A tűz bűvöletében

Egyik európai ország hegyvidéki városkájának tűzoltói néhány éve egy buzgó fiatalembert fogadtak soraik közé, aki csakhamar rátermettségéről tett tanúságot. Elöljárói csodálták szorgalmát, pontosságát, fáradhatatlanságát a szolgálat ellátásában. Csaknem pihenés nélkül kívánt ügyeletben lenni, türelmetlenség fogta el a készenlétben, örökösen leste, várta, nem szólal-e meg a riasztó harang: tűz van, tűz!

Maga a fickó is csupa tűz volt, hogy stílusosak legyünk, csupa lelkes lángolás, ha tettekre került a sor. Az elsők között rohant a füstgomolyba, vezette a csövet, csákányozta a parázsló gerendákat, mentette a fuldokló kárvallottakat, s addig elő sem lehetett parancsolni onnan, amíg az utolsó deszkák is el nem szenesedtek. Csak állt, és bámulta a tűz hamvadását; ilyenkor mintha kissé szomorú lett volna. Társai arra gondoltak, hogy a munkába fáradt bele, de parancsnoka sejtette, mi baja lehet: sajnálja, hogy véget ért a hősi küzdelem. Hiszen ők mind olyanok voltak, mint a színészek, akik ugyan kimerülnek az előadásban, de ha lement a függöny, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szállt csöndben.

A környéken gyakorta voltak tűzesetek, főleg nyáron; hol egy boglya gyulladt fel, hol az árokpart száraz füvére dobott cigarettacsikk okozott futótüzet, hol egy szikrát szóró villanyvezetéktől égett porig egy tanya, vagy az iskolás gyerekek játszadoztak a gyufával, és óvatlanságukban lángra lobbantották az erdőszélt. De azért annyi mégsem volt, mint attól kezdve, hogy barátunk belépett a tisztes testületbe. Hogy, hogy nem, sűrűbbek lettek a riasztások; amit ő cseppet sem bánt, az ember azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Azzal sem törődött, hogy megpörkölődhet, halált megvető vakmerőséggel rohant a tomboló vörös kakas fészke felé.

Különösen az erdőtüzek sokasodtak meg. A hegyvidéken gyönyörűséges fenyvesek zöldelltek, az ember beleszédült ebbe a dús illatba, ha arra járt.

És ezekben a pompás erdőkben hol itt, hol ott pusztított a tűzvész. A városkában szinte hetente hallhatták a fenyvesek felé száguldó piros kocsik szirénázását; s a másnapi újságban ismét ezekről a megmagyarázhatatlanul gyakori szörnyűségekről olvashattak.

– Vajon nem gyújtogatóval állunk-e szemben? – kérdezgették egymástól a férfiak a Fő téren; az asszonyok meg figyelmeztették gyermekeiket, hogy véletlenül se tévedjenek az erdei ösvények valamelyikére. Noha nem járt emberáldozattal, a város lakói megsokallták ezeket a szerencsétlenségeket, mert a pusztítás tetemes kárt okozott.

– Csakis gyújtogatóról lehet szó – bizonygatták egymásnak –, nincs rá más magyarázat. Hogyan is eshetne meg ennyi véletlenség?

De hiába állítottak őröket a hegyoldalba, az erdei utakra, magaslesekre, senkit sem csíptek nyakon.

Sehol senki, mégis hol itt, hol ott égett az erdő.

Már a tűzoltóparancsnok is törte a fejét a dolgon; amióta felesküdött, még ennyi esetet nem látott. Ráadásul bosszantotta, hogy az örökös riadó miatt a szabadságát sem veheti ki, pedig a családja már nyúzta, hogy itt lenne az ideje egy jó kis vakációnak. Amikor megtudta parancsnoka gondját, elébe állt a barátunk, és azt mondta, ha a parancsnok úr megbízik benne, adja át neki a laktanya felügyeletét, és utazzék el nyugodtan a családjával, ő éjjel-nappal szolgálatban lesz, s mindent elintéz helyette. A parancsnokot meghatották ezek az önzetlenségről tanúskodó szavak; valóban megbízott emberünkben, aki – el is felejtettem mondani – buzgalmában rekordidő alatt letette a vizsgákat, beleértve a legfelsőbbeket is.

Amikor aztán eljött a helyettesítés ideje, lett is munkája bőségesen. Már nemcsak hetente, de naponta jeleztek erdőtüzeket. Mindenki rémülten látta a fenyves fogyatkozását, még szerencse, hogy barátunk vezetésével a tűzoltók mindig nagyon hamar kivonultak a helyszínre, és sikeresen megküzdöttek a lángokkal. De a város gyanúja nem hunyt ki. S amikor már naponta két tűz is keletkezett, elkezdtek mindenkit figyelni. Ekkor mondta valaki, hogy látta, nem is egyszer, az ideiglenes parancsnokot az erdő felé osonni, majd mire onnan visszatér, már lángolnak a fák.

Sarokba szorították, és ő töredelmesen bevallotta, hogy igen, ő a gyújtogató. Imádja a tüzet, bár tudja, hogy káros, azért is jelentkezett a testületbe, mert a fellobbanó tüzeket bizony el kell oltani. Leginkább az erdőtüzek gyönyörködtették, mert az égig csapó lángnyelvek látványa fenséges, másrészt pedig az erdő oltása a legnagyobb szakértelmet igényli. – Gyújtogatni és oltani – mondta –, kell ennél szebb?!

A bíróság persze elítélte. Amikor azonban letöltötte a büntetését, csakhamar politikai pályán találták. Egy újságíró kérdésére, hogy mi késztette erre a hivatásra, azt mondta: – Gyújtogatni és oltani, hát kell ennél szebb?…