Emberarcok

 

Dal egy régi lemezen

Régiségbolt előtt álltam, s néztem a kirakatba zsúfolt holmikat, a színes porcelán figurákat, rézüstöket, vénséges faliórákat; bámultam a miniatúrákat, parányi portrékat, tájképeket, tajtékpipákat, kínai csészéket, kardokat és tengeri kagylókat, kalaptűket és még száz meg száz apróságot.

Nem értek a régiségekhez, nem szoktam ezüstbe vagy ólomkristályba fektetni a pénzemet, pedig tudom, ínséges időkben milyen jó szolgálatot tesznek a becses tárgyak. Becserélhetők élelemre, dohányra, megmenthetjük velük az életünket. Emlékszem, a háború utáni esztendőben tíz gramm aranyért vettünk kecskét; máskor meg rajtakaptuk nagyanyámat, hogy nyakláncát, a huszonnégykarátost csipetenként eladogatja, hogy liptói túrót vehessen rajta, friss, csípős liptóit, amit annyira szeretett. De az őrület éveiben bújtattak is üldözötteket értéktárgyakért; nem ostobaság tehát beszerezni időben efféle holmikat, jó előre a jövőre gondolva, amely mindig tartogathat kellemetlen meglepetéseket.

Bementem a boltba, melynek ajtaja fölött beléptemkor megszólalt egy csengettyű, előcsalogatva a kereskedőt, egy idős urat. Elegáns, ősz hajú férfi volt, barna tweed-öltönyben, sárga cipőben és veres nyakkendőjében csillogó gyémánttűvel. Halk volt és udvarias, megértette, hogy csak nézelődni szeretnék, de azért várakozóan leste minden mozdulatomat, hátha mégiscsak kedvem támad a vásárlásra.

Pergament-ernyőjű állólámpák és öblös bőrfotelok is voltak a vitrinek előtt, ugyancsak eladásra szánva. A falakon óntányérok, cserepek, címerek és pajzsok, és egy fényes páncélöltözet is állt a sarokban. Gyertyatartók, ládikák, bársonyborítású zsámolyok között mindenféle formájú, régi rádiókat láttam, s ósdi gramofont, nagy tölcsérrel; egy kártyaasztalkán pedig hanglemezek porosodtak, papírtasakokban. Indiai edények, török papucsok, afrikai fafaragások, elefántcsont nyelű vadászkések és ártalmatlan fegyverek meg ezer más csoda várt. Jó volt belemerülni ebbe a varázsvilágba. A tulajdonos, bár szemmel tartott, mégis csaknem láthatatlanná tette magát a tárgyai között, nem akart zavarni. Csend volt az üzletben, békességes csend. A régi tárgyak megnyitották a múlt kapuit, s eltörölték a határokat az országok, a földrészek között. Száz és ezer emlék halmozódott itt fel, ezen a parányi helyen, megmentésre várva, megmenekülve a pusztulástól.

Egyszer csak megint megszólalt a csengettyű. Sovány, kissé ideges természetű, nyugtalannak látszó ember lépett be; szürke kalapban, szürke kabátban, szürke sállal a nyaka körött.

Nem nézelődni jött, mint én, hanem vásárolni, mégpedig gyorsan akart valamit; nem tudni, zavarában vagy sietségében-e.

– Mivel szolgálhatok? – állt elébe a kereskedő.

– Lemezeket vennék. Vagyis egyetlen lemezt. Keresek valamit… Vannak lemezei?

– Régiek vagy újak?

– Régiek. Elég régiek. Nagyon régiek.

– Ott parancsoljon szétnézni – mutatott a tulajdonos a kártyaasztalkára.

A férfi odasietett, kabátja sarkával majdnem feldöntött egy vázát; aztán beletúrt a lemezhalomba, válogatott, izgatottan olvasta a címkéket.

– Működik ez? – mutatott a gramofonra.

