztalhoz, nem gyújthatjuk meg könnyű szívvel a fenyőn a gyertyákat. Nem koccinthatunk önfeledten a csillagszórók szikrázásában egymásnak kellemes ünnepeket kívánva, amikor karnyújtásnyira tőlünk embereket kaszabolnak le mélyrepülésű helikopterekről, amikor páncélozott járművek csörömpölnek a szomszédunkban, amikor Románia népei elkeseredett küzdelmet vívnak életükért, legelemibb jogaikért.

Kelet-Európában, Magyarországon nehéz így a karácsonyt ünnepelni.

Kaszabolják az ártatlanokat. De a judeai Heródes sem tudta megöletni a Messiást. Betlehem véres napjai kétezer év múltán sem feledhetők, de a Gyermeket nem érhette a gyilkosok kardja, a Megváltó – hogy betelhessen rajta az Írás – megmenekült.

A tragédiában ott fénylik a remény is.

Félő, hogy még nagyon sok áldozattal jár a küzdelem. Félő, hogy még sok Ráhel fogja siratni gyermekét, és nem tud majd megvigasztalódni, hogy már nincsen. De a folyamat, ami a mi tájainkon elindult, megállíthatatlan, és Románia is feltámadhat szörnyű rémálmából.

A tavalyi karácsony óta sok minden változott a világban; el sem képzelhettük, mi mindent élhetünk meg 1989-ben.

„Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala álmában megjelent Józsefnek Egyiptomban, és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment” (Máté 2/19-20-21).

Nyugtalan ez az idei karácsonyunk. De talán a következő már jobb lesz. Talán valóban visszatérhet Izrael földjére békében a Gyermek.

Fernandel és a többiek

Hallom, hogy 110 éves a rendőrségünk. Ebből az alkalomból a televízió riportere megkérdezte egyik vezetőjüket, mit gondol, manapság, amikor a politika, a hatalom hű kiszolgálóiból végre a lakosság érdekeinek őreivé válnak, szeretni kell-e a rendőröket?

Különös kérdés; akárcsak a riportalanyt, engem is elgondolkodtat kissé.

Emlékszem például arra a régi-régi posztra, a nyári, fehér zubbonyos, fehér csákós, kardos rendőrre a Várból; tekintélyt parancsoló bajsza alatt, az álla hegyén feszült a csákó lakkszíja, kényelmes léptekkel járta körül a Szentháromság teret, beballagott az Országház utcába, s közben jobbra-balra köszöngetett a nagyságáknak, szalutált az uraknak, biccentett a mosónőknek; jól ismerte őket állandó körzetében. Éjszakánként, ha némely vendéglős nem spalettázta be időben az üzletajtót, bezörgetett, figyelmeztetvén a zárórára. A csendes utcákon messzire hallatszott kardja csörrenése, léptei koppanása. Az alvók tudták, hogy óvja őket a biztos úr, nyitva hagyhatták a forró júliusi éjeken a földszinti ablakokat, a csavargók, betörők dolgát megnehezítette az őrszem.

Vasárnap délben, ha a galambokat etető népek között strázsált a templom előtti téren, s valamely frajlánt, ki gyermekeket pesztrált, a gavallérja fotografálni óhajtott netán, megkérhették a biztos urat, hogy a matrózruhás lurkókat hadd kaphassák le az ő díszes társaságában; ilyenkor megpödörte bajszát, mellét kidüllesztette, s büszkén nézett a lencsébe.

De voltak kardlapozó rendőrök is, ágaskodó, idegesen fújtató lovak hátáról az elégedetlenkedő tömeget szétkergetők. Magam is láttam ilyet gyerekkoromban. Igaz, az emberek akkor helyeselték a rendbiztosi akciót az Andrássy úton, mert a lovas rendőrök nyilas tüntetőket zavartak szét kivont karddal jókora ütéseket mérve a szitkozódva menekülőkre. Ám a magyar történelem során gyakorta kellett ártatlanok ellen is fellépniük; részvétlenséget mutatni a kilakoltatottak síró asszonyait és porontyait terelgetve. A legtöbbje szégyellte magát, hiszen egyszerű sorból kerültek állami szolgálatba. Parasztfiúk öltötték fel a közrendőri egyenruhát, viselték derékszíjuk fémcsatján a számozást.

Abban az időben olvastam egy képeslap viccoldalán, hogy hazamegy a fővárosból falujába a menyecske, és lelkesen újságolja a szomszédasszonyának: – Te Maris, majdnem láttam az uradat! – Hogyhogy majdnem? – Hát úgy, hogy láttam a 103-as rendőrt! – Az én uram a 104-es! – Na azért mondom, hogy majdnem!…

„Andris”-nak hívták őket, és az élcek célpontjai voltak, akárcsak az utóbbi időkig a maiak. Összerogy és kimúlik a Karpfeinstein utcában a sráfkocsis lova – mesélte a korabeli polgár a hajdani viccet –, kínlódik a jegyzőkönyvvel egy darabig a rendőr, silabizálja az utcanevet, de sehogy sem tudja kibetűzni. Hát ráparancsol a fuvarosra; hogy húzkodja át a tetemet a szomszédos utcába, mert annak egyszerűbb nevével jobban boldogul…

Az ostoba emberre azt mondták: – Buta, mint hat pár rendőrcsizma! – Ami sehogy sem tekinthető hízelgő véleménynek a testületre nézve. Miként Anatole France párizsi zöldségárusa, sokan vélték ellenségüknek a rendőrt. – Vesszen a zsaru! – kiáltja hősiesen a piaci kisember ama novellában, amikor közlekedési dugót okozó felborult kordéja miatt igaztalanul nem a tettest, hanem őt, a vétlen kárvallottat állítják elő.

– Vesszen a zsaru! – gondolhattuk mi is számtalanszor az elmúlt időkben. De mindemellett eszembe jut az a rendőr, aki 1947 elején letartóztatta apámat. Dél volt, ilyenkor gyérült a forgalom a vendéglőnkben, a családi törzsasztalnál ebédeltünk.

A rendőr az üzletajtón jött be, puskával. Mutatta a letartóztatási parancsot. Megdöbbentünk, de apám nyugalmat erőltetett magára, noha semmi okát sem találta az intézkedésnek. Kérte, hadd fejezhesse be az ebédet. A rendőr megengedte, várt. Sohasem felejtem el az evőeszközök halk koccanását a síri csendben, ahogy ültünk az asztal körül. Aztán végezvén, apám felállt, felöltözött és azt mondta: – Mehetünk. – Nem tudtuk, hova viszik és miért, de az Államrendőrség Államvédelmi Osztályának pecsétje volt a papíron, minden megeshetett. Az üzletet azonban nem lehetett bezárni; anyámnak és nekünk kellett helytállni, mintha mi sem történt volna. Estefelé egyszer csak megjelent ugyanez a rendőr. Titkon, az udvar felől jött, a konyhán át; bizalmasan közölte, hogy az Andrássy út 60-ba kísérte apámat, vigyünk be neki pokrócot, mert hidegek a februári éjszakák a zárkában. Én szaladtam a plédekkel; a kapuban átvette tőlem az őr – soha többé nem láttuk a pokrócokat. Apám sem. Szerencsére tíz nap múlva kiengedték, („Utasítás szabadon bocsátásra” 1947. febr. 21. napján), mert semmi vádat sem tudtak felhozni ellene.

– Kell-e szeretni a rendőröket? – kérdi a riporter a televízióban. 1956. október 23-ának estéjére gondolok. Ott vagyunk a Rádiónál, azután a Múzeum körúton, ahol bezúzott üvegekkel hever a felborított villamos, özönlik a tömeg az Országház felől, ég a kávéháznál a teherautó… És a TTK előtt, az úttesten egy felsorakozott rendőrszázad. Mozdulatlanul. Rájuk ront a tömeg:

– Maguk is ellenünk vannak?! Nem szégyellik magukat?! – Nem csinálunk semmit – felelik nyugodtan. És valóban, nem avatkoznak be semmibe, várják a visszarendelési parancsot. A nép tapsol, felhangzik a jelszó: „Velünk van a rendőrség!”… Átveszi mindenki, ismétlik szakadatlan: „Velünk van a rendőrség!”…

Hogy lehet-e szeretni őket? Már a későbbi időkből felbukkan emlékezetemben Fernandel. Afféle jópofa lópofa volt. Hasonlított a nagy nevettetőre, azért ragadt rá ez a név. Hogy ki kezdte el így hívni, mi, az Emkébe járó írók, szerkesztők vagy a Nemzetiből a próbák után kávézni, sörözni átugró színészek, nem tudom. Ott volt a szolgálati helye a Blahán, a kereszteződésben, még akkor, amikor a jelzőlámpákat egy kapcsolópult mellől kellett kezelni. Néha bejött egy jó erős kávéra, felhajtotta a pultnál, tréfálkozott a pincérnőkkel, közben félszemmel leste, nincs-e zsebes vagy vendéget molesztáló prosti az üzletben, odaköszönt az ismerősöknek széles gesztussal, derűsen, mert tudta, hogy szeretik. Zubbonya ujjából kilógott csontos csuklója, nem volt valami fess alak, de talán még a gazfickók is tisztelték; rendet tartott a környéken.

Fernandelt szerettük, de a rendőrök többségét nemigen; a feszült helyzetet maguknak köszönhették. Még egy vacak közúti ellenőrzést is olyan morc pofával hajtottak végre, hogy az ember többszörös gyilkosnak érezhette magát, akit köröznek. A megfélemlítés volt a módszer ilyenkor is, akárcsak a nemzeti ünnepeken, amikor a diákokat gumibotozták. De a rendőrség többé nem akar ilyen lenni. Máris tapasztaltam az udvariasságot. Valamelyik este gépkocsi ellenőrzés volt, megállítottak, s míg az iratokat halásztam elő, a rendőr bocsánatot kért, amikor nem dobta el égő cigarettáját. – Megengedi uram, hogy tovább szívjam? – A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Ekkora figyelmesség?! Mindjárt jobb kedvem lett, mindjárt nagyobb nyugalom töltött el a pesti éjszakában.

– Uram, csak szívja tovább, de köszönöm, hogy megkérdezte!

