Emberarc

Ezek az utolsó napok karácsony előtt mindig kapkodással telnek; nem volt idő a vásárlásra vagy nem volt rá elég pénz, de most már mégsem halogathatjuk tovább az ajándékok beszerzését, hát járjuk a várost, az üzleteket. Bőséges a kínálat, laposak az erszények; magam is számolgatom, hogy ha mindenkinek csak valami csekélységet veszek, az is jelentős összegre rúg; persze nincs karácsony örömet szerző meglepetések nélkül.

Sietek, sietek, mégis minduntalan elkalandoznak a gondolataim; régi decemberek jutnak eszembe, az emlékezet szeszélye hajdan volt karácsonyokat vetít elém, békességeset a messzi gyerekkorból, aztán nyomorúságosat a háborús télből; egyszer csak szürke, kopott falakat látok, repedezett járdát, feltört úttestet, egy teret, nagy templommal, s mellette egy szegényház kertjét, az otthon ablakait, amint sárgás fények gyúlnak ki mögöttük a hideg alkonyatban. A havat látom, ahogy szállingózni kezd, hogy éjszakára belepje a várost, elnyelje a neszeket. Kocsinyomok szabdalják fel az út havát, taxik, vászontetős, hosszú motorház-orrú, tejeskávé színű batárok töfögnek puha suhanással a stráfkocsik meg nyitott peronú villamosok között, s megint a tér, közepén égbe szökő fenyő. Valamiféle nyugtalanság fog el, az emlékek teszik, szürke az ég, hideg a december, sok a dolgom, kapkodok, vásárolni igyekszem, de ezek a képek újra és újra felbukkannak. A tér, a fenyő, a feldíszített fa ott a téren…

Nem érek rá. Kezem ügyében a lista, talán jut mindenre a kiszabott pénzből.

Ámulok, mennyi új üzlet! A minap még sötét luk, elhanyagolt boltocska mára kivirult; az idegen hangzású nevet hirdető portál alatt fények csábítanak a kirakatához; odabenn műmárvány és nikkel és üveg minden, csupa elegancia, és drága drapériák meg drága áruk, finom kelmékből készített ruhák, márkás cipők, vagyonokat érő bundák, divatosabbnál divatosabb holmik; halk zene szól, mint valami éteri térben. Zavarba ejtő, akár egy gazdag, elérhetetlen nő, felékszerezett, gyönyörű dáma. Európai színvonalú üzlet, gondolom elégedetten, ám hirtelenjében a zsebemet tapogatom, mintha azt nézném, van-e elég valutám, ahogy hajdani nyugati útjaimon a pompás üzletek pompás kirakatát bámulva, hogy aztán koldusérzéssel kullogjak tovább. Cseppet most is meglep ez az érzés. Kíváncsiságból bebóklászom ezeket az új áruházakat és boltokat, ám mintha kinéznének onnan, látván rajtam, hogy nem vagyok komoly vevő csak bepiszkolom cipőmmel a „fényes padlatot”. Pedig a természet megóvott a kisebbrendűségi komplexustól. Irigy sem vagyok azokra, akiknek többre telik, mint nekem. Mégis valami félszegség kerít hatalmába. Nyugtalanság. Holott örülök ennek a gyorsan támadt virulásnak. Csak az autószalonok előtt torpanok meg ismét döbbenten: a nagy üvegtáblák mögött micsoda luxuskocsik mutogatják magukat szemérmetlen kacérsággal! Ki vesz milliókért ilyeneket? Ki tud venni ilyeneket? Vajon nem vagyok mégiscsak kicsinyes és értetlen? Vékonypénzűségem okán maradi? Hiszen fellendült az élet, vannak számosan gazdagok, akik igényt tartanak erre a kínálatra, ők virágoztatják fel az országot, anyagi helyzetük tisztességes hazai kiszolgálást kíván, nincs miért hüledezni, lehet, hogy egyszer majd én is ilyen szalonban fogok autót vásárolni, s nem a használt kocsik piacán.