A régiségkereskedő felhúzta a masinát, s rátették a korongra az egyik lemezt. De alig szólalt meg, a vevő intett, hogy vegyék le. Újabb és újabb lemezek kerültek a gramofonra; végre az egyiknél felkiáltott:

– Ez az!

Lassú tangó volt, tenor hangú férfi énekelt; néha kattant a tű, de az izgága alak mit sem törődött vele. Lehunyt szemmel hallgatta a dalt:

„– Egyszer éjfél után elmegyek teérted, és nem válunk el sohasem…”

El is mosolyodott közben. Egy bronz kandeláber mögött álltam, onnan néztem az egyre inkább megnyugodó férfit. A boltos is csodálkozva figyelte átszellemültségét.

– Köszönöm! Köszönöm, uram! – ragadta meg a kereskedő kezét a férfi, amint lejárt a lemez. – Nem is tudja, milyen öröm ez nekem! Hogy megvan! Igazán… – Észbe kapott, rám tekintett, de nem tudta fékezni boldogságát. – Ajándékba viszem. Találkoztam valakivel, képzeljék, sok-sok év után találkoztam azzal a nővel, akit annak idején feleségül akartam venni, de elment az országból. És most hazajött! Végleg hazajöhetett, együtt töltjük a karácsonyt, és talán… Köszönöm, uram!

Fizetett és jókedvűen távozott.

– Egyszer egy lomtalanításból mentették ki ezeket a lemezeket – mondta a kereskedő. – Fillérekért vettem…

Ki kicsoda?

Régen, amikor még presszókban írtam a novelláimat, mindig akadtak olyan vendégek, akiket érdemes volt megfigyelni; különös alakok, mondhatnám különcök, jó témának kínálkoztak; ha odafigyeltem – meglehet illetlenül – a társalgásukra, két szimpla kávé elfogyasztása után már készen is volt a róluk szóló történet.

Ez jutott eszembe a minap, amikor a várost járva betértem egy feketére valamelyik körúti eszpresszóba, és a szomszédságomban üldögélő emberpárra tévedt a tekintetem. A nő is és a férfi is már jóval túl lehettek a hatvanon, de viselkedésükben feltűnt valami kamaszos báj; mindketten kissé zavarban voltak, s megilletődötten méregették egymást.

Ahogy régi – és eléggé el nem ítélhető – szokásom szerint kihallgattam a beszélgetésüket, kiderült, hogy most ismerkednek, házassági hirdetést adott fel a férfi, s arra jelentkezett a nő; itt adtak egymásnak randevút, ebben a presszóban. Az öregúr szürke tropikál öltönyt viselt, fehér nyári inget, s hozzá bordó nyakkendőt kötött, nyilván ez lehetett a jel, amiről felismerte a hölgy, aki úgy öltözött erre az alkalomra, mint egy érettségiző diáklány: habselyem blúz és sötétkék rakott szoknya kölcsönzött neki fiatalos külsőt, bár testes volt, s kontyba feltűzött haja hófehér.

– Szóval Imre – mondta a nő rebbenő hangon. – Az nagyon szép név. Szent Imre herceg! Ugyebár…

– Na igen – nevetett a férfi, kicsit rekedtes volt a hangja; most is cigarettázott; sört ivott; a nő előtt valami színes ital volt kicsiny pohárban; talán likőr.

– Na igen, Imre. De nem szent. Én ugyanis…

– Talán nem katolikus?!

– Reformátusnak születtem, de…

– Hitetlen?!

– Ateista vagyok.

Kis csend támadt. Riadt csend. A férfi megköszörülte a torkát, mire a nő óvatosan elmosolyodott. – Na, hát nem baj!

– Nézze kedves Éva!… Ugye szólíthatom így?

– Hát persze!

– Engem nem zavar, ha maga templomba jár, imádkozik. Miért zavarna? Szabad emberek vagyunk. Csak ne akarjon megtéríteni. Öreg vagyok már ahhoz, megvannak a szokásaim, ahogy magának is.