Az árny

Éveken át láttam – meséli F. –, hosszú-hosszú évtizedeken át a házunkkal szemközti kapualjban; ott állt örökösen az az alak és figyelt – ámbár úgy tett, mintha csak véletlenül téblábolna ott, behúzódott a kapuszegletbe, ahol nem vetült rá fény; delente pedig, amikor teljes erejével süti a nap az utcákat, a kapubolt alá settenkedett, s csak napszálltakor jött elő onnan, mert az alkonyatban, úgy vélhette, nem annyira feltűnő a jelenléte, meg aztán éjszakára bezárják a kaput, s ő mégsem maradhat odabenn, nem az a dolga. Nem az volt a dolga – mondhatom ma már így, mert egy ideje nem látom. De azelőtt akárhányszor kinéztem az ablakon, a nap bármely szakában, vagy ha kimentem az utcára, jövet-menet mindig láttam, ő ugyan azt hihette, hogy ügyesen félrevezet, mert mindannyiszor úgy tett, mintha csak véletlenül botlanánk egymásba. De tisztában voltam vele, hogy engem figyel. Azért állították erre a posztra. Nem lehetett könnyű a szolgálata. Nyáron még csak-csak, mert a hőség ellen találhatott magának menedéket, a kapu alól kiáramló hűvös, pinceszagú levegő is hűsíthette, ha pedig esett az eső, hát behúzódhatott az eresz alá; még az ősz is kibírható lehetett, a tavasz meg egyenest vigasztaló; de a tél! Télen sokat szenvedhetett a zimankóban, a jeges szelek idején, amikor a kapu alól a huzat is dermesztette, az utcán végignyargaló szél meg befútt a kabátja alá; nyirkos, ködös napok ereszkedtek a városra, aztán meg a hó! Amikor sűrűn, vastagon belepte a járdát, neki meg ott kellett toporognia nappal és éjszaka, egy pillanatig sem szem elől tévesztve engem, hát az bizony nem irigyelnivaló! Isten bizony, néhányszor megsajnáltam! Különösen a téli hajnalokon, amikor karját a mellén keresztbe csapkodva, ujját huhogva, csizmás lábával bokázva-ugrándozva védekezett a fagyhalál ellen, vagy nagy viharok idején, amikor minden jótét lélek fedél alá menekült, neki meg mégis lesben kellett állnia, hát megesett rajta a szívem. Sokszor már azon voltam, hogy behívom a lakásomba, vagy forró teát viszek ki neki, pokrócot terítek a vállára, esetleg elviszem egy kiskocsmába, iddogálok vele, együtt maradunk a meleg, füstös helyiségben, hogy lásson, ellenőrizhessen, ne kelljen őrködnie az istentelen időben. De nem tehettem, mert mindkettőnket kötött a diszkréció: én nem tudhattam, hogy létezik s engem figyel, hogy rám van állítva – ahogy ezt a biztonsági szolgálatban mondják; ő pedig nem engedhette, hogy felfedjem kilétét; ha jó szóval megkerestem volna, bizonyára tiltakozik: – De kérem! Mit akar tőlem! Én önt nem ismerem, azt sem tudom kicsoda, csak állok, álldogálok itt a kapuban, várok valakit, ne zaklasson!… – Valahogy így. És nagyon kínos lett volna.

Hát szenvedj! – gondoltam máskor, amikor meg-megfeledkezve róla újra megpillantottam egy szép napon, és ismét felbosszantott makacs jelenléte. Mi az ördögért figyel? Mit akar tudni rólam? Lesi, mikor megyek el hazulról, mikor térek vissza; kik járnak hozzám, kikkel beszélek és mit?… Mert – még nem is mondtam –, néha, amint lepillantottam rá az ablakomból, feltűnt, hogy a zsebéből valamiféle kis tárgyat vesz elő, és a füléhez szorítja; nos, igen, a vevőkészülékét! Nyilván telepítettek a lakásomba néhány „poloskát”, – ez is a biztonsági szolgálat kifejezése –, így aztán a lehallgató készülékek révén eljutottak hozzá szavaim. Eleinte vigyáztam is, hogy felelőtlenül ne beszéljek, vagy megpróbáltam kideríteni, hol lehetnek a „poloskák”, de azokat nagyon ravaszul tudják ám elhelyezni! Védekezésül felerősítettem a rádiót, bekapcsoltam a televíziót, megindítottam a porszívót, hogy azoknak a zaja elnyomja a hangomat, amikor a feleségemmel, a rokonaimmal vagy a barátaimmal beszélgettem; igaz, a zajtól alig értettük egymás szavát, de annak a lenti alaknak sem lettem volna a helyébe, mert – kitekintvén a függöny mögül – láttam, milyen torz arcot vág: majdnem megsiketült a recsegéstől, de készülékét mégsem vehette el a fülétől, bízván, hogy a hangzavarból valami lényegest tud kiszűrni. Kárörvendőn nevettem kínlódásán. Előfordult, hogy mérgemben mindenféle gorombaságot üvöltöttem a mennyezet felé, amikor megelégeltem az óvatoskodást, s reméltem, hogy a „poloskák” veszik a szövegemet, s emberem fülébe jutnak átkozódásaim. Mindezeket el kellett tűrnie. Mondhatom azonban, hogy amennyire dühített megalázó leselkedése és hallgatózása, legalább annyira le is vett a lábamról kitartásával, rendíthetetlenségével, kötelességtudásával. Hosszú-hosszú évek alatt megszoktam jelenlétét. Reggelre kelvén első dolgom volt kipillantani rá, és szinte megnyugtatott a változatlanság: ott állt a posztján. Éjszakánként, amikor munkám végeztével aludni tértem, mindig eszembe jutott, hogy vajon mi lehet vele; talán nem is jött volna álom a szememre, ha nem az ő árnyként kirajzolódó alakjának képével fejezem be napomat.

Sokszor elképzeltem, milyen kellemetlen lehet neki naphosszat, hétszámra, évről évre ott strázsálni; hány és hányféle trükköt kell kieszelnie a feltűnés elkerülésére. Mert hiszen akadtak olyan járókelők az utcánkban, akik örökösen egyazon útvonalon haladva napjában többször is láthatták, bárki megütközhetett azon, hogy mindig és mindig ott látja a házunkkal szemközti kapuban. No meg akik ott laktak, azok is megelégelhették volna a settenkedését. Tolvajnak, rablónak nézhették volna. Nem könnyű megőrizni az inkognitót, nem egyszerű dolog az illegalitás. Emberem millió és millió fogást találhatott ki, hogy figyelhessen. Néha úgy tett, mintha csomagot vinne valakinek a házba, máskor levelet dobott be a szekrénykék egyikébe, volt, hogy a lakók névsorát böngészte ha feltűnt váratlanul valaki, aztán meg a házszámot nézegette kitartóan, a cipőpertlijét csomózgatta, ha gyanakodva végigmérték; a falnak dőlt, mintha napozna; az eresz alá húzódott, mintha az esőben nem akarná folytatni az útját és így tovább. Nagyon ravasznak kellett lennie, hogy teljesíthesse a feladatát.

Ráadásul el sem tudtam képzelni, miért állították rám. Békés polgára voltam a hazának, semmiféle összeesküvésen nem törtem a fejemet, barátaim sem voltak titkos társaságok tagjai, mindössze annyira bíráltuk vagy szidtuk a rendszert, amennyire intézkedéseivel borsot tört az orrunk alá. Nem voltam párttag, nem frakcióztam, kerültem a politikát, szabad embernek véltem magam, aki előkelő idegenként éppen csak tudomásul veszi a hatalmat, de kellően távol tartja magát tőle. Munkám is meglehetősen semlegesnek mondható: az ország faunáját és flóráját kutatom, különös tekintettel a szubalpin tájakra. Tudományos ügyködésem során természetesen akarva-akaratlanul is beleütköztem a rendszer korlátaiba, ilyenkor feldühödtem, de újra és újra a természet iránti rajongásom ragadott el – vagyis térített vissza lelki békémbe. Éppen ezért nevetségesnek tartottam, hogy figyelnek vagy figyeltetnek, felesleges igyekezetnek láttam, de tűrnöm kellett. Tudtam, ha panaszt teszek a hatóságoknál, rám fogják, hogy képzelgek, s ha bizonygatnám igazamat, talán még elmebetegnek is titulálnának, akinek hallucinációi vannak. Hallgattam tehát, és megpróbáltam együtt élni az árnnyal.

Ha elhaladtam előtte, már biccentettem is köszönésképpen, ő persze – nyilván ez is hivatása gyakorlásához tartozik – nem viszonozta üdvözlésemet, zavar nélkül elnézett felettem.

Évek, évtizedek múltával – az arcát közelről látva – észrevettem, mennyire megöregedett, megtört; de hiszen sokáig állt a vártán, nem csodálhatom, hogy elfáradt.

Végtére is sajnáltam. Mennyit fáradozott hiába! Sajnáltam, de nem szeretettel; szeretni soha nem voltam képes, és ez örökösen felkavart, mert nem jó szeretetlenségben élni. Megsínyli az ember. Mégsem oldódtam fel iránta.

Ám milyen a megszokás! Egy reggel, kitekintve az ablakon sehol sem láttam; se a kapuban, se annak valamely szegletében vagy a járdán a járókelők között. Hirtelen megmagyarázhatatlan pánik fogott el; pánik, noha mindig is a pokolba kívántam ezt az alakot! De túl váratlanul tűnt el; eleinte nem is hittem, hogy nincs ott a posztján, azt gondoltam, valaki vagy valami elfedi a szemem elől, de bárhogy fürkésztem az utcát, nem találtam. A pánik – amit bizonyára a megszokottól eltérő élmény váltott ki – nyugtalanságba csapott át, végére akartam járni a dolognak. Nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket. Lesiettem az utcára, nézegettem, keresgéltem mindenütt, de nem akadtam a nyomára. Semmi kétség, nem volt ott többé! Nem került elő sem délelőtt, sem délután és este sem. Másnap sem láttam.

Elment. Elvezényelték, megszűnt a feladata. Nem akartam elhinni, annyira meglepő volt. Tehát már nem figyelnek. Nem figyeltetnek? Nem leselkednek rám, nem hallgatják le a beszélgetéseimet?

És csak így, máról holnapra?…

Fantasztikus érzés volt! Ritkán élhet meg az ember efféle pillanatokat; a szabadság nagyszerű perceit! Szólhatok, kiabálhatok, cselekedhetem szabadon, ellenőrzés nélkül! A rab érezheti ezt, mikor kinyílik előtte a börtön kapuja. A hajótörött, amikor a lakatlan sziget közelében feltűnik egy arra tévedt hajó. A vak, aki isteni csoda folytán egyszeriben lát, a süket, aki hall és a béna, aki újra tud járni!

Mámorító!

Jóllehet, nem kezdtem el másképpen élni; úgy telnek a napjaim, mint eddig, mert a szubalpin fauna és flóra kutatása minden időben egyforma feladatokat ró az emberre, becsülettel kell ellátni elnyomásban és szabadságban egyaránt, de munkámat most mégiscsak annak a nyomasztó veszélynek a terhe nélkül végezhetem, hogy senki sem próbál korlátozni.

Ám néha azon kapom magam, hogy a függönyöm mögül lesem az utcát, mert időnként valamelyes nyugtalanság fog el, valami bizonytalanság és félelem: vajon nem arról van-e szó, hogy az az alak csak alaposabban elbújt? Hogy utasítást kapott az ügyesebb álcázásra, mert már nagyon is feltűnő volt a jelenléte?