Most azonban megyek, s keresem a pénztárcámhoz mért árukat. Tolakszom a tömegben, a polcok előtt gonddal válogató emberek hadában. Azért nem panaszkodhatom én sem. Mindenkinek tudok venni valamit. Ha alaposan meg kell is fontolni, mennyit adhatok ki egy-egy portékára. Szaporodnak a csomagok, mindkét kezem tele van már, az utcán, kilépve a túlfűtött áruházból, jeges levegő csap meg; igyekeznem kell, még sok van a listámon.

Az egyik kirakat előtt mellém áll valaki. Nem szólít meg, csak érzem a jelenlétét, feléje kell fordulnom. Sovány, különös köpenybe burkolódzott figura. Arca beesett, szakálla gyér, szeme csillog a mély üregében. Néz. Rám néz, de nem szól, nem is mozdul, kezét sem nyújtja alamizsnáért. Pedig nyűtt öltözete mutatja, hogy nincstelen. Feje födetlen, hosszú haja a vállát verdesi. Otthontalan lehet szegény, mégis ápoltnak látszik; nem a részegeskedők, a drogosok, a mocsokban turkálók közül való. Ott áll mellettem, de nem erőszakosan, semmit sem kér, csak néz, néz… Alig állhatom a tekintetét.

Végre is előkotrok néhány forintot, adnám neki, de csak markolja mindkét kezével a vékony testén összefogott köpönyegét. Aztán elfordul. Hajlott háta belevész a tömegbe.

Tenyeremen a pénz, bénán nézek utána. Ki volt ez? Mit akart?

És akkor megint felbukkan a kép. Az a kép a térrel a hatalmas, feldíszített fenyővel a szabad ég alatt, a szenteste előtti délutánon, abban az évben, a háború után. Az emlék elmosódó, de látom a koraalkonyt; gimnazisták voltunk, és egy székely betlehemest adtunk elő a mindenki karácsonyfája alatt. Egész héten ezzel jártuk a szegényházakat, meleg holmit, némi élelmet vittünk a rászorulóknak. Ádám-Éva napján a hegyekből hozott fenyő tövében vártuk az embereket. Valaki beszédet mondott, valaki szavalt, aztán az amerikai katonai misszió tisztjének örömére és büszkeségére a kórus elénekelte a Silent night-ot. Csendes éj… Tele volt a tér; az Actio Catholica emberei meg néhány protestáns diakonissza szétosztotta az UNRRA csomagokat.

Ott láttam őt! Ott láttam ezt az emberarcot! Ott volt köztük ez a furcsa köpenyt viselő alak, ez a sovány, szakállas férfi, ez a csillogó szemű. Nem tülekedett a tömegben, csak állt nyugodtan, körötte hullámzott az emberár; a táborokból, lebombázott házak pincéiből, romlakásokból, megsemmisítő lágerekből szabadultak, az otthontalanok, a megnyomorodottak, az árvák és özvegyek, a fogságba hurcoltak asszonyai. Csokoládé, tej- meg tojáspor, kávékonzerv, cukor volt a csomagokban. Ő nem fogadott el semmit. Aztán megindult köztük. Odalépett a nőkhöz, az öregekhez, a gyerekekhez, felemelte a kezét, rájuk mosolygott, azok meg csodálkozva nézték, de máris a csomagjaikkal bíbelődtek újra.

Emlékszem erre a férfira. Átérve a tömegen, a jászolhoz jött, amit magunk eszkábáltunk össze, s igazi szalmával raktuk meg, hogy hűséges legyen a betlehemi istállóhoz a játék tere. Meglepődtünk, hogy üres kézzel jár az ajándékozottak között. Talán nem jutott neki, gondolhattuk, s kértünk az egyik nővértől a számára is, de elhárította.

– Mindazonáltal soha ne feledkezzetek meg a könyörületességről – mondta szelíden, aztán éppenúgy tűnt el a nép között, mint az előbb itt, a város szívében, a villanyfüzérekkel díszített, gazdag kirakat előtt.