– Ó, nem akarom megtéríteni, csak sajnálom, hogy nem hisz az üdvösségben!

– Nekem az lesz az üdvösség, ha mi ketten jól élünk!

A nő arca felderült: – Soha nem fogom a vallással molesztálni, Imre!

– Köszönöm… Van egy kis házam, két szoba, veranda. A kert csak száz négyszögöl. Barackfa, meggy, dió…

– És a diófa alatt asztal?

– Ahogy mondja.

– Ahol nyáron jókat lehet reggelizni? Ó, de szép!

– Majd meglátja. A lakását nem adjuk el, szerzünk bele lakókat, abból jöhet egy kis pénz. A nyugdíjam nem sok, és ha lesz egy kis mellékes… Na, meg ha nem tetszem magának, hát legyen meg a hátországa, ahová visszavonulhat. Nincs szörnyűbb, mint a kényszerű együttélés.

– Maga nagyon előrelátó, Imre! De én azt hiszem, jól megleszünk. Nem jó egyedül. Amióta szegény drágámat eltemettem, én olyan magányosan… – Elpityeredett. A férfi megérintette a kezét, hálásan tekintett rá. – Nekem kell valaki, aki mellettem…

– Én is magányos vagyok, Éva! És én is özvegy.

– Ha szegény drágám megérhette volna ezt a változást! Mennyire gyűlölte a kommunistákat! Persze nem csoda! Elvették az üzletünket, ránk sütötték, hogy osztályidegenek vagyunk… Maga sem szerette őket, Imre?

– Hát… – Kortyintott a söréből, s mélyen a nő szemébe nézett a férfi. – Én párttitkár voltam az üzemben.

Most mi lesz? – lestem át az asztalukhoz. A nő elborult tekintettel ült egy darabig, társa várakozva figyelte.

– De azért rendes ember volt ugye, Imre? Azért maga…

– Hogy érti, kedves Éva?

– Nem is tudom. De maga talán még most is… izé?

– Ha kívánja fizetek és eltűnök innen.

– Nem, azt ne! – Szinte belekapaszkodott a férfi karjába. – Nem akarom örökké a párkereső rovatot böngészni! Nincs már arra időm, szeretnék derűsen élni…

– Akárcsak én!

– Na lássa! Hogy ki kicsoda, meg mi volt, arról nem fogunk beszélni, jó? Hiszen két ember között van más téma is! Egy férfi meg egy nő között pláne! Csak azt ígérje meg, hogy nem akar meggyőzni! Mert az nem fog sikerülni! És ha erőszakoskodik, összeveszünk!

– Eszemben sincs. Inkább azt mondom, szép szeme van!

– Ó, régen mondtak nekem ilyet, nagyon régen!

– Nem néznénk meg a házamat?

– De, szívesen. Az a diófa! Kíváncsivá tett!

– Szóval mehetünk… együtt, Éva?

– Együtt. Mehetünk. Mehetünk. Imre.

Régi szerelem

Egy vidéki konferencián kezdődött a kalandjuk. Lenke akkor még csinos volt, fiatal, a cégnél minden férfinak megakadt rajta a szeme. De tabunak számított – a főnök titkárnője! Mindenfélét sustorogtak róluk, de akkoriban még igazságtalanul; Bordás igyekezett hűséges maradni a feleségéhez. Noha nehezére esett megállni, hogy ne kezdjen ki a titkárnőjével. Reggelente, amikor Lenke behozta neki az első kávét – négyet is megivott naponta! –, a nő kölnijének illata, divatos ruhái, bájai elkábították. De csak másfél év múltán támadt viszonyuk. Azon a vidéki úton. Három nap szálloda, esti diktálások az apartman halljában, a vacsorák, pezsgők…

Lenke akkoriban vált. Fiatal nő miatt hagyta ott a férje. Gyerekük nem volt, hamar kimondták a válást, de Lenke meg volt sértve. A sértettsége kergette a főnöke hotelszobájába.