Éjszaka sem tudok szabadulni a gyötrő gondolattól, hogy titkosabban figyel, mint eddig! Néha felkelek, az ablakhoz osonok, kinézek, tekintetemmel pásztázom az utcát, aztán visszafekszem, hánykolódom… Mert valamelyik éjjel is!… Egy darabig semmit sem fedeztem fel, csendes és nyugodt volt a környék, de hirtelen egy árnyat láttam lopakodni a szemközti kapu felé, s mintha egy szempár villant volna fel rám a sötétből. Megdermedtem.

A szemek villogtak, rám szegeződtek.

Neszezésemre felébredt a feleségem, nem értette, mi bajom lehet, odajött hozzám az ablakhoz.

– Nézd! Nézd csak! – mutattam le az utcára kétségbeesve.

– Egy macska – mondta a feleségem ásítva. – Gyere pihenj, nemsokára reggel lesz…

Egy macska! A feleségem szerint csak egy macskát láttam! Én azonban kételkedem. Az az ember és a megbízói nem adhatták fel ilyen könnyen! Mert mihez is kezdhet egy ilyen alak, miután innen elparancsolták? A fotelban gubbaszt, és nézi a televízió műsorát vagy klasszikus regényeket olvas? Horgászni jár? Sétálgat a parkban? Valami állás után néz? Kereskedőnek áll vagy iparosnak? Vagy csak kuksol otthon a konyhai hokedlin és várja, hogy az asszony megfőzze az ebédet?

Nevetséges!

Súlyos és fontos feladatnak tartotta a figyelésemet. Miért ne tartaná annak még ma is?

Ezért nem hiszem, hogy csupán egy kóbor macska villantotta felém a tekintetét a kapu szegletéből. Nem, nem, az maga volt az árny… Az árny! Csak most ügyesebben, alattomosabban figyel. De figyel. Aligha tesz le róla.

Így hát nem árt, ha gyanakszom.

Mint a politikában

Ott ülnek a metróban, a férfi és a nő, ülnek a zsúfolt kocsiban; az ember keresztbe vetett lábbal, lazán előregörnyedve, az asszony meg mellette, félig feléje fordulva és reá függesztett tekintettel, várakozva. Robog a szerelvény, köröttük ácsorognak az utasok; lökdösődés, enyhe taszigálódás fogja körül őket, de mit sem törődnek vele; egyáltalán nem figyelnek senkire, csak ülnek ott egymás mellett, mint egy szobában. Az sem érdekli őket, hogy melyik állomásra futott be a vonat.

A nő valaha szép lehetett; szép barna teremtés, mostanra már megviselt; dús hajában ősz szálak, szeme táskás, ajkán a bordó rúzs kissé elmaszatolódott. Lóg rajta a kötött kabát, szoknyája pecsétes, akárcsak a férfi kordnadrágja. Gyűrött kabát, vasalatlan ing van a férfin, álla borostás, ajka beesett, mert foghíjas az ínye. Ősz és kócos ő is. Mintha időtlen idők óta utaznának már ebben a kocsiban, be sem szálltak, ki sem szállnak, csak zötykölődnek át meg át a városon.

Bár szoros közelségben ülnek, mégis messzire vannak egymástól, legalábbis az emberen látszik, hogy magába zárkózott, üres tekintettel bámul előre; meg se rezzen, amikor a nő óvatosan, szelíden, bocsánatkérő mozdulattal a térdére teszi a kezét.

– Nincs igazam? – kérdi végre, elfulladó hangon a nő. – Azt mondd meg… csak ennyit mondj meg… Igazam van? Igazam? Csak azt kérdem tőled, hogy igazam van-e vagy sem?

A férfi hallgat.

– Drágaságom!… – kezdi a nő, de megszeppen, mert ezt hallva, az ember indulatosan lesöpri térdéről a szelíden markolászó kezet. – Hát jó. Jó. Értem. – Kis csönd. – De azért mégiscsak megmondhatnád, igazam van-e vagy sem!

A férfi nagy nehezen bólint.

– Akkor pedig? Akkor pedig mi bajod velem? Mi a baj?

– A stílus! – mondja maga elé meredve a férfi.

– Micsoda?

– A stílus. Az a baj. A stílus.

– A stílus? – csodálkozik a nő.

Eltöpreng ezen. Újra próbálkozik, megérinti embere térdét. Nem utasítják el. Ráteszi mindkét tenyerét a kopott kordnadrágos térdre. Arcán esdeklés, bánat.

– Veszekszel velem – mondja a férfi, és bólogat. – Igen, igen. Veszekszel velem.

– Hát igazam van, nem?! – bátorodik meg a nő. – Szörnyen viselkedsz. Olyan szépen éltünk együtt. Olyan jól megértettél. Megértettelek. Szereztünk lakást. Megszereztük azt a jó kis lakást. Hát nem jó ott nekünk? Jobb volt, amikor abban a kuckóban… ott a sógoréknál? Az jobb volt? Most magunk lehetünk, szabadok vagyunk, azt csinálhatjuk, amit akarunk, hát miért nem jó ez neked? Mi? Azt mondd meg? Miért nem jó ez neked?

– Nem mondtam, hogy nem jó.

– Hát akkor?

– Veszekszel velem.

– Persze, hogy veszekszem. Mert látom, hogy valami baj van.

A férfi bólint.

– Szóval jól látom. Baj van. Iszol. És már én is… Engem is rászoktatsz. Már én is… keserűségemben… Ezért veszekszem. Érted veszekszem. Hogy ne menj tönkre. Hát baj ez?

– Nem ez a baj.

– Hát mi?

– Mondtam már. A stílus. Az ellen emelek kifogást. – Így mondja: az ellen emelek kifogást. Mulatságos ez a választékosság. – Igazad van, de a stílus, amit használsz, nem megfelelő. Az bánt. A stílus….

– A stílus? – képed el újra a nő.

Kis csend, majd ismét a férfi: – Az ellen tiltakozom csupán. A stílus ellen!

A nő vár egy ideig, ajka megvonaglik, sírás kerülgeti. Felnéz emberére és azt mondja:

– Elhidegültél.

– Csak közömbös vagyok.

– Az ugyanaz!

A férfi alighanem túllőhetett a célon, mert engedékenyen helyesbít: – És ha csak mutatom a közönyt?

– De miért? De miért? – Már potyognak a nő könnyei. Elkeni szempillái körül a fekete festéket. – Megőrjítesz. Szerettél. És most azt mondod, hogy közömbös vagy…

– Talán csak mutatom.

– De miért kell mutatnod? Nem történt semmi baj. Semmi rossz. Inkább jó történt. Hát van lakásunk, ott lakhatunk végre… zavartalanul. Emlékszel, milyen csöndben kellett lenni?

A férfi bólint.

– Emlékszel, hogy mindenért ránk szóltak? A vízcsapért… meg az ajtókért! Hogy ne nyikorogtassuk! Pedig a sógoréknál voltunk, nem is idegenben. De ennek most vége. Szabadon csapkodhatod az ajtót, meg a vizet is folyathatod… és a gázért sem szid senki. Minden jó lett… és akkor te? Miért?!

Nincs válasz. Az asszony dühösen felkapja a fejét.

– Megváltoztam. Én is megváltoztam! Nem látod? Megváltoztat a viselkedésed. Egészen megváltoztat. Idegen vagyok magamnak. Miattad!

– Megváltoztál, igen – mondja csendesen a férfi.

– De miattad! Már nem vagyok az, aki régen! Már nem vagyok ugyanaz! Ez fáj! Ez a borzasztó! Hát miért csinálod ezt velem?

– Csak a stílus ellen van kifogásom.

– Mert elhidegültél! Azért vagyok ilyen! És a stílusom is azért olyan… Ha egyáltalán kifogásolható!

– Kifogásolható – bólogat a férfi.

Az asszony nézi, bámulja a közönyös embert. Nem akarja elhinni. Nem akar lemondani róla. Simogatja a térdét, könnyein át ismételgeti: – Egészen megváltoztattál. Egészen…

Köröttük cserélődnek az utasok, a vezető hangja betölti a kocsit, amint bemondja a megállókat. Csattog a szerelvény, vágtat át a város alatt, de őket nem érdeklik az állomások. A nő szenved, sírdogál, reménykedve fel-felpillant a borostás, gyűrt arcra. Bátortalan mozdulatokat tesz, közeledni próbál, de hiába. Noha nem kap határozott elutasítást sem. És ez még rosszabb.

– Csak tudnám, mi történt köztünk – suttogja.

– Nem minden az a lakás! – néz rá végre kegyesen az ember. – Nem minden! Érted? Jobb, igazad van, hogy jobb, mint az a kuckó volt… És jó, hogy nem szidnak, de ez nem minden!

– Hát mi kellene? Csak mondanád meg legalább!

A férfi megvonja a vállát.

– Azért még szerethetnél – mondja a nő.

– Ha nem lenne ilyen a stílusod!

– Miattad olyan a stílusom! – fakad ki dühösen; dühös sírásra görbült szájjal. – Különben azt sem tudom, miféle rohadt stílust emlegetsz! Azelőtt nem volt bajod a stílusommal! Stílus! Mi az, hogy stílus?

– Ez a baj – nevet keserűen a férfi. – Ez a baj, hogy nem tudod! Pedig éppen azt utasítom el!

A nő nem tudja, mit feleljen erre. Dühös, könnyezik kétségbeesetten. Vége. Vége a szerelemnek. Hát vége?!

Csattogva vágtat velük a zsúfolt szerelvény a föld alatt.

Az idegek, az idegek…

Tavasz van, s a budai kertekben is, mint egyebütt, fákat nyesnek, bokrokat ritkítanak, összegereblyézik az avart. Némelyek halomba hordják, alágyújtanak, füstoszlop száll, aztán ropogva lángol a tűz. Pernye röpköd a légben, füst terjeng a házak között, ablakok zárulnak be, pedig a kesernyés szag nemcsak kellemetlen, tábortüzek körüli ejtőzést is felidéz az emlékezetben.

Nem mindenki szánja rá magát a gallyégetésre, mert ott kell állni és ügyelni a lobogásra, nehogy baj legyen; gereblyével, vasvillával igazgatni kell a parazsat; hát inkább a kukákat tömik meg a kerti szeméttel.

Az ősz maradékával mindenképpen vesződség van.

Megyek az utcán, egyszer csak valamelyik kertből éktelen veszekedést hallok. Nem is veszekedést, mert ahhoz két ember kell, két replikázó egyén, a fák alól ellenben csak unisono süvít egy végtelen sipítozás. Akik csak meghallják az utcán, fülelnek, megállnak egy pillanatra, fejcsóválva elmosolyodnak, mielőtt tovasietnének. Valóban komikus, hogy a hang gazdája láthatatlan; a személytelen szitkozódás a fejünk felett zengő égi átok.

