Mi van a mélyben?

N. N. egy ideje megszállottan nézi a televízióban az elmúlt évtizedeket felvillantó dokumentumfilmeket. Hátha látja magát valamelyikben. Nem hiúsága készteti rá, hogy lesse, feltűnik-e az ötvenes, hatvanas vagy a későbbi években készült riportokban, híradókban, hanem aggodalma. Ott ül a képernyő előtt, és szívszorongva figyeli a nagygyűléseken hullámzó tömeget, az utcai képeket, a május elsejei felvonulásokat, a hétköznapi pillanatokat, mindazt, amit megörökítettek a kamerák.

Ilyenkor nem tanácsos zavarni. Ha a felesége véletlenül szólni merészel hozzá, felmordul, és egy ingerült mozdulattal kiparancsolja a szobából; nem gyerekjáték a fekete-fehér vagy már színes és örökösen elkapkodott képeken felismernie önmagát. Ugyanis könnyen lehetséges, hogy valahol, valamikor ő is lencsevégre került.

És nagy kérdés, hogy hol, mikor és milyen körülmények között! Mert ha éppen egy olyan pillanatban, amikor olyat tett, mondott, amivel manapság kompromittálhatja magát…

Egészen mostanáig eszébe sem volt a múltat kutatni. Élete hetvenedik éve felé inkább felejteni vágyott; és felejtett is; igaz ami igaz, kopik az emlékezet, meszesedik az agy, nem működik már olyan kifogástalanul a memória. Néha jobb is. De most nem ártana mindenre pontosan emlékezni.

– Miért gondolod, hogy elővesznek valamiért is? – kérdi a felesége, amikor azért megelégeli a mániákus tévénézést. – Ki a fene lett volna rád kíváncsi annyira, hogy a híradóban mutogasson?

N. N. csak legyint; az asszony ezt nem érti. Mert valóban jelentéktelen figura volt mindig is, műszaki előadó egy kereskedelmi vállalat központjában; még a régi, háború előtti cégtől maradt meg az állásban, szürke kis embernek tartották, akit még csak nem is erőszakoltak be a pártba. De azért mégis. Ki tudja? Az ember alkalmazkodott, ott voltak azok a Szabad Nép félórák meg a szemináriumok. Aztán ugye a felvonulások! Meg amikor ezt-azt el kellett ítélni a dolgozó nép nevében. N. N. is ott ment a transzparensek és zászlók alatt az ünnepi menetekben. Miket is harsogott a többiekkel? Azokat a „megmozdulásokat” mindig felvették! Néha még nyilatkozni is kellett az újságíróknak; rádióriporterek dugták az orra alá a mikrofont, hogy megtudják, mi a véleménye a rendszerről. Hát elképzelhető, miket mondott olyankor! Az ördögbe is! Az a sok marhaság mind ott van a hangszalagokon, meg kinyomtatva az újságokban!…

Igen, az újságok! N. N.-nek feldereng, hogy talán még olvasói leveleket is írt a főnökei nyaggatására. Ezért most már nemcsak a televízió előtt ül figyelve, hanem a könyvtárakat is járja, poros újságokat böngész át, étlen-szomjan ül az olvasóteremben és lapoz, lapoz, hátha a nevére bukkan; ha valaki elmegy az asztala mellett, gyorsan lefedi tenyerével a sorokat; az a titkos terve, hogy ha valami ostoba firkálmányt talál, amit akkoriban írtak róla vagy netán ő követett el, hát kitépi a lapot.

És az alkalmi beszédek? Néha fel kellett köszönteni a feletteseit! Jó szónok volt, hát megkérték. Micsoda dicshimnuszok lehettek azok?! Vagy miket kanyaríthatott egy-egy faliújság cikkben például? Hol vannak azok az irományok? Elporladtak már… De ha nem?! Istenem, csak tudnám, gondolta N. N., hogy azokban az években miket írtam a barátaimnak és a vidéki rokonaimnak? Ott hányódhatnak ezek a levelek a padlásokon, régi ládák, szekrények alján. Félelemből, hogy felbontják a postán, képes voltam áradozni a rendszerről, a politikusokról, a diktatúra tisztogató módszereiről. És ha ezt most mind félreértik? A szememre vetik?

N. N. azon töri a fejét, hogy végigjárja a régi cimborákat, a rokonságot, és ravaszul visszaszerzi a leveleit. De annyi rokon elhunyt már! A bizonyítékok illetéktelenek kezébe kerülhettek, vagy ami még rosszabb, gazdátlanul hányódnak, míg valaki, N. N.-nek ártani akaró rájuk nem talál…

N. N. kétségek között él, egykori megalkuvásai álmatlan éjszakákat okoznak neki, fél minden naptól, fél az előkerülő, alattomos dokumentumoktól, a megszégyenítő bizonyítékoktól. Eddig ugyan még semmi sem merült fel a mélyből, de ha egy napon mégis?…

– Csak ne izgatnád magad ezekért a semmiségekért – csóválja a fejét a felesége. – Hiszen milliók éltek így!

De N. N.-t ez nem vigasztalja.