Igazán nyughatatlan alak

Mindig a legváratlanabb pillanatban bukkan fel. Éppen elfoglalom a helyem a hangversenyteremben, na, mondom magamban, most kikapcsolunk, belefeledkezünk a zenébe és más nem érdekel, amikor látom, integet valaki a sor széléről, késik persze, befurakodik a lábakat letiporva, átgázol rajtam is; miközben kezet nyújt. – Rég nem láttam! Tudja a legújabb híreket? A külügyi bizottságban az a… Nem hallotta? – Tőlem a negyedik székre veti magát, s noha már hangol a zenekar, előrehajol, hangoskodva átszól: – Majd mesélek valami érdekeset a szünetben!

Máskor meg egy vidéki hotelben kerül elém. – Nahát! Micsoda váratlan meglepetés! Mit szól ehhez a városhoz? Ha tudná, micsoda panamák!… Lemondott a fél önkormányzat!… – De ha vonatra szállok, akkor is egyszer csak bedugja a képét a fülkébe. – Szintén? Na, látom, van itt hely, legalább nem unatkozunk a hosszú úton. Mostanában olyan lassú ez a vonat. Gyors! Azt mondják rá, hogy gyors vagy pláne expressz! Nem zavarja, ha lehúzom az ablakot? Kissé kimelegedtem. Mi újság? De várjon, ne mondjon semmit, előbb hadd meséljem el, mekkora csőd van a vasútnál!…

Csak úgy zúdítja rám ország-világ baját-gondját. Nem tudom mit csinál, hány éves, van-e felesége, családja, pedig amióta az eszemet tudom, lépten-nyomon belébotlom. Már azon sem csodálkozom, amikor valahol külföldön akad utamba. Átvágok Párizsban a Luxembourg-kerten, hát ott bolyong, s amikor meglát, tárt karral siet felém. – Esküdni mertem volna, hogy honfitárssal találkozom ma! Az éjjel ugyanis nyugtalanul aludtam, rossz álmom volt Magyarországról, csak nincs valami nagy baj otthon? – És belémkarol, hosszadalmasan ecseteli éjszakai vízióját. Majd hirtelen megtorpan, s arra kényszerít, hogy én is megálljak. – Mi a véleménye erről a kertről? Nem így képzeltem. Jardin du Luxembourg! A neve után ítélve hangulatosabbnak gondoltam! Azt hiszem, minden csak addig szép és jó, amíg álmodozunk róla! Fák, bokrok, szökőkutak, szobrok, pavilonok. Na és? Ellenben érdekelni fogja, ha elmesélem, hogy egyszer éppen itt a különböző emigráns csoportok…

Aztán már itthon. Beülök valahová egy kávéra, árnyék vetül az asztalomra, felpillantok, ott áll. – Nem akarom zavarni, csak megláttam az ablakon át, gondoltam, beugrom egy szóra. Régen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy maga mit szól ehhez az egészhez? – Mihez? – kérdem értetlenül, s nem ültetem le, de eszébe sincs megsértődni. – Hogy mihez? Hát a pártok harcához, a vallási problémákhoz… És tudja, nyugtalanít a közbiztonság is! Annyi agresszió van mindenütt…

Azt mondja a múltkor a megállóban, míg a villamosra várunk, mert mi sem természetesebb: ott is előterem a tömegből; azt mondja: – Tudja, hogy már panaszkodni sem szabad?

– Mit nem szabad? – kérdem feszengve, mert nyilvános helyen, különösen az utcán kerülöm a politikai vitát. Ezt már megszoktam életem elmúlt évtizedeiben. Van meggyőződésem, de azt nem akarom éppen egy villamosmegállóban felületesen ismertetni. – Hogyhogy nem szabad? Most szabad csak igazán, hiszen demokrácia van!

– Maga szerint! De próbáljon meg úgy istenigazában panaszkodni, menten megkapja, hogy hazafiatlan!

– Ostobaság! – igyekszem beléfojtani a szót, mert nem szeretem a feltűnést. – A régi rendszerben valóban nem tűrték a kritikát…

– Nekem mondja? Próbált volna egy riporter olyan szemtelenül beszélni a fejesekkel, mint manapság! Vagy a parlamentben! Hát mertek olyan hangot használni, mint a maiak? Ültek szelíden és bólogattak. Az újságok csöpögtek a lojalitástól. És a tévéhíradók? Nyugaton vérhas, árvíz, kábítózás, munkanélküliség, a Szovjetunióban ugyanakkor hőerőműveket avattak, és betakarították a jó termést, nálunk meg óvodákat adtak át a boldog kisdedeknek. Emlékszik a viccre? „Hogy van?” Mire a másik legyint. Erre emez: „Na, csak ne politizáljon!” Aki kritizált, azt ellenségnek tekintették, aki nem volt feltétlen híve a kormánynak, az destruktívnak számított. És eleinte micsoda kemény megtorlások voltak! És most? Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy erre vártunk, a nyílt kritikára, a nyílt vitára, meg arra, hogy vége legyen a hajbókolásnak… Én is ere számítottam. Olyan rendszert akartam, ahol nem kötelező a kincstári optimizmus, lehet nyűglődni, panaszkodni, rosszkedvűsködni, ha úgy adódik. Mert én igenis kedvemre panaszkodni akarok! Most például sehogy sem tetszik nekem az a…

Hirtelen elhallgat, félrevon, a fülembe súgja: – Nézze, hogy bámul az az alak!

– Na és? Csak nem tart tőle?

– Mit tudom én! Jobb lesz, ha megfigyeljük, melyik kocsiba száll, és akkor mi egy másikba…

Nem ismerek rá. Beléfagy a szó. Csak lesi azt a pasast, aki szerinte bámulja, és hallgat. Egy ilyen nyughatatlan alak!