Nő a veszekedő, mégpedig nem is fiatal, mert meg-megremeg a hangja, nemcsak az indulattól, hanem az öregségtől is. Kivehető lassanként, hogy a szomszédját szapulja. Hogy ki az a szomszéd, azt ugyancsak nem lehet tudni, azt sem, hogy ott van-e a közelben, s tűri némán a szóáradatot, vagy legyintve elfordult már régen. A hangjáték azonban szüntelen: – Mit képzel?! Átdobja ide, nekem, az én kertembe?! Az ééén kertembeee?! A maga szemetét?! Amikor én már kitakarítottam itt, elgereblyéztem fáradságos munkával! Miféle istenátka maga! Szemtelenség! Gürcölök itt, ő meg csak áthajítja! Szépen vagyunk! És ha feljelentem! Ha beperelem! Ki jogosította fel, hogy az én kertembe szemeteljen?! Kicsoda?! Az Atyaúristen? A polgármester? A képviselője?! A pártja?! Erre feleljen! Hallja?! Erre feleljen!!!… Micsoda eljárás! Pofátlanság! Kijövök, nézem, itt ez a sok gally, tüske! Tüskés gallyakat szór ide! Hogy belelépjek? Meg akar ölni? Nézzenek oda! Meg akar ölni! Van mersze! Megáll az ész!…

És így tovább, a végtelenségig. Felhevülve. Felzaklatva. Egyre nagyobb indulattal. Egyre magasabb hangon, egyre remegőbben a hisztériától. A másik fél azonban meg se mukkan. Vagy csak nem jut szóhoz? Csak vár? Várja a visszavágás pillanatát? Netán restelkedik, és csak dünnyög néhány bocsánatkérő szót. Hogy véletlenül… Nem is akarta… Este a sötétben… – vagy ilyesmit. De az is lehet, hogy megszokta már a szomszédja örökös akadékoskodását. Talán nem is szórt át semmit, csak a kutyák húzkodtak oda néhány lemetszett rózsaágat a fűre az éjszaka, hancúrozásuk közben. A szidalmazott ártatlan, de nem akar védekezni, felesleges, mert az az üvöltő dervisnő nagy kötözködő, csak azt nézi, mikor támadhat valakire. Lehet, hogy így van, nem tudom, mert egyiket se látom.

Csak hallom tovább a nő üvöltözését.

– Kulturált népek! Oda vannak a doktorátusukkal! De hogy ne ide dobják a szemetet, azt nem! Azt ők már nem tudják felfogni ésszel! Ahhoz több diploma kéne! Nagyobb intelligencia! Parabola antenna! Az igen! Hogy bámulják azt a sok szemérmetlenséget! De a másik emberre tekintettel lenni, az már magas nekik! Hallja?! Hallja amit mondok? Megnémult?! Magának beszélek! Ne hozzon ki a sodromból! Kérjen bocsánatot. Bocsánatot! Azt akarom, hogy megkövessen! Halálra dolgozom magam, mindent egyedül csinálok, a kertet, a háztartást, mindent! Elgereblyézek itten, és akkor kijövök, és tessék!…Nem érti?! Követelem, hogy kérjen bocsánatot, és pucolja el innen ezt a gazt! Nekem nem szabad izgatnom magam. A vérnyomásom… Nekem magas a vérnyomásom! Azt kívánja, hogy itt essem össze?! Még mentőt sem hívna! Maga engem meg akar ölni! Hát csak tessék! Csinálja! Dobálja át a konyhai szemetet is! A rozzant bútorait is! Zúdítson csak ide mindent, hiszen az én kertem egy szeméttelep, igaz? Igaaaaz?! Feleljen, a teremtésit magának!…

Megyek tovább, de a hang elkísér a friss tavaszi délelőttben. Nincs arc, nincs alak, csak ez a döbbenetes és mégis komikus szidalom-ária.

Egyszer valamelyik orvosi rendelőben várakozva a sebészeti szoba előtt láttam egy betört fejű, felkötött karú embert. Jó ötvenes lehetett, markáns pofa, utcai verekedésből kísérték be elsősegélyre. Még remegett az indulattól. Mindenkihez odafordult, magyarázva: – Velem ki lehet jönni! Nyugodtan élek én, kérem, olyan vagyok, mint egy jámbor szerzetes, kérem a légynek sem ártok, akárki megmondhatja. Akárki… Ismernek engem kérem, kenyérre lehet kenni engemet… Csak néha az idegek…

Az idegek, kérem…

Testek és vagyonok őrei

Egyre csak figyelem, milyen nehéz sorsa van ma a gazdag embernek. Mondjuk egy jelentős vagyonnal rendelkező businessmannek. Örökös veszélyben forog pénze biztonsága, de még az élete is! Bármikor aljas merénylet áldozata lehet. Jól teszi tehát, ha védelmezők után néz, de nem az államot terheli ezzel a gonddal, hanem magánhadsereget, akarom mondani testőrséget tart fenn magának.

Nagyon felkapott szakma lett a testőri. Egyre jobban bővül a szolgálat; életerős ifjak, jó kondíciójú férfiak, sőt talán még nők is jelentkeznek a kiképző iskolákba, ahol megtanulják a cselgáncsozást meg a fegyverforgatást, a testőri munka ezernyi trükkjét.

Nem olcsó mulatság felfogadni az ilyen szakképzett védelmezőket, de alkalmazásuk nélkülözhetetlennek látszik napjaink üzleti életében.

Nemrégiben egy testőr beszámolt a munkájáról. Említette például, hogy megbízóját elkísérte külföldi tárgyalásaira is, ott volt mellette éjjel és nappal, hogy baja ne essék, felderítette az üzletemberre leselkedő komoly veszélyeket, azokat időben elhárította, mert bizony biztos hírek keringtek afelől, hogy a neves vállalkozót el akarják tenni láb alól.

Kicsodák?

Hát a konkurencia. A konkurenciának az lett volna jó, ha az említett úr nem jut el a tárgyalásra, nem találkozik üzletfelével; vagy ha már össze is jön vele, hát hirtelen, valami baleset folytán, kudarcba fulladjon az ügye.

Képesek lettek volna megölni azt a szegény vállalkozót néhány rongyos millióért! Vagy, na, milliárdért!

Ilyen időket élünk!

Maga a vállalkozó is nyilatkozott, bevallotta férfiasan, hogy egész úton félt, és ha nem lett volna mellette az a markos legény csőre töltött figyelemmel és revolverrel, hát inába szállt volna a bátorsága.

Uramisten, gondoltam magamban, hát ez borzasztó! Így élni, ilyen rettegésben, s ráadásul még a tőzsdei árzuhanásoktól is tartani! Az ember nem is hinné, milyen ez az üzleti élet. Azelőtt a KGST-országok külkereskedői milyen békésen megúszták a dolgot, egy szál magukban utaztak, (legfeljebb csinos titkárnőjükkel!) bumliztak egyik országból a másikba, ették-itták a helyi különlegességeket, aztán ásítva, oda se figyelve alákanyarították nevüket az át sem nézett szerződésekre. Eszükbe sem jutott volna, hogy valaki el akarná csaklizni előlük az üzletet. De a mostani businessmanek bizony nem ilyen kényelmes körülmények között dolgoznak. Már az, hogy saját hasznukra vagy kárukra szerződnek, felvillanyozza őket, de úgy látszik azokat is, akik féltékenyek a sikerükre.

Én mondom, hősök ezek az emberek, szinte tűzvonalban küzdenek a megélhetésért. Életük kockáztatásával kell megszerezniük a napi betevőt. (A bankba betevőt.) Golyónak, méregnek, autóbalesetnek, plasztikbombának és ki tudja még miféle gyilkolási módnak vannak kitéve. Náluk bátrabbaknak csak a testőreiket tartom, akik haláluk árán is képesek megbízóik testi épségét megvédelmezni. Azt mondja az újságírónak nyilatkozó testőr, hogy habozás nélkül az üzletember elé ugrott volna, ha azt az aljas merénylők megcélozzák. Lovagias világ virrad ránk!

Na persze voltak testőreik a múlt rezsim nagy embereinek is, de azok nem mutatkoztak ilyen önfeláldozóknak, mert mihelyt bizonytalanná vált a rendszer, ők maguk végeztek főnökeikkel.

Minden tiszteletem az újkori üzletembereké és testőreiké. Én bizony, bevallom, rettenetesen gyáva vagyok, mert tíz forintért sem vinném vásárra a bőrömet! Ha valaki el akarná happolni előlem az üzletet, legyen az bármily busás, hát vigye! Legyen vele boldog! Hányszor előfordult már ilyen! Ajaj, de hányszor! Na, nem is vittem sokra, de legalább nem kell testőrökről gondoskodnom. Bár ki tudja?

Meglehet, lassan-lassan már a szegény krájzleros is kénytelen lesz védelmező után nézni. Látom a jövőt. Ott áll a szerencsétlen boltos a pultja mögött és irigyen lesi, hogy amíg hozzá alig térnek be vevők, a szemközti üzletben nyüzsögnek. Hát csak nem tűrheti?! Ha meg akar élni, felfogad egy olcsó bérgyilkost (részletfizetést is elfogadnak!) és megpróbálja eltetetni láb alól a konkurenciát. Csakhogy annak meg testőrei vannak, mert nem sajnálja rájuk a pénzt. Kiszagolják a merényletet, és a terv dugába dől. A szegény krájzleros lehúzhatja a rolót…

Testőrök harca a testőrök ellen, persze ez is előfordulhat, de a vagyont védeni kell. Nem babra megy!

Elég a testőrök számát figyelni, gyarapodásukat számon tartani, s máris következtethetünk a gazdasági felemelkedésre. Minél többen vannak, annál több a gazdag ember; minél több a milliomos, annál jobban megy az országnak. Vagy nem jól gondolom?

Fegyverek a zakók alatt

Valamelyik este egy társaságban a rossz közérzetről esett szó, hogy mennyi borzalmat láthat az ember a tévében, s ez mennyire lehangolja. Különösen ha végigzongorázza az állomásokat. Átvált az egyik csatornáról a másikra, hátha ott valami derűs kép tárul elé, de perceken belül valami rémes esemény robban be a képernyőre. Tankok robognak mindent letiporva; hordágyra tesznek egy véres fejű, szétroncsolt testű férfit; jajveszékelő nők és gyerekek futnak ki az égő házból; falvakat bombáznak, repülőgép-anyahajókról szállnak fel a vasmadarak; átmetszett torkú katona fekszik egy kerítés tövében; batyujukkal menekülő civilek szaladnak a határ felé. De ott vannak a közúti balesetek is, a sztrádákon a ronggyá gyűrt kamionok közt a szétlapított személyautók, fekete nejlonlepel alatt a halottak; tűz lobog: fajgyűlölők dobálják a Molotov-koktélt a menekültek, az idegenek házaira; rendőrök vernek fiatalokat és fiatalok vernek rendőröket; csontváz-sovány afrikai nők szorítják keblükre haldokló csecsemőjüket; meggyilkolt lány vére a londoni utca kövén; megfeneklett tartályhajóból ömlik az olaj a viharos tengerbe, vért köpnek a fertőzött rozmárok, összetapadt szárnnyal vergődnek a kecses madarak; tömegverekedés, tömegnyomor, tömeggyilkosság, tömeghalál… Borzasztó ez a világ!

