Ki kicsoda?

Régen, amikor még presszókban írtam a novelláimat, mindig akadtak olyan vendégek, akiket érdemes volt megfigyelni; különös alakok, mondhatnám különcök, jó témának kínálkoztak; ha odafigyeltem – meglehet illetlenül – a társalgásukra, két szimpla kávé elfogyasztása után már készen is volt a róluk szóló történet.

Ez jutott eszembe a minap, amikor a várost járva betértem egy feketére valamelyik körúti eszpresszóba, és a szomszédságomban üldögélő emberpárra tévedt a tekintetem. A nő is és a férfi is már jóval túl lehettek a hatvanon, de viselkedésükben feltűnt valami kamaszos báj; mindketten kissé zavarban voltak, s megilletődötten méregették egymást.

Ahogy régi – és eléggé el nem ítélhető – szokásom szerint kihallgattam a beszélgetésüket, kiderült, hogy most ismerkednek, házassági hirdetést adott fel a férfi, s arra jelentkezett a nő; itt adtak egymásnak randevút, ebben a presszóban. Az öregúr szürke tropikál öltönyt viselt, fehér nyári inget, s hozzá bordó nyakkendőt kötött, nyilván ez lehetett a jel, amiről felismerte a hölgy, aki úgy öltözött erre az alkalomra, mint egy érettségiző diáklány: habselyem blúz és sötétkék rakott szoknya kölcsönzött neki fiatalos külsőt, bár testes volt, s kontyba feltűzött haja hófehér.

– Szóval Imre – mondta a nő rebbenő hangon. – Az nagyon szép név. Szent Imre herceg! Ugyebár…

– Na igen – nevetett a férfi, kicsit rekedtes volt a hangja; most is cigarettázott; sört ivott; a nő előtt valami színes ital volt kicsiny pohárban; talán likőr.

– Na igen, Imre. De nem szent. Én ugyanis…

– Talán nem katolikus?!

– Reformátusnak születtem, de…

– Hitetlen?!

– Ateista vagyok.

Kis csend támadt. Riadt csend. A férfi megköszörülte a torkát, mire a nő óvatosan elmosolyodott. – Na, hát nem baj!

– Nézze kedves Éva!… Ugye szólíthatom így?

– Hát persze!

– Engem nem zavar, ha maga templomba jár, imádkozik. Miért zavarna? Szabad emberek vagyunk. Csak ne akarjon megtéríteni. Öreg vagyok már ahhoz, megvannak a szokásaim, ahogy magának is.

– Ó, nem akarom megtéríteni, csak sajnálom, hogy nem hisz az üdvösségben!

– Nekem az lesz az üdvösség, ha mi ketten jól élünk!

A nő arca felderült: – Soha nem fogom a vallással molesztálni, Imre!

– Köszönöm… Van egy kis házam, két szoba, veranda. A kert csak száz négyszögöl. Barackfa, meggy, dió…

– És a diófa alatt asztal?

– Ahogy mondja.

– Ahol nyáron jókat lehet reggelizni? Ó, de szép!

– Majd meglátja. A lakását nem adjuk el, szerzünk bele lakókat, abból jöhet egy kis pénz. A nyugdíjam nem sok, és ha lesz egy kis mellékes… Na, meg ha nem tetszem magának, hát legyen meg a hátországa, ahová visszavonulhat. Nincs szörnyűbb, mint a kényszerű együttélés.

– Maga nagyon előrelátó, Imre! De én azt hiszem, jól megleszünk. Nem jó egyedül. Amióta szegény drágámat eltemettem, én olyan magányosan… – Elpityeredett. A férfi megérintette a kezét, hálásan tekintett rá. – Nekem kell valaki, aki mellettem…

– Én is magányos vagyok, Éva! És én is özvegy.

– Ha szegény drágám megérhette volna ezt a változást! Mennyire gyűlölte a kommunistákat! Persze nem csoda! Elvették az üzletünket, ránk sütötték, hogy osztályidegenek vagyunk… Maga sem szerette őket, Imre?

– Hát… – Kortyintott a söréből, s mélyen a nő szemébe nézett a férfi. – Én párttitkár voltam az üzemben.

Most mi lesz? – lestem át az asztalukhoz. A nő elborult tekintettel ült egy darabig, társa várakozva figyelte.

– De azért rendes ember volt ugye, Imre? Azért maga…

– Hogy érti, kedves Éva?

– Nem is tudom. De maga talán még most is… izé?

– Ha kívánja fizetek és eltűnök innen.

– Nem, azt ne! – Szinte belekapaszkodott a férfi karjába. – Nem akarom örökké a párkereső rovatot böngészni! Nincs már arra időm, szeretnék derűsen élni…

– Akárcsak én!

– Na lássa! Hogy ki kicsoda, meg mi volt, arról nem fogunk beszélni, jó? Hiszen két ember között van más téma is! Egy férfi meg egy nő között pláne! Csak azt ígérje meg, hogy nem akar meggyőzni! Mert az nem fog sikerülni! És ha erőszakoskodik, összeveszünk!

– Eszemben sincs. Inkább azt mondom, szép szeme van!

– Ó, régen mondtak nekem ilyet, nagyon régen!

– Nem néznénk meg a házamat?

– De, szívesen. Az a diófa! Kíváncsivá tett!

– Szóval mehetünk… együtt, Éva?

– Együtt. Mehetünk. Mehetünk. Imre.