A nyerő

Özönlenek az autók szakadatlan a széles Duna-hídról a főútvonalra, a nyári nap vakítóan csillog a szélvédőkön, égeti a házakat, megcsúszik a kirakatok üvegtábláin; perzselő a hőség, tikkadtan baktatnak dolguk után a városban rekedt emberek. Egyszer csak fékcsikorgás, tülkölés – megtorpan a kocsisor. Mind odanézünk a zajra. Egy férfi akasztotta meg a szentséges forgalmat, amiatt szólnak a dudák, egy torzonborz alak, nyűtt, koszos öltönyben, mezítláb csoszog át az úttesten, rá se hederítve az átkozódó vagy rémült vezetőkre, unottan kerülgeti az autókat; megy, tapodja szutykos lábával a forró utcakövet. Busa, borzas üstöke fel-feltünedezik a járművek fénylő teteje fölött. A felezővonalnál megáll; a híd felé is zúdul a forgalom, de beleveti magát, mint elszánt öngyilkos a tajtékzó folyóba. Megint a fékek csikorgása, a kürthangverseny; de végül átér a járdára, s ott megpihen. Láthatóan céltalan, nem igyekszik sehová, csak átjött, mert így tartotta kedve. Jöhetett volna az átkelőnél is, megvárva, amíg zöld lesz a lámpa, de minek, hiszen reá aligha vonatkoznak a szabályok; tudomást sem vesz arról, hogy hol van; él, éldegél, jön, megy, de mindahhoz, ami körötte történik, semmi köze.

Negyvenéves lehet; ápolatlan, egykedvű. Még nézni is rossz, hogy ebben a rekkenő melegben milyen vastag szövetű zakót meg gyapjúnadrágot visel; igaz, ing nincs rajta, és mezítlábassága is eléggé nyárias.

Nézelődik.

Odább, a falnál, kis asztalka mellett pocakos férfiú izzad piros trikóban, mintás bermudában; a nyakában füzérszám az ezüstös kaparós sorsjegy, asztala is azzal van tele. Csábítgatja a járókelőket. Meg is állnak, tipródnak, kiguberálják az árát, kapirgálják a fémes bevonatot. Aztán csalódottan eldobják a kis kartont. Nincs nyeremény. De mindig érkeznek újabb reménykedők.

A mezítlábas alaknak megakad rajtuk a szeme. Lesi, figyeli a nyerni vágyókat. Elvigyorodik, amint látja a hirtelen támadt bizakodásukat és azután meg a keserűséget a tekintetükben. Mert noha az imént még eszükben sem volt, most egyszeriben megkísértik szerencséjüket.

Odamegy az árushoz ő is. Otrombán elhúzódnak mellőle, méregetik, de fémpénzt vesz elő; a sorsjegyes úgy adja markába a letépett lapocskát, hogy hozzá ne érjen a mosdatlan mancshoz. – Na, menjen odább; engedje az embereket! – figyelmezteti. A mezítlábas erre sértődött pillantással felel, de félrevonul; fekete körmével kapirgálja a foncsort. Közben ravaszul vizslatja a többieket. Meg se nézi, milyen számok tűntek elő a fedőréteg alól, nem érdekli, csak az alkalmas pillanatra vár. S akkor felkiált: – Nyertem!…

Döbbenten bámulnak rá az emberek. Ő meg feltartja a lapocskát, rikolt és kacag: – Nyertem, nyertem! A főnyereményt! Megnyertem a főnyereményt!

– Mutassa! – szól sápadtan, hangjavesztetten az árus. De a pasas csak hajtogatja: – Nyertem, nyertem!… És ugrál, táncol ott mezítláb.

– Hazudik! – visítja egy nő. – Ha nem mutatja meg, hazudik!

– Úgy van, hazudik! – kiabálják mások is a nővel. A mezítlábas összerándul, mint akit gyomorszájon vágtak. Az árus meg egyre hajtogatja: – Mutassa! Ember! Mutassa már!

Felegyenesedik a pasas, végignézi őket gunyoros mosollyal. Feszülten, irigyen, ingerülten várnak mind, hogy mi lesz, megmutatja-e végre. De beint nekik: – Megmutassam? Ha bolond volnék! Hogy elvegyék tőlem! Soha!… – Nekilódul, áttöri magát a hüledező tömegen, s eliramlik. Távolról még hallani a kacagását: – A főnyeremény! Nálam van! Nálam!…

– De uraim! De hölgyeim!… – kapkod az árus az emberek felé. – Jöjjenek, próbálkozzanak!… – Csakhogy azok mind az eltűnt, mezítlábas alak után bámulnak dermedten, sóbálvánnyá válva.