– Na igen – mondta valaki –, halljuk és látjuk mindezt, mert kialakult és felgyorsult a hírközlés technikája. Már meg se kell várni, hogy előhívják a laboratóriumban a filmet, a műholdak segítségével közvetlen sugárzással kaphatunk képet mindenről. Reánk zúdul ez a sok rémség. Ám a világ mindig ilyen volt. Csakhogy elődeink szerencséjére, még nem volt televízió. Sem film. Sem rádió. És ha egy békés zugban éltek, hihették, hogy másutt is nyugalom van, boldogságos az élet a földön. De ma betör a szobánkba, mert engedjük, mert kíváncsiak vagyunk rá, az egész világ szennye!

Képzeljük csak el, folytatta, hogy micsoda hátborzongató híreket továbbíthattak volna riporterek Heródes korából! A kamera végigpásztázott volna a lemészárolt csecsemők véres tetemein. Vagy ha ott a kamera Krisztus keresztrefeszítésénél?! De vegyük a népvándorlást! Amikor tűzzel-vassal irtották egymást a népek, az őslakók és a honfoglalók. Attila hunjainak, aztán meg az ősmagyaroknak a nyugati turnéiról milyen szörnyű képeket lőhettek volna fel a műholdakra! És az inkvizíció idején? A „kegyes” kihallgatásokról, a lélekmentés címén kerékbetörtek, megcsonkítottak, forró olajba mártottak szenvedéseiről? A vallásháborúk őrületéről? Az indiánok kiirtásáról? Gyilkoló kedvű királyok rémtetteiről, fejedelmi árulásokról, főúri cselszövésekről? A pogromokról? A zsidók kiűzetéséről? Ha lett volna televízió, micsoda főcímek (headline) villództak volna fel esténként a nyolcas meg a tízes adásban, az angol híradóban és a franciában? „Újabb településeket perzseltek fel a tatár hordák!” Vagy: „Tüzes trónusára ültették Dózsa Györgyöt, a kelet-európai parasztvezért!” Vagy: „Negyedszer is lesújtott a bakó Hunyadi László fejére!” Aztán: „Krisztus nevében máglyára küldték az eretnekeket!”

Folytattuk, felsoroltuk az emberiség gyalázatos viselkedését a századok, évezredek folyamán. Lett volna dolguk a hírközlő szerveknek, állapítottuk meg. Mert igaz ami igaz, soha sem volt édenkert a világ.

Csakhogy most közelről látjuk a katasztrófákat. Borzadunk, de ha már tudni lehet, tudni akarjuk, mi zajlik körülöttünk. Híréhségünk kielégíthetetlen. Elolvassuk az újságot, bekapcsoljuk a rádiót, nézzük a tévét.

Ráadásul újabban itt vannak ezek a maffia-hírek. Hol itt, hol ott állnak bosszút valakin. Mert némelyek a vagyonszerzés reményében képesek az alvilággal is szövetkezni, aztán csodálkoznak, ha sorozatot kapnak a mellkasukba. Amikor hirtelen meggazdagodott vállalkozókról, millió forintok perceken belüli meghatványozására képes kft.-kről hallok, szorongás fog el. Mert ahol így fial a pénz, ott előbb-utóbb vér folyik. Gengszterek torolják meg a gengszterkedést.

Mutatja a televízió. Kiszáll a rendőrség, nyomoz, de a maffiózókat nehéz kézrekeríteni. Rutinosak. Tudásukat a fejlettebb kapitalista országokból hozzák kicsiny hazánkba. Nemigen menekül előlük az, akire kimondják az ítéletet.

Abban az esti társaságban arról is beszéltünk, hogy a fegyverek terén is nagy változás történt. Mert a diktatúrában a lövöldözés állami privilégium volt. Mindenféle leszámolási jog az egyeduralkodó pártot illette meg. De, a kapitalizmusban nincs állami terror, a lövöldözés, a leszámolás az egyénekre tartozik. Nemcsak az egyenruhások viselnek fegyvert, a gyorstüzelő pisztolyok ott lapulnak a jól szabott zakók alatt. Hát igen. Csak nézzük, nézzük esténként a tévében, hogy micsoda golyóbison élünk. Kanóc csüng ki belőle, és éppen elég sokan játszanak égő gyufával a kanóc vége körül.

Lövöldözős világ

A háború után, emlékszem, gazdátlan, elhányt fegyvereket találtunk árokparton, mezőn, erdők alján, homokbányák mélyén. Pisztolyra, puskára, lőszeres ládákra bukkantunk, amerre csak bóklásztunk azon a nyáron. Csapatokba verődött srácok lövöldöztek a réteken, lángot vetett a semmit célzó páncélököl, kattogtak a géppisztolyok. A töltényhüvelyekből kiszórt puskaport meggyújtottuk, élveztük a sistergő tüzet; a vizekben kézigránátok robbantak, ezüstös halak teteme bukkant a felszínre a detonációk nyomán.

Vége volt a háborúnak, de a játékos lövöldözés zajába azért olykor mégis sikoly és jajveszékelés vegyült; a fegyverek alattomosan szedték áldozataikat, gránátszilánkok vérezték fel az ifjú testeket, eltévedt golyók oltottak ki életeket, aknák téptek le félkarokat, féllábakat.

A fegyver máskülönben is veszélyes lett. Ha valaki beolajozottan, rongyokba bugyolálva elrejtette zsákmányát, s ennek netán hírét vette a későbbi hatóság, internálás, börtön lett a vége. De vittek álnokul kulákoknak, osztályidegeneknek, a nép ellenségeinek bélyegzett emberek házába fegyvert a nyomozók is, hogy mint ott talált bűnjelet felhasználják az illető terhére. A fegyverrel egy időre nem volt tanácsos foglalkozni. Tabu lett. A testületek tagjain kívül csak a rendszerhez hű alattvalók – vagy az annak látszók – kaptak engedélyt a birtoklására.

Most azonban ott van megint úton-útfélen.

Eleinte csak rémhírnek véltem, hogy fegyvert lehet vásárolni.

Marhaság, mondtam, katonák nem adnak, nem adhatnak el géppisztolyt, revolvert. Béke van, nem vesztett háború után menekülnek a csapatok. De, de, bizonygatták nekem, mindenki meséli, hogy a szovjet laktanyák környékén, a piacokon, pályaudvarokon, tereken, a határ mentén… Ingattam a fejem, hihetetlen, képtelenség. A fegyver számozva van, kiadásakor azt feljegyzi a szolgálatvezető tiszthelyettes a laktanyában, ott van használójának a neve a kartonon, pillanatokon belül kiderül, hogy elveszett, a katona fogdába kerül, hadbíróság elé állítják, évekre bezárják, talán még főbe is lövik!… Nevettek rajtam, hogy hol élek? Hát csak tudom, feleseltem velük szakadatlan, én is voltam katona, békében; még a puska tusát is féltettük, nehogy karcolás érje, az meg kész tragédia volt, ha elveszett egy töltény is akár… Mit töltény! Töltényhüvely! Egyik gyakorlaton kiesett a kezemből egy ilyen rézhüvelyecske, idegesen kapartam a gazban, hogy megleljem, beleizzadtam, mert máris láttam magam a kihallgatáson, láttam, hogy kísérnek a körletből a fogdába…

Azt mondták erre, továbbra is jól szórakozva naivságomon, azt felelték, nem tartok lépést a korral, nem ismerem a mai állapotokat. Nemcsak derékszíjat, bakancsot, tányérsapkát, köpenyt, sőt kitüntetéseket lehet vásárolni olcsón, de akármilyen lőfegyvert is. Tölténnyel. Amennyi kell. Van szabott (fekete) ára. Némely helyen szinte rátukmálják az emberre. Az nem vesz csak, aki nem akar. Fegyvert árul tiszt és közlegény; pénzt akar, mielőtt még elhagyja az országot. Fegyvert csempésznek be különböző bandák a határon, fegyvert kínálnak tört magyarsággal az éjszakai mulatókban. Minden srác tudja, mi az ára a TT-pisztolynak vagy egy jobb márkájúnak…

Lassanként el kellett hinnem, hogy ez igaz. Olvastam a lapokban, láttam a televízióban, mi folyik itt a fegyverekkel. Egész arzenálokat lepleznek le időnként. Masszázs szalonokban cserélnek gazdát a stukkerek, lövések dörrennek a diszkókban, villamosmegállók pozdorjává lőtt üvegfalai viselik nyomát a vadnyugatias párbajoknak. Álarcos bandák támadják meg a postakocsikat (klasszikus szituáció!) –, de nem valamely mozgalom számára rabolnak, csupán a maguk hasznára. Maffiózók zsebében dagadozik a pisztoly, védtelen nőkre szegezik rá világos nappal hidegvérű suhancok a megcsillanó revolvert, hogy ide azzal az aranylánccal, fülbevalókkal öreganyám!… És mivel sehol sincs a segítség, a reszkető hölgyek, cserébe életükért, engedelmeskednek. – Rendőr sehol – meséli egy megtámadott nő. Egyetlen egyet sem láttam délután négykor a Moszkva téren. Csak félkaréjban sihedereket. Maga mit tett volna?… – És utólag sem ment panaszra a kapitányságra? – Hogyisne! Hiszen akkor bosszút állnak rajtam vagy a családomon!…

Fegyveres, lövöldözős világban élünk.

Azt mondják a fiatalok nekem, nekünk idősebbeknek, hogy baromi jó akciófilmek vannak mostanában a csatornákon. Meg a mozikban, a videókon. Érdemes megnézni ezt meg ezt… – és sorolják a címeket. Az ember kíváncsiságból belenéz. Alig tekeredik néhány métert a szalag, máris feltűnik valaki egy géppisztollyal, és odasoroz. Mutatják, hogyan találják el az ipséket a golyók. Vér fröccsen. Szitává lövik az áldozatot. Vagy csak lassan, kínozva ölik meg; a szerencsétlennek előbb a kezét roncsolják szét a robbanó golyóval, aztán a lábát, a combját, míg végül belemegy vagy fél tucat lövedék a mellkasába. Ömlik a vér. Ömlik, fröccsen a közelről fényképezett sebekből. Elzárjuk a készüléket. A fiatalok nem értik, mi bajunk. Hiszen ezek csak vérpatronok! És lelkendeznek, hogy milyen remek a trükkmester, a pirotechnikus, milyen bravúros az operatőr, milyen profi a rendezés. Mi az, hogy nem tetszik? Ez egy világszám!…

Fel sem foghatják, hogy bennünk, idősebbekben az ilyen képek szörnyűséges emlékeket ébresztenek. Hogy a műlövés és a művér valóságos találatokat és igazi vért juttat eszünkbe. Hogy láttunk sok halált, láttunk gödörbe lőtt áldozatokat, láttunk menekülés közben lekaszált tömeget, halálra vált arcot, elcsigázott testet. Mi nem a zseniális kaszkadőrt bámuljuk a sorozattól találtan felrepülő alakban, hanem azok jelennek meg előttünk, akiknek a kínszenvedését láttuk az elmúlt évtizedekben.

