Kelepcében

Bejön hozzám, leül a mélyöblű fotelba, kalapját gyűrögeti. Régimódi, dzsentri bajsza nikotinsárga, szeme táskás, bőre pergament. Betelepszik a szobámba, fújja a füstöt, homlokán gondfelhő, vizenyős szemében kétségbeesés, bánat. Elfogad egy stampedli jó erőset, felhajtja, a második pohárkával már óvatosabban bánik, lassan kortyolgat, tudja, hogy nemigen töltök újra.

– Semmi baj – mondom neki, megelőzve szóáradatát –, az a fő, hogy jó egészségben van még mindig.

– Az egészség! – legyint. – Az egészség megvan, szívós fajta vagyok, semmi bajom, de ez a gyötrelem, ez a vívódás elpusztít!

Tudom, mit akar megint panaszolni, türelmetlenül elébe vágok: – Minek vívódik? Mások se igen vívódnak, lássa! Ami volt elfeledték, fátylat borítanak a múltra, a múltjukra, és átrendezik magukat ebbe az új világba. Szemük se rebben, amikor a régivel homlokegyenest más elveket vallanak most a magukénak. Tegyen így, annál is inkább, mert maga csak kényszerből alkalmazkodott az elmúlt évtizedekben…

– Kényszerből?! Nem, ne mentegessen! – csattan fel, s megremeg kezében a cigaretta. – Átállni! Hiszen azt tettem annak idején, a háború után! Megtagadtam a múltamat, a dzsentri apámat, az úrikisasszony anyámat, az egész famíliát. Azt hazudtam, hogy kegyelemkenyéren élve végeztem el a gimnáziumot, hogy felkopott az állunk, hogy otthon, a nagy szegénységben még tányérra sem tellett, az asztal közepére kitett lábosból kanalaztuk a kását, holott a legdrágább porcelánnal terített reggel, délben meg este a cselédlány… Bizonygattam, hogy ateista voltam mindig is, megjátszottam magam, hogy elfogadjanak. Az első szóra beléptem a pártba, jó káderré képeztem magam a szemináriumokon, beiratkoztam a marxista esti egyetemre, híreszteltem a proletár múltamat… Most aztán megnézhetem magam!

– Ne izgassa magát emiatt! Ki bántja? Különben is nyugdíjas, senki sem kér számon magától semmit!

– Senki! Persze senki! Csak én magam! Még a változásnak sem örülhetek!

– Miért ne örülhetne? Joga van hozzá!

– Nincs jogom! Ha akkoriban, az elmúlt rendszerben lojálisnak mutattam magam, akkor most nem lenne tisztességes örvendeni a bukásán.

– A lojalitásra a körülmények kényszerítették!

– Üres védekezés! Alkalmazkodtam, hogy érvényesülhessek, ez az igazság! Ki bíztatott, hogy megtagadjam a származásomat, hitemet! Senki! Lehet, hogy nem vettek volna fel az egyetemre, de mondjuk sofőr vagy melós lehettem volna, a munkához mindenkinek joga volt! Csakhogy én a kényelmesebb megoldást kerestem, feladtam igazi valómat, ezt nem lehet semmissé tenni! Egyedül én vagyok a felelős a bukásomért! Miért nem volt tartásom? Na ugye! Hogyan hihetne nekem ezentúl bárki is, ha most azt mondanám, hogy én mindig is így és így gondoltam, csak véka alá rejtettem az elveimet… Érti már? Kelepcében vagyok. Nincs pofám újra váltani! A régi rezsimben kitüntettek, jutalmaztak, még egyszer nem játszhatom meg magam. Persze bánt, hogy így elpackáztam az életemet. Mert elpackáztam. Nem töltene még egy kupicával? Ha iszom, könnyebb. Drága a pálinka, kevés a nyugdíj, jelentkezhettem volna még képviselőnek is, de nem lenne becsületes ilyen múlttal befurakodni… Elegem van a képmutatásból! Öregségemre igyekszem végre következetes lenni. Nem kívánok felmentést, magam tettem tönkre a sorsomat, most már így van ez… Na, töltsön már! Egészségére! Ez kell, ez a jó erős pálinka, hogy elfelejtsem kis időre a bukásomat…

Szívja a cigarettát, gyürködi a kalapját. Holnap ismét eljön panaszkodni. Ül, néz maga elé keserűen feloldhatatlan gyötrelmében.