Bordás ügyes volt, nem lett belőle pletyka. Már csak azért sem, mert amikor egy szószátyár kolléga híresztelni kezdte, hogy a főnök és Lenke… akkor ezt az illetőt áthelyezték a cég külvárosi telepére, kisebb fizetéssel.

A főnök fegyelmet tartott. Régi vágású volt, még egyházi iskolába járt, aztán katona lett, a háború végén átállt az oroszokhoz, majd a pártapparátusban dolgozott, de egy napon letűnt a csillaga, ám az ötvenes évek végén éppen ezért fogadták be a gazdasági életben, rehabilitálták, mint méltatlanul mellőzöttet. Kapott egy gyárat, nem nagyot, de elégedett volt vele. Kezében tartotta a sorsát. Megközelíthetetlen volt, felettesei nem igen tudtak közel férkőzni hozzá, de hűségesnek ismerték. Nem is lehetett ellene kifogásuk. Szolidan élt egy hozzá illő asszonnyal, akit csak a protokoll érdekelt, így aztán Bordás minden kalamajka nélkül tarthatta a kapcsolatot Lenkével.

Csak a rendszerváltozás bolydította fel békés életét. Nyugdíjba került, és ez nem tetszett a feleségének. Amikor megszűntek a kedvezmények, amikor nem volt többé szolgálati autó, nem volt protokoll, rájött, hogy semmi keresnivalója Bordás mellett. Ráadásul kitudódott a Lenke-ügy is. Csúnya válóper tanúi lehettek a Markóban a népi ülnökök. Bordásné elperelt mindent; a férfi kénytelen volt két kisebb lakásra cserélni ötszobás otthonukat.

Azóta egyedül él. Egy kereskedelmi vállalkozás reklámügyeit intézi, ezzel pótol nem is megvetendő összeget a nyugdíja mellé.

Nem rossz ez a magány, gondolja sokszor, amikor felidézi, milyen fárasztó volt fenntartani a látszatot. Feleség és szerető – kicsit sok volt már. Meg aztán így, agglegényesen olcsóbb is az élet. Befizet például külföldi utakra. Régen csak a KGST-országokba járt tárgyalni, mert cégét máshol nem jegyezték. Most meg volt már Görögországban, ki-kiugrott Bécsbe, törökországi vásárlásokat is megejtett már; íme, hatvan fölött ráköszöntött a szabadság.

A kereskedelmi vállalatnál is sok hasznát veszik, mert – mint állítja önmagáról – szakértője a tőkés gazdálkodásnak; egész életében a kapitalizmus híve volt. Csak hát ugye, ez a negyven-valahány év!…

Vasárnaponként eljár Lenkéhez. Eleinte virágot vitt, meg egy üveg bort, de rendszeresen minek költekezni. Korán érkezik, hogy még eljussanak a tizenegyes misére. Bordás, mióta megszűnt párttagsága, időszerűnek vélte felújítani hitéletét. Lenke különösnek találta egykori főnöke mély vallásosságát, de követte a templomba; azóta ez a rendes vasárnapi programjuk. Lenke mindent megtesz a kedvéért. Már szombaton előkészíti a bőséges ebédet, hogy mise után csakhamar tálalhasson. Bordás úgy eszik, mint egy kiéheztetett oroszlán. Húst fal, sok húst, aztán pedig panaszkodik a gyomrára; gyógyszerekkel kell enyhíteni görcseit. Étkezés után le is fekszik pihenni a lesötétített szobában. Lenke vigyázza az álmát. Abban bízik, hogy egyszer Bordás végleg nála marad; talán még össze is házasodnak. Régi szerelem, régi, szép emlékekkel teli szerelem, miért is ne élhetnék le együtt az elkövetkező éveket? Feketekávéval ébreszti a férfit. Bordás ásít, bekapcsolja a televíziót, szereti a vasárnap délutáni műsort. Kavargatja a kávét, kortyint, rá-rámosolyog Lenkére.