Nem kedvelem a fegyvert. Volt a kezemben, katonáéknál kaptam kiképzést, jól is ment a lövészet, jutalomszabadság lett a pontos találatok díja. Mégsem rajongtam a fegyverért. Nem féltem tőle, csak nem szerettem.

Gyerekkoromban, még a háborús évek valamelyik nyarán az uradalmi intéző fia hívott meg egy kis lövöldözésre. Vadászpuskájával madarakra célzott. Nem tartottam vele, de azt megpróbáltam, hogy eltalálom-e az ölfarakás tetejére tett bögrét. Szívdobogva céloztam. S miközben igyekeztem a csorba bögrére irányozni a csövet, megéreztem, hogy nem az eredmény izgat, hanem az a pillanat, amikor a ravasz elhúzásával kiröppentem a golyót, s az többé már nem megállítható. Különös borzongás fogott el, hatalmat éreztem az ujjamban, de megijedtem ettől a hatalomtól. Pedig csak egy vacak cserepet kellett szétlőni. De tudtam, hogy ugyanígy lehet egy életet is kioltani.

Nem tetszett meg a dolog. Elutasítottam ezt a hatalmat már akkor, s elutasítom azóta is. Idegenkedve és nyugtalanul nézem a fegyvereket, melyekkel tele van a földünk, s ott van bennük a pusztító erő, az alattomos és ostoba halál.

Írás a házfalon

Életem során már sokféle firkálmányt, mésszel, festékkel felmázolt jelszót láttam házfalakon; talán a legelső élményem az a sarló és kalapács alá pingált „Éljen!” – sőt „Éljen Stalin!” felirat, amin az iskolából hazafelé menet akadt meg a tekintetem a hetedik kerületi Izabella téren. Harminckilenc szeptembere volt, nyárias idő. Essel meg aval írták a szembetűnő nevet; még nem tudták, hogy magyarul majd Sztálinnak fogjuk írni és ejteni. A szürke, kopott vakolatra a szovjetek élénk pirossal odakent jelképét és a betűket aztán sokáig nem sikerült láthatatlanná tenni, hiába fedték le nemsokára más színnel; át- meg átütött a fölébe rajzolt horogkereszten is. Azon a szeptemberi napon megdöbbentett a látvány, mert mindaddig úgy tudtam, hogy nemigen kedveljük a kommunistákat, különös tekintettel apáink és nagyapáink tizenkilences tapasztalataira, de se rendőr, se más nem vakartatta vagy vakarta le a sarki ház faláról, csak később lett eltüntetendő, amikor a megnemtámadási szerződés ellenére a német tankok betörtek az Unió területére. Azután már csupán horogkereszteket lehetett látni, ahogy nemsokára a nyilaskeresztet is; vezérek neveit, háborúra buzdító szövegeket; a házak falán sorra-rendre mindig megjelentek a gyorsan pergő történelem pillanatnyi ideológiáinak summázatni. Általában a szélsőséges lelkendezés, mely többnyire egyenlő az uszítással. Jártunkban-keltünkben végigfuthatott pillantásunk a politikai szlogeneken, láthattuk, ki akar hatalomra jutni, vagy ki került máris oda; kicsodák kiket akarnak kiirtani, a világból kikergetni és így tovább. Ahogy egyre mélyebbre merültünk a háború mocsarába, a fenyegető szavak egyre nagyobb betűkkel kerültek a szemünk elé. A Dávid csillag megcsúfolása következett, felkerült falakra, kirakatokra, üzletajtókra mindenféle obszcén és gyilkos szövegek kíséretében. Aztán ismét jött a vörös csillag, s megint a sarló és kalapács, meg az osztályharcra buzdító firkálmányok; a koalíciós idők pártjainak jelmondatai a választási kampány idején… Mi mindent olvashattunk már a budapesti házak falán, Uramisten! Mi mindent láthattunk! Ahogy napjainkban is. Most festékszóróval dolgoznak az utcák és az aluljárók szorgos feliratozói. Villamosmegállók oldalára fújják, vagy vázolják filctollal ábráikat és – gyakorta angol szövegű – ilyen-olyan véleményüket. Párthűségüket vagy pártgyűlöletüket. A parlamentnek szánt tanácsaikat. Fajok elleni utálatukat. Személyeket pécéznek ki, akik szerintük romlásba döntik az országot, mások ezt áthúzzák és fölébe írják, hogy őszerintük meg éppenséggel a firkálók hív apostolai lökik szakadékba a hazát.

A fekete, vörös, fehér betűk és piktogramok vad indulatokról tanúskodnak. Fröcsög a gyűlölet. Durvaság árad a szavakból, és a betűk megint egyre nagyobbak, egyre nőnek.

Lépten-nyomon látni ilyen falra vetett irkafirkát. Már menekül előlük az ember, oda se néz, mert bosszantóak, elkedvetlenítők, sokakban félelmet keltők.

De a napokban láttam egy különöset.

Minden eddigitől különbözőt.

Krétával írták a falra, a belvárosi ház kipufogógázoktól megviselt, sötét falára.

„Jézus szeret téged. Ne tégy rosszat.”

Még felkiáltójel sincs, annyira jámbor e kérés. Szelíd szavak. Fehér krétával a fekete falon.

Megálltam. Megfigyeltem, megállnak előtte mások is. Pontosabban: elsietnek mellette, de észreveszik, megtorpannak, visszamennek, elolvassák. Mert annyira meglepő. Megragadó.

Aztán mintha kicsit óvatosabban, elgondolkodva mennének tovább.

Nem tudom, melyik vallás képviselői írták fel oda. De bárkik voltak is, a jó szándék vezérelte őket. Társaik – az emberiség – féltése.

Bevallom, megrendültem.

Megrendültem, ám ugyanakkor nyugalom áradt szét bennem. Derű. Végre nem valami uszítás. Pocskondiázás. Nem valami fékevesztett indulat szülte szöveg. Se nem dicsekvő, se nem ígérő. Nem hiteget; nem akar mást, csak emlékeztetni arra, hogy az a harminchárom évesen kereszthalált szenvedett férfi, ama Jézus nevű, aki hitt abban, hogy magára veheti a világ bűneit és véráldozatával megválthat minket, még mindig szeret – személyesen téged, őt, engem – mindenkit. Még figyel ránk, és továbbra is fáradozik a megmentésünkön. Hát ne legyünk háládatlanok.

„Ne tégy rosszat!”

Ez a szinte alázatos kérés ebben a vérgőzös világban, a rontás, a romlás mindennapjaiban szíven talál.

Milyen egyszerű! Milyen természetes kérés! A legtermészetesebb, amit egymástól kérhetünk.

De milyen nehéz teljesíteni!

Na, na, mondhatná valaki, nem kell ettől a falra krétázott felirattól annyira meghatódni. Rengeteg szekta működik körülöttünk, az a dolguk, hogy térítsenek. Elénk állnak száriba öltözött lányok, békés tekintetű fiatalemberek, és brosúrákat nyújtanak át, vagy meghívókat gyülekezetük összejövetelére. Cédulán terjesztik a tanokat, becsöngetnek a lakásokba, a Bibliát magyarázva hívnak maguk közé. Vagy egyszerűen csak feléd fordul egy középkorú férfi a földalattin, és megkérdi, hiszel-e az Istenben? Aztán beszélni kezd a világvégéről, az utolsó ítélésről, s alig tudsz megszabadulni tőle; követ, hogy hallgasd meg, mert különben elkárhozol. Csoportokba verődve hirdetik az Igét zeneszóval, mikrofonba harsogva Isten terveit, sürgetve a sebtében összesereglett hallgatóikat, hogy még aznap siessenek megtérni. Megszállottak és eltökéltek. És azt kívánják, hogy légy te is az, csakis így lehet megszabadulni a bűntől.

Igen, tudom. Őszintén szólva, kerülöm a hittérítőket. Meghagyom őket magamban a hitüknél, de nem szívelem, ha bármibe, akár az üdvözülésbe is erőszakkal vagy makacs igyekezettel be akarnak vonni, szervezni. Idegesít mindennemű térítés; ahogy én nem akarom ráerőltetni másokra sem a véleményemet, sem a hitemet, akként mástól sem fogadom el.

De ez más.

A krétás felitat a belvárosi ház falán nem tolakodó. Bár személyes, mégis személytelen üzenet. A tülekedő, egymást letipró, egymás ellen áskálódó emberiség feje fölött, ahogy mondani szokás a hirtelen támadt, áhítatos csönd pillanatában, angyal szállt el. Megsuhogtatta szárnyát, hogy elhessentse a gonosz gondolatokat. Hogy ráébresszen, a falra írt szavakra mutatva, milyen egyszerű lenne a megoldás, ha képesek lennénk rá, hogy ne tegyünk rosszat. Elhallgatnának a fegyverek, az etnikumok nem acsarognának egymásra, elmúlna az önzés, a csalás, a hazugság…

„Ne tégy rosszat.”

Ezt kellene kiírni mindenütt az egész világon, minden ház falára.

Hogy legalább néha rátévedjen e szelíd kérésre a tekintetünk.

Pereg a múlt filmje

Mostanában gyakran eszembe jut Bálint György.

Vajon tudja-e mindenki, hogy ki volt ő? Neves publicista, az Est, a Pesti Napló, a Népszava és más lapok munkatársa; a század elején (1906-ban) született, ifjan verseket írt, majd novellákat, műfordításai jelentek meg, angol és amerikai lapok tudósítója volt, korának kritikus szemlélője, humanista, az újságtárca klasszikusa.

1933-ban azt írta, hogy sokan mondogatják, az író maradjon meg abban a bizonyos elefántcsonttoronyban. „Szép és finom elv, hogy az író tartsa magát távol a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsonttoronyból? Ilyen körülmények között csak egy teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást – erre az aktív harcos állásfoglalásra kényszerítik ma a szellem embereit a szellem ellenségei. Ma, úgy látszik, nem lehet harc nélkül élni…”

Bálint György nem is maradt az elefántcsonttoronyban. Elfogadta a rákényszerített harcot, de a fasizmus, amely ellen szüntelenül hadakozott a tollával, végül megölte. Ötven évvel ezelőtt, ilyenkor késő ősszel munkaszolgálatos gyűjtőtáborba internálták, ahonnan Ukrajnába vitték.

