Temetői járat

A hegyről jövő villamoson mindig akadnak gyászruhás utasok. Különösen délelőtt vagy kora délután; igyekeznek vissza a városba szeretteik, barátaik, kollégáik temetéséről, feketébe öltözötten, de már poros vagy sáros cipőben s némi agyagfolttal is a nadrágszáron, harisnyán. Nyáridőben izzadnak, pecsenyevörösek a hőségtől. A férfiak divatjamúlt, erre az alkalomra elővett és a szekrény naftalinszagát árasztó sötét öltönyeikben, immár kigombolt ingnyakkal, meglazított nyakkendővel; a nők meg a hirtelenjében feketére festett ruháikban, fekete nyakékekkel, fülönfüggőkkel meg lakk retiküllel, s gyászszegélyes zsebkendőikkel törölgetik verejtékező homlokukat, nyakukat. Különös, mennyire felszabadultak, hangosak, mintha kibérelték volna a kocsit, s ott rajtuk kívül más utas nem is lenne. Alighanem a riadalmukat akarják elhessegetni; talán egy fél órája sincs, hogy megrendülten álltak a ravatalozóban vagy a sírgödörnél, és hallgatták a szertartást, a pap imáját, a kántor nazális tenorját, a kartársi szónoklatot, s most a temető csendjéből kilépve elragadja őket az eufória: lám, mi még élünk!

Most is, amint felszállok a temetőkapu utáni második megállóban, ott találok a kocsiban egy ilyen társaságot. Kegyetlen kánikula tombol, lenge ingemet is alig viselhetem el, ezek a szegény gyászolók meg majdnem megfőnek a szövetruhában; a férfiak az ölükben tartják összehajtogatott zakóikat, a nők meg pihegve fordítják arcukat a nyitott ablak felé.

Beszélnek, mintha maguk lennének a kocsiban. – És nem tudtad volna szegény Valternak ajánlani azt a te professzorod, Bélám? – kérdi egyikük, tar koponyájú úr – mire a másik, egy beesett arcú, szikár: – Mit képzelsz, Vili, hogyne ajánlottam volna! Hiszen az egy csodadoktor! De Gizinek is hiába rágtam a fülét, hogy vigye el hozzá a férjét! – Á, Valteron nem lehetett segíteni – legyint egy kontyos nő a zsebkendőjével a levegőbe –, hiszen még az utolsó percben is ott füstölt az a büdös bagó a szájában!

Kicsit hallgatnak, aztán a Vili nevű: – Valtert nem a cigaretta vitte el, nem a tüdő! Hanem a félelem! – Ugyan mitől félt volna – néz rá a nő. – Mitől? Hát ő eléggé exponálta magát! – Mikor? – Mindig! – Hogyhogy mindig? – Nézd Ancikám, a Valter már a Horthy-rendszerben is… Aztán nehogy elővegyék, beállt a kommunisták közé. – A Valter párttag volt? – ámuldozik a szikár úr. – Te tudtad ezt, Anci? – Hát… nem kötötte az orrunkra. – De én tudom! – hajol közelebb hozzájuk a tar koponyájú. – Hozzám bizalommal volt mindig. Valter örökké félt. Örökké helyezkedett. Most, vénségére is, hogy megváltozott a rendszer. Mindig belépett valamibe, hogy az előző ügyeire fátyol boruljon. – De milyen ügyei voltak? – kérdi a szikár. Mire a másik: – Hát… a helyezkedések!

Hallgatnak töprengve kicsit. A nő szólal meg: – Sohasem gondoltam volna, hogy fél. Magabiztosnak látszott! Emlékezhettek rá, a családi összejöveteleken ő vitte a prímet! És mennyi viccet mesélt! Gizi mindig rászólt a viccei miatt. Vajon hogyan élhettek ők ketten? Kedélyes volt… – Na ja, de belül meg csupa aggodalom volt szegény – mondja részvéttel a Vilinek szólított. – Én tudom igazán! Különösen mostanában. Egyszer… nem is olyan régen… még nem látszott rajta az a szörnyű betegség… Szóval eljött hozzám, kávéztunk, beszélgettünk… Nagyon őszinte volt. Azt mondta: tudod Vilikém… Mindig így szólított; tudod Vilikém, én soha, de soha nem azt éltem, amit akartam. Helyettem egy másik ember élt… csak vártam, vártam, hogy egyszer majd az lehessek, aki valójában vagyok. Ha még tudom egyáltalán, hogy ki vagyok!

– Szörnyű! – mondja a szikár úr. – Persze, ha meggondolom… Hányban is született Valter? – Úgy tudom, kilencszáznyolcban – mondja a nő. – Aha! Hát bizony! Akkor ő a kommün alatt már iskolás volt! Hja, aki végigélte ezt a századot!…

Ismét kis csend után a kontyos nő: – Gizi katolikus szertartás szerint temettette. – Miért, hogy kellett volna? – Csak mondom. Mert nem jártak templomba. – Jaj, hát az is azért volt! De most már lehet! – A nő megértően bólogat. – Szépen beszélt a pap. Hogy mindannyian az Atya kebelére… – Erre aztán megint a Vili nevű: – Valter nekem azt is megvallotta, hogy fél, mi lesz azután… – Mi után? – Hát most. Hogy hova kerül. És lesz-e számonkérés! – Számonkérés?! – nevet fel keserűen a nő. – Csak itt, a földön van ez a nagy szétszortírozás. – Nana! – emeli fel ujját a szikár. – Ugyan! – torkollja le a nő. – Ott fönn csak azt kérdik: ugye te is arról a szerencsétlen földről jöttél? Akkor hát már megszenvedtél mindenért. Minden vétkedért, tévedésedért!… Szomjas vagyok. Ihattunk volna egy korsó hideg sört abban a szemközti vendéglőbon. – Majd iszol a toron – mondja a szikár úr. – Gizi vár minket. Most már Valter nélkül, szegény…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]