A nő sétálni hívja, de Bordás azt mondja, még korai együtt mutatkozniuk az emberek előtt. Inkább a reklámügyekről beszél, számtalan ötlete van, rögtönzött előadást tart a kapitalizmus hazai fejlődéséről, s felbontat egy üveg sört, amit Lenke mindig tart a jégen.

Lenkének elég sokba kerülnek ezek a vasárnapi ebédek, de egyszer talán megtérülnek. Nincs boldogság befektetés nélkül, magyarázza Bordás is; megiszik két-három üveg sört, ettől újra elálmosodik; azt mondja, ideje hazamennie.

Lenke utánanéz a kapuból. Bordás egyenes tartással megy, kissé felvetett fejjel, mint aki büszke magára, az egész, jól megszervezett életére.

Temetői járat

A hegyről jövő villamoson mindig akadnak gyászruhás utasok. Különösen délelőtt vagy kora délután; igyekeznek vissza a városba szeretteik, barátaik, kollégáik temetéséről, feketébe öltözötten, de már poros vagy sáros cipőben s némi agyagfolttal is a nadrágszáron, harisnyán. Nyáridőben izzadnak, pecsenyevörösek a hőségtől. A férfiak divatjamúlt, erre az alkalomra elővett és a szekrény naftalinszagát árasztó sötét öltönyeikben, immár kigombolt ingnyakkal, meglazított nyakkendővel; a nők meg a hirtelenjében feketére festett ruháikban, fekete nyakékekkel, fülönfüggőkkel meg lakk retiküllel, s gyászszegélyes zsebkendőikkel törölgetik verejtékező homlokukat, nyakukat. Különös, mennyire felszabadultak, hangosak, mintha kibérelték volna a kocsit, s ott rajtuk kívül más utas nem is lenne. Alighanem a riadalmukat akarják elhessegetni; talán egy fél órája sincs, hogy megrendülten álltak a ravatalozóban vagy a sírgödörnél, és hallgatták a szertartást, a pap imáját, a kántor nazális tenorját, a kartársi szónoklatot, s most a temető csendjéből kilépve elragadja őket az eufória: lám, mi még élünk!

Most is, amint felszállok a temetőkapu utáni második megállóban, ott találok a kocsiban egy ilyen társaságot. Kegyetlen kánikula tombol, lenge ingemet is alig viselhetem el, ezek a szegény gyászolók meg majdnem megfőnek a szövetruhában; a férfiak az ölükben tartják összehajtogatott zakóikat, a nők meg pihegve fordítják arcukat a nyitott ablak felé.

Beszélnek, mintha maguk lennének a kocsiban. – És nem tudtad volna szegény Valternak ajánlani azt a te professzorod, Bélám? – kérdi egyikük, tar koponyájú úr – mire a másik, egy beesett arcú, szikár: – Mit képzelsz, Vili, hogyne ajánlottam volna! Hiszen az egy csodadoktor! De Gizinek is hiába rágtam a fülét, hogy vigye el hozzá a férjét! – Á, Valteron nem lehetett segíteni – legyint egy kontyos nő a zsebkendőjével a levegőbe –, hiszen még az utolsó percben is ott füstölt az a büdös bagó a szájában!

Kicsit hallgatnak, aztán a Vili nevű: – Valtert nem a cigaretta vitte el, nem a tüdő! Hanem a félelem! – Ugyan mitől félt volna – néz rá a nő. – Mitől? Hát ő eléggé exponálta magát! – Mikor? – Mindig! – Hogyhogy mindig? – Nézd Ancikám, a Valter már a Horthy-rendszerben is… Aztán nehogy elővegyék, beállt a kommunisták közé. – A Valter párttag volt? – ámuldozik a szikár úr. – Te tudtad ezt, Anci? – Hát… nem kötötte az orrunkra. – De én tudom! – hajol közelebb hozzájuk a tar koponyájú. – Hozzám bizalommal volt mindig. Valter örökké félt. Örökké helyezkedett. Most, vénségére is, hogy megváltozott a rendszer. Mindig belépett valamibe, hogy az előző ügyeire fátyol boruljon. – De milyen ügyei voltak? – kérdi a szikár. Mire a másik: – Hát… a helyezkedések!

Hallgatnak töprengve kicsit. A nő szólal meg: – Sohasem gondoltam volna, hogy fél. Magabiztosnak látszott! Emlékezhettek rá, a családi összejöveteleken ő vitte a prímet! És mennyi viccet mesélt! Gizi mindig rászólt a viccei miatt. Vajon hogyan élhettek ők ketten? Kedélyes volt… – Na ja, de belül meg csupa aggodalom volt szegény – mondja részvéttel a Vilinek szólított. – Én tudom igazán! Különösen mostanában. Egyszer… nem is olyan régen… még nem látszott rajta az a szörnyű betegség… Szóval eljött hozzám, kávéztunk, beszélgettünk… Nagyon őszinte volt. Azt mondta: tudod Vilikém… Mindig így szólított; tudod Vilikém, én soha, de soha nem azt éltem, amit akartam. Helyettem egy másik ember élt… csak vártam, vártam, hogy egyszer majd az lehessek, aki valójában vagyok. Ha még tudom egyáltalán, hogy ki vagyok!

– Szörnyű! – mondja a szikár úr. – Persze, ha meggondolom… Hányban is született Valter? – Úgy tudom, kilencszáznyolcban – mondja a nő. – Aha! Hát bizony! Akkor ő a kommün alatt már iskolás volt! Hja, aki végigélte ezt a századot!…

Ismét kis csend után a kontyos nő: – Gizi katolikus szertartás szerint temettette. – Miért, hogy kellett volna? – Csak mondom. Mert nem jártak templomba. – Jaj, hát az is azért volt! De most már lehet! – A nő megértően bólogat. – Szépen beszélt a pap. Hogy mindannyian az Atya kebelére… – Erre aztán megint a Vili nevű: – Valter nekem azt is megvallotta, hogy fél, mi lesz azután… – Mi után? – Hát most. Hogy hova kerül. És lesz-e számonkérés! – Számonkérés?! – nevet fel keserűen a nő. – Csak itt, a földön van ez a nagy szétszortírozás. – Nana! – emeli fel ujját a szikár. – Ugyan! – torkollja le a nő. – Ott fönn csak azt kérdik: ugye te is arról a szerencsétlen földről jöttél? Akkor hát már megszenvedtél mindenért. Minden vétkedért, tévedésedért!… Szomjas vagyok. Ihattunk volna egy korsó hideg sört abban a szemközti vendéglőbon. – Majd iszol a toron – mondja a szikár úr. – Gizi vár minket. Most már Valter nélkül, szegény…

A nyerő

Özönlenek az autók szakadatlan a széles Duna-hídról a főútvonalra, a nyári nap vakítóan csillog a szélvédőkön, égeti a házakat, megcsúszik a kirakatok üvegtábláin; perzselő a hőség, tikkadtan baktatnak dolguk után a városban rekedt emberek. Egyszer csak fékcsikorgás, tülkölés – megtorpan a kocsisor. Mind odanézünk a zajra. Egy férfi akasztotta meg a szentséges forgalmat, amiatt szólnak a dudák, egy torzonborz alak, nyűtt, koszos öltönyben, mezítláb csoszog át az úttesten, rá se hederítve az átkozódó vagy rémült vezetőkre, unottan kerülgeti az autókat; megy, tapodja szutykos lábával a forró utcakövet. Busa, borzas üstöke fel-feltünedezik a járművek fénylő teteje fölött. A felezővonalnál megáll; a híd felé is zúdul a forgalom, de beleveti magát, mint elszánt öngyilkos a tajtékzó folyóba. Megint a fékek csikorgása, a kürthangverseny; de végül átér a járdára, s ott megpihen. Láthatóan céltalan, nem igyekszik sehová, csak átjött, mert így tartotta kedve. Jöhetett volna az átkelőnél is, megvárva, amíg zöld lesz a lámpa, de minek, hiszen reá aligha vonatkoznak a szabályok; tudomást sem vesz arról, hogy hol van; él, éldegél, jön, megy, de mindahhoz, ami körötte történik, semmi köze.

Negyvenéves lehet; ápolatlan, egykedvű. Még nézni is rossz, hogy ebben a rekkenő melegben milyen vastag szövetű zakót meg gyapjúnadrágot visel; igaz, ing nincs rajta, és mezítlábassága is eléggé nyárias.

Nézelődik.

Odább, a falnál, kis asztalka mellett pocakos férfiú izzad piros trikóban, mintás bermudában; a nyakában füzérszám az ezüstös kaparós sorsjegy, asztala is azzal van tele. Csábítgatja a járókelőket. Meg is állnak, tipródnak, kiguberálják az árát, kapirgálják a fémes bevonatot. Aztán csalódottan eldobják a kis kartont. Nincs nyeremény. De mindig érkeznek újabb reménykedők.

A mezítlábas alaknak megakad rajtuk a szeme. Lesi, figyeli a nyerni vágyókat. Elvigyorodik, amint látja a hirtelen támadt bizakodásukat és azután meg a keserűséget a tekintetükben. Mert noha az imént még eszükben sem volt, most egyszeriben megkísértik szerencséjüket.

Odamegy az árushoz ő is. Otrombán elhúzódnak mellőle, méregetik, de fémpénzt vesz elő; a sorsjegyes úgy adja markába a letépett lapocskát, hogy hozzá ne érjen a mosdatlan mancshoz. – Na, menjen odább; engedje az embereket! – figyelmezteti. A mezítlábas erre sértődött pillantással felel, de félrevonul; fekete körmével kapirgálja a foncsort. Közben ravaszul vizslatja a többieket. Meg se nézi, milyen számok tűntek elő a fedőréteg alól, nem érdekli, csak az alkalmas pillanatra vár. S akkor felkiált: – Nyertem!…

Döbbenten bámulnak rá az emberek. Ő meg feltartja a lapocskát, rikolt és kacag: – Nyertem, nyertem! A főnyereményt! Megnyertem a főnyereményt!

– Mutassa! – szól sápadtan, hangjavesztetten az árus. De a pasas csak hajtogatja: – Nyertem, nyertem!… És ugrál, táncol ott mezítláb.

– Hazudik! – visítja egy nő. – Ha nem mutatja meg, hazudik!

– Úgy van, hazudik! – kiabálják mások is a nővel. A mezítlábas összerándul, mint akit gyomorszájon vágtak. Az árus meg egyre hajtogatja: – Mutassa! Ember! Mutassa már!

Felegyenesedik a pasas, végignézi őket gunyoros mosollyal. Feszülten, irigyen, ingerülten várnak mind, hogy mi lesz, megmutatja-e végre. De beint nekik: – Megmutassam? Ha bolond volnék! Hogy elvegyék tőlem! Soha!… – Nekilódul, áttöri magát a hüledező tömegen, s eliramlik. Távolról még hallani a kacagását: – A főnyeremény! Nálam van! Nálam!…

– De uraim! De hölgyeim!… – kapkod az árus az emberek felé. – Jöjjenek, próbálkozzanak!… – Csakhogy azok mind az eltűnt, mezítlábas alak után bámulnak dermedten, sóbálvánnyá válva.

Kelepcében

Bejön hozzám, leül a mélyöblű fotelba, kalapját gyűrögeti. Régimódi, dzsentri bajsza nikotinsárga, szeme táskás, bőre pergament. Betelepszik a szobámba, fújja a füstöt, homlokán gondfelhő, vizenyős szemében kétségbeesés, bánat. Elfogad egy stampedli jó erőset, felhajtja, a második pohárkával már óvatosabban bánik, lassan kortyolgat, tudja, hogy nemigen töltök újra.

– Semmi baj – mondom neki, megelőzve szóáradatát –, az a fő, hogy jó egészségben van még mindig.

– Az egészség! – legyint. – Az egészség megvan, szívós fajta vagyok, semmi bajom, de ez a gyötrelem, ez a vívódás elpusztít!

Tudom, mit akar megint panaszolni, türelmetlenül elébe vágok: – Minek vívódik? Mások se igen vívódnak, lássa! Ami volt elfeledték, fátylat borítanak a múltra, a múltjukra, és átrendezik magukat ebbe az új világba. Szemük se rebben, amikor a régivel homlokegyenest más elveket vallanak most a magukénak. Tegyen így, annál is inkább, mert maga csak kényszerből alkalmazkodott az elmúlt évtizedekben…

– Kényszerből?! Nem, ne mentegessen! – csattan fel, s megremeg kezében a cigaretta. – Átállni! Hiszen azt tettem annak idején, a háború után! Megtagadtam a múltamat, a dzsentri apámat, az úrikisasszony anyámat, az egész famíliát. Azt hazudtam, hogy kegyelemkenyéren élve végeztem el a gimnáziumot, hogy felkopott az állunk, hogy otthon, a nagy szegénységben még tányérra sem tellett, az asztal közepére kitett lábosból kanalaztuk a kását, holott a legdrágább porcelánnal terített reggel, délben meg este a cselédlány… Bizonygattam, hogy ateista voltam mindig is, megjátszottam magam, hogy elfogadjanak. Az első szóra beléptem a pártba, jó káderré képeztem magam a szemináriumokon, beiratkoztam a marxista esti egyetemre, híreszteltem a proletár múltamat… Most aztán megnézhetem magam!

– Ne izgassa magát emiatt! Ki bántja? Különben is nyugdíjas, senki sem kér számon magától semmit!

– Senki! Persze senki! Csak én magam! Még a változásnak sem örülhetek!

– Miért ne örülhetne? Joga van hozzá!

– Nincs jogom! Ha akkoriban, az elmúlt rendszerben lojálisnak mutattam magam, akkor most nem lenne tisztességes örvendeni a bukásán.

– A lojalitásra a körülmények kényszerítették!

– Üres védekezés! Alkalmazkodtam, hogy érvényesülhessek, ez az igazság! Ki bíztatott, hogy megtagadjam a származásomat, hitemet! Senki! Lehet, hogy nem vettek volna fel az egyetemre, de mondjuk sofőr vagy melós lehettem volna, a munkához mindenkinek joga volt! Csakhogy én a kényelmesebb megoldást kerestem, feladtam igazi valómat, ezt nem lehet semmissé tenni! Egyedül én vagyok a felelős a bukásomért! Miért nem volt tartásom? Na ugye! Hogyan hihetne nekem ezentúl bárki is, ha most azt mondanám, hogy én mindig is így és így gondoltam, csak véka alá rejtettem az elveimet… Érti már? Kelepcében vagyok. Nincs pofám újra váltani! A régi rezsimben kitüntettek, jutalmaztak, még egyszer nem játszhatom meg magam. Persze bánt, hogy így elpackáztam az életemet. Mert elpackáztam. Nem töltene még egy kupicával? Ha iszom, könnyebb. Drága a pálinka, kevés a nyugdíj, jelentkezhettem volna még képviselőnek is, de nem lenne becsületes ilyen múlttal befurakodni… Elegem van a képmutatásból! Öregségemre igyekszem végre következetes lenni. Nem