Ott halt meg negyvenhárom januárjában.

Harmincháromban Hitlerről írt cikket. Nem a vezér figurája érdekelte, hanem maga a hitlerizmus. Amint írja: „A hitlerizmus, amit hiszékeny és könnyen lelkesedő, munkanélküli kispolgárok kedvéért nemzeti szocializmusnak is neveznek, s amelynek igazi neve fasizmus, és még igazibb neve: forradalminak maszkírozott, reakciós tömegmozgalom.”

Harmincháromban még kisgyerek voltam, de az évtized vége felé már mindent értettem, ami köröttem történt. Jól emlékszem arra a korszakra, a háborút megelőző évek politikai légkörére, aztán a háborús évekre. Pereg, pereg fejemben a múlt filmje. Hallom a gyűlölködés hangját, az idegenek, a más fajtájúak gyűlölete vad tömegtombolásokban tör ki. Látom a fáklyákkal felvonuló, tüntető, megszédített, zavaros eszméktől megrészegült fiatalembereket, akik a sötét utcákon zsidó boltok kirakatát zúzzák be botokkal, téglákkal; gyalázkodó feliratokat mázolnak az üzletajtókra, házfalakra; s látom a megalázottakat, a vagonokba zsúfoltakat, a koncentrációs táborokba hurcoltakat, a tífuszosan, éhségtől megkínzottan is sáncmunkára hajtott deportáltakat, akik mellett mi is ott ástuk a nyugat-magyarországi védelmi vonalat a Todt szervezet egyenruhásainak felügyelete alatt; s látom a gödörbe lőttek tetemeit, akiket közös sírba temettünk a háború után, a májusi melegben.

Pereg a múlt filmje, s rávetülnek az új képek. Kapcsolgatom a televíziót; csinos bemondónők, elegáns urak jelentik be az idegen nyelvű híradókban a neonácik szervezkedéseit. Akik moziból meg dokumentum fotókról ismerik csak azoknak a harmincas, negyvenes éveknek a képeit, talán nem dermednek meg úgy mint én, mint mi, a múlt tanúi, amikor feltűnnek a képernyőn a neonáci gyűléstermek, a dobszóval, horogkeresztes zászlókkal felvonuló férfiak. A riporterek interjút készítenek a kemény tekintetű, korpulens vagy éppenséggel szíjas fiatalemberekkel, neonáci führerekkel, akik gátlástalanul kifejtik elkötelezettségüket az áhított Negyedik Birodalom (IV. Reich) iránt. A demonstrációkat farkaskutyás, pajzsos rendőrök kordonja biztosítja, de olykor zűrzavar támad, a fajgyűlölők (fajvédők) törnek, zúznak, véres összecsapásokra kerül sor. Olykor gyilkosságra is.

Vranitzky kancellárnak meg Kőnig bíborosnak kell figyelmeztető őrséget állnia az osztrák zsidótemetőben; Rómában, Nápolyban is terjed az őrület, Oroszországban(!) horogkeresztes karszalagot viselő alakok idézik fel azt a múltat, amellyel apáik harcban álltak; és mi sem maradunk ki belőle: rossz emlékezetű jelvények és jelszavak tűnnek fel tereinken; a zavaros ideológiákat évtizedeken átmentő férfiak bűvkörébe kerülnek ifjak; nem mondom, hogy neonácik ők is, csak tapasztalatlan gyerekek, tájékozatlanok, hiszékenyek és könnyen lelkesíthetők, miként ama tömeg, amelyről Bálint György írt harmincháromban, a bebűvöltekről, kik aztán pusztítottak kegyetlenül, például Bálint Györgyöt is, hiába küzdött eszméjük ellen az újságok hasábjain. Persze, világválság volt, munkanélküliség, elkeseredettség; a bal- és a jobboldal egyaránt igyekezett meglovagolni a helyzetet. Thälmann-nak, a kommunista vezérnek az első háborút követő kommün kedvezőtlen emléke a bukást hozta; az ismeretlen eszmét hirdető Hitlernek a győzelmet.

Azóta már tudja a világ, hova vezetett a nácizmus.

Baloldali veszély van nálunk, mondják. Meglehet, hiszen csak a minap ért véget a múlt rendszer, egykori haszonélvezői a visszatértét kívánhatják. A jobboldali érának azonban csaknem fél évszázada vége. Talán bizony kevésbé emlékszünk rá, mint kellene?! Pereg a múlt filmje, s ami újabban mellé kerül ismerős – és nyugtalanító.

Egy nap összefüggései

Reggel, amint kilépek az erkélyre, friss hegyi levegő csap meg. Hideg, de nem fagyasztó, csak enyhén csípős. Pezsdít. Szaga van: vízszag, földszag, a fák nedveinek édeskés szaga. Tüdőre szívom, bizserget, átjár. Tavasziasnak tetszik minden itt a budai tájon. Pedig még csak február van, de már megyünk a napos március felé. Borzolja hajamat, arcomba vág egy kis kósza szél: az ég ragyog halványkéken a lombtalan fák fölött. Drága, jó idő. De egyszeriben nyugtalanság száll meg. Hirtelenjében nem tudom, micsoda. Rám telepszik s eltölt szorongással. Keresem az okát, mi hűthetett le, nem értem. Aztán feldereng: a budai széllel alattomban emlék érkezik hozzám: az Alpok lábánál egy valamikori tavaszt ébreszteni akaró, de lőporfüstbe és halálbűzbe vesző böjti szél régi emléke.

Bárhol élem is meg a télutót, a böjti szelek mindig és mindig, esztendőről esztendőre, annyi év, évtized múltán is feltámasztják bennem azokat az időket: a háború utolsó szakaszában a gyilkos erők tombolását, a nyugati határvidéken kamaszfejjel megélt élményeket. Minden februári, márciusi szélben, a kikelet nyers mező- és erdőszagával együtt ott érzem a levegőben azoknak, a negyvenötös napoknak az elfedhetetlen pusztulásszagát is. Felrémlik az a kor, mint valami kényszeres vízió. Nem akarom már látni, nem akarok rá gondolni; ideje lenne elfelejteni a nyugat felé menekülő, ekhós szekereiken minden kis vagyonkájukat hurcoló bácskaiakat, az árokparton szülő ukrán asszonyokat, az országutakon szüntelenül vonuló katonákat, a faluba érkező és nagy motorberregéssel tovább álló német egységeket, a Blitzekről leugráló, és éjszakai szállást kereső, feketeruhás SS-fiúkat – a pelyhedző állú, géppisztolyos, halálba küldött kölyköket, – akiket bevetettek az utolsó harcokba; el kellene felejteni a szögesdróttal körülzárt, régi gyártelepet a deportáltak barakkjaival, az őrtornyokat, az SS-őröket, a havas esőben a tankcsapdák ásását, a leventeoktatást, a bombázók idegtépő morajlását a magas égen; el kellene felejteni, mert rettenetes önismétlés már beszélni róla, írni róla, ismétlés, ismétlés…

Hiába. Nem tudom elhessenteni a képeket, erősek, rám törnek egy-egy szín, hang, illat vagy tapintás hatására.

Reggelizés közben aztán eszembe jut, hogy B. P. megkért, vállaljak szerepet a dokumentumfilmjében, beszéljek azokról a negyvenötös időkről. Mert én láttam a halálba erőltetett menetben hajtottak rémség-megülte seregét. Láttam őket sáncot ásni a földeken, ahol magam is túrtam a földet a Todt-os katonák parancsára. Aztán láttam a végsőkig hajszoltakat a tömegsírban is, amikor a harcok elülte után felnyitottuk a gödröket.

Beszélek minderről, ígértem meg B. P.-nek. Végül is örökké fogok ezekről beszélni, s örökké fogok írni is, annyira mélyen megültek bennem. A budai friss, hegyi levegő, a tavaszt idéző szél tehát ezért is támasztotta fel ma reggel annak a régi télutónak az atmoszféráját – gondolom a városba menet.

Járom a várost, intézem ügyes-bajos dolgaimat, s ahogy az emberek közt forgolódom, azt kérdem magamban, vajon mindezek az egykori tragikus események még megérintik-e a szívüket?

A dokumentumműsor – a Tv-ben – természetesen érdekli őket, hiszen a történelmi múlt mindig érdekes sztori, még akkor is izgalmas, ha tudjuk, mi történt. Mert el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… De a szenvedés? A nyomorúság? A gyűlölet féktelen tombolása megrendíti-e a publikumot? Hiszen annyi a jelen idejű gond, baj, veszély, olyan nagymérvű az elkeseredés a megoldhatatlannak tűnő problémák miatt, hogy talán érzéketlenek a csaknem fél évszázaddal ezelőtt megalázottak és pusztulásba kergetettek sorsa iránt. Vér, vér, halál és gyilkolás, esztelen tömegmészárlás – vajon felfogható-e igazán a pénzügyi kérdések, a bankhitel-dilemmák, az áremelések, a személyes sérelmek, bosszúságok, karrierek vagy tönkremenések közepette?

Telefonálnom kell; az utcai fülkében táskámmal, telefoncímes noteszommal és az érmével bajlódva, tárcsázás közben tekintetem megakadt egy felíráson. Fekete filctollal rajzolt, hatalmas betűkkel áll a fülke sárga, belső falán, a készülék mellett: „Megölök minden rohadt cigányt!” Megdermedek. Lehet, hogy felelőtlen idétlenkedés, ostoba firkálgatás, de vérszomjas fenyegetésnek hat. Nem engem érint, mégis a hideg futkároz a hátamon: ember fenyeget embert halállal, kiirtással. Talán személyes harag diktálta a mondatot: az illetőt becsapta, megtámadta, kifosztotta mondjuk egy vagy több cigány, de a bosszú, különösen ez a fajtája, félelmetes. Pogrom-színezete van. A bosszú alantassá tesz, nemcsak azt, aki bosszút liheg, de alantassá teheti az egész társadalmat, ha elszabadul.

Állok a szűk fülkében ezzel a fenyegető mondattal összezárva, s máris úgy érzem, hogy az utcán mindenütt egymásra acsarkodó emberek járnak a maguk külön bosszúvágyaival. Sokféle ember él ebben az országban, sokféle az indulat.

S mintha csak erre szolgálna példával: fél óra múlva két idős nőt látok veszekedni. Az egyik a járdaszélen áll, töpörödött anyóka, kopottas; magából kikelve kiabál egy másik, ugyancsak megrokkant, szegényes teremtéssel: – Hogy beszélhet így?! Hol él, mit képzel?! Hogy merészeli szidni a más fajtáját?!

– Merészelem, képzelje! – veti oda amaz, s máris átvág az úttesten, autókkal, villamossal mit sem törődve. A méltatlankodó követi. – Talán érintve van? – kérdi még gúnyosan.

– De mennyire! Nagyon is! – szaporázza lépteit, s ugrál a fékező autók elől az anyóka.

– Annál jobb!

– Na ne mondja! Szemtelen! Az anyámat belelőtték a Dunába! De magát kellett volna meggyilkolni helyette! Átadom a rendőrnek, csak merjen így beszélni!… A Dunába pusztult az anyám! Az ilyenek miatt! És akkor így beszél!

– Beszélek is! – dacoskodik a másik. Átérnek a járdára, eltűnnek a tömegben. Még hallani a hangjukat; senki sem törődik velük, hagyják őket veszekedni, legfeljebb rájuk néznek közömbösen.

Estig sok a dolgom, elfeledem őket én is. Valami könyvet keresek otthon, s akkor egy testes kötet kerül a kezembe: Száz vers. Szerb Antal válogatása. Mint az előszóban írja, régen kapcsos albumokba másolták be kedvenc verseiket a hajdani leányzók. Így gyűjtötte kötetbe ő is ezeket a verseket: Shakespeare-t Verlaine-t, Rilkét, Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát, Shelley-t, Goethét, Villont, görögöket, latinokat, olaszokat… Az előszó alján a dátum: 1944. Nem tudom, melyik hónap. Nem tudom, volt-e még egy kerek esztendeje 1945 januárjáig, amikor is Balfon puskatussal agyonverték. Mert ő is ott volt a nyugati határvidéken, vitték erőltetett menetben a pusztulásba. Véres napokban fordult a költőkhöz hitért. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.”

Késő éjszakáig olvasgatom a verseket. Ezek a különböző korokban írt művek mintha mégis mind azokban a gyilkos időkben íródtak volna, hogy – Szerb Antal bízó hite révén is – megválthassák az emberiséget. „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! – Keats sora, Tóth Árpád fordításában, Szerb Antal üzeneteként végre éji nyugalmat ád.

Kelet-Európa kék ege alatt

Napok óta tart a kánikula, átforrósodott a város, perzselődnek a szárazságban a mezők és a rétek; a televízióban esténként megmutatják a meteorológiai térképet, messze elkerüli hazánkat a hűvösebb zóna, sehol sincs felhő a környéken. Kék az ég Magyarország felett. Ez a helyzet most, július vége felé ebben az esztendőben, 1992-ben. Kék felettünk az égbolt, de ha jól megfigyeltem az űrfelvételt, kék a mennybolt egész Kelet-Európa felett is. Persze, meteorológiai értelemben. Mert például déli határunk közelében inkább szürke, hamuszürke, füstszürke; lőpor és a romba dőlt házak malterfelhője takarja el a tekintet elől ezt a nyári kékséget.

És nem is akar eloszlani.

Akik látni akarják a Kelet-Európa felett ragyogó kék eget, azoknak szekérre, autóra, buszra, vonatra kell szállni, felnyomakodni a járművekre családostól, némi kis batyuval a hátukon odahagyva mindent a füstgomolyban, reménykedve, hátha akad hely, ahonnan valóban látni a felhőtlen boltozatot.

Azt mondják; a második világháború óta nem volt ilyen menekültáradat.

Emlékszem arra az áradatra. Voltak akiket paranccsal, fegyverrel kényszenítettek vagonokba, transzportokba, s voltak akik a bombázások, a front, a megszállás elől önként szálltak vonatra vagy vágtak neki ekhós szekereken a világnak. Vonult mindenfelé az emberiség. Negyvennégyben, az esztendő vége felé abba a nyugat-magyarországi faluba ahol akkor éltünk, naponta érkeztek új és új csoportok; alkonyatkor beálltak szekerükkel az udvarba, kifogták lovukat, a háziak engedelmével szalmát hordtak a kamrába, vagy az istállóban vackolódtak; hajnalban indultak tovább, de estére megint jöttek mások, s háltak a konyha kövén, tornácon vagy a szabad ég alatt.

Emlékszem egy ukrán öregemberre; ott halt meg a szomszédék pajtájában a szalmán. Járkáltunk egymás közt szomszédok; tőlünk vizet vittek amoda át, onnan némi venyigéért jöttek az esti főzéshez. Már megszoktuk akkor, hogy vadidegenekkel keveredjünk örökké, azt se kérdezzük, honnan jöttek, merre mennek; fel volt bolydulva akkor is a világ, Európa.

Az öreg ukrán sovány volt és gyér szakállú, rossz göncökben, mint valami jobbágy egy régi elbeszélésből.

Csehovi figurákat is eszembe juttatott, azért is emlékszem rá. Kifogták a mokány kis lovakat a trojkás járom alól; az öregembert a szekérvégbe ültették, ott etette meg a menye egy kis tejbe áztatott kenyérrel. Alig volt ereje, csak nézelődött értetlenkedve, hova is került, miért is zötykölődik száz meg száz kilométereket, mi végre? De ette, majszolta a tejes vacsorát engedelmesen.

Az arca csupa ránc volt. – Sztari! – mondta a menye. És tízszer felmutatta mindkét kezén az ujjait, hadd csodálkozzunk. – Szto… Száz éves. Száz éves? Micsoda sors, százévesen elhagyni a hazát, az otthont, s menni az ismeretlenbe. Amikor pedig a test és a lélek már pihenni vágyik.

Meg is pihent hajnalra. Elaludt csendben, örökre a szalmán.

Ez az öregember jutott eszembe, immár csaknem félszázadnyi messzeségből, amikor a minap megláttam egy vénséges vénasszony arcát a televízióban. Egy bosnyák menekültét. Társai, rokonai ott várakoztak az árokparton vesztegelő buszok mellett; férfiak, nők, gyerekek, várva, hogy átengedik őket a határon. Boszniából menekültek, napégette arccal, véznán és vénségesen a kék ég alatt. Immár a magyar határ ege alatt. Vizsgálták a hivatalnokok, kit fogadhatnak be a szűnni nem akaró menekültáradat újabb hullámából. Megrendítő volt látni a bizakodó, türelmes várakozást, de kivált az öregasszonyét. Mutatta közelről az arcát a kamera. Betöltötte a képernyőt ez a ráncos arc, a szelíd, értetlen tekintet. Kicsit pihegett szegény öregasszony a rettentő forróságban, de talán félelmében is. Azt mondta a kommentátor, hogy a néni százkét éves. Százkét év! Már kislányka volt, amikor beköszöntött ezerkilencszáz! Szép vidékre született, boldog lehetett volna a romantikus boszniai tájon, ha engedte volna ez a nyomorúságos század. Mert jött az első világháború, aztán a királyság némi békéje után nemsokára a második, utána meg az új világ, ami most omlik össze katasztrofálisan.

Kutatta ennek a százkét éves asszonynak a tekintete a kék ég alatt a körülötte nyüzsgő embereket, s nemigen foghatta fel, mi is történik itt, miért is nem maradhatott ő vénségére nyugalomban, mi ez a kálvária, amit még meg kell járnia, amikor pedig a test és a lélek pihenni vágyik már, s nem a hontalanságra.

Nézte a százkét éves asszony Kelet-Európa kék egét, nézte értetlenül, hogy micsoda világ ez, hogy micsoda világra tűz ilyen rettentően az isten napja.

Epizód

Teszem azt, ha valaki, egy békés ember ott áll a csomagjaival a pályaudvaron és várja, hogy a felesége (vagy a fia, a lánya) felbukkanjon végre a taxiállomás felől a hírrel, hogy talált egy szabad kocsit, amivel hazafuvaroztathatják magukat a fárasztó, hosszú utazás után, hát elég tehetetlen a sok, nehéz bőrönddel, táskával a lába körül. A tömeg özönlik, egymást követően érkeznek a szerelvények, sodródik, tülekszik a kijárat felé a sok ember, persze, hogy kellemetlen elfoglalni az utat a pakkokkal, de azért az áradat, ha nem is mindig türelmesen, megkerüli ezt a kis szigetet.

– Bocsánat! Bocsánat!… – ennyi az egész.

Az ember, aki a csomagjai mellett rostokol, izgatottan nyújtogatja a nyakát, megpróbál átnézni a peronon nyüzsgők felett, hogy jön-e már a felesége (vagy a fia, a lánya) a taxiszerzés hírével.

És ekkor…

Ekkor, nem is veszi észre, mert másfelé figyel, két-három egyenruhás alak közeledik feléje. Éppen abban a vonalban, ahol ő áll. Döngő léptekkel jönnek, egyenletes tempóban, magabiztosan. Két-három fegyveres, egyenruhás alak, vagy csak olyan a ruhájuk, mint valami egyenruha, sötét és riasztó; magas szárú bakancsuk döngve csapódik a kövezethez. Talán nem is lőfegyver van náluk, csak valami bot vagy lánc; jönnek semerre sem nézve, egyenesen a csomagjai mellett ácsorgó ember felé.

Későn látja meg őket. Először persze azt hiszi, kikerülik őt, akár a többiek, akik a vonatokról leszállva vagy éppen a szerelvények felé igyekezve sietnek végig a pályaudvar peronján. Miért is ne? Van annyi hely körülötte, hogy megtehessék. De aztán hirtelen rádöbben, hogy nem fogják kikerülni. Jönnek, jönnek feléje, mintha ő ott sem lenne. Már nem tudja elkapkodni előlük a csomagjait, képtelenség; megpróbálja odébb ráncigálni a bőröndöket, de nincs rá idő; a döngő léptűek átgázolnak rajta. Mert nem térnek ki az egyenes vonalból: Nem, ők nem térnek ki. Mennek, mennek, és ami az útjukba kerül, eltiporják.

A szerencsétlen ember, aki amúgy is csupa izgalom, mert várja a feleségét (a fiát, a lányát), hogy végre hazamehessenek az otthonukba, rémülten tapasztalja, hogy az egyenruhások jóformán észre sem veszik, csak holmi akadálynak látják, amin könnyűszerrel keresztül lehet jutni.

Még csak szólni sem tud, tiltakozni sem, mert a zuhanás kivédésével van elfoglalva és a feltápászkodással, hogy mire visszatérnek az övéi, ne lássák megalázott állapotban.

De látják. – Mi az, mi történt?– kérdezik tőle kétségbeesve. Ő mondaná is felháborodva, de a fegyveresek, már túljutva rajta, visszanéznek kérdőn és várakozón, és erre ő csak megrázza a fejét, hogy semmi, semmi, miközben a pályaudvar mocskát veregeti le a ruhájáról. – Siessünk el innét!

Idegesen sürgeti a távozást a csomagjaikkal, remeg a megaláztatástól és igyekszik eltűnni a még mindig fenyegetőn figyelő szempárok elől. Az övéi nem értik, mi történhetett, de nem mernek kérdezősködni.

Otthon sem nyugszik meg; soha többé nem nyugszik meg; restelli, hogy nem támadt rá azokra, de fél is a további veszélyektől.

És az sem vigasztalja, hogy ezrekkel és százezrekkel esik meg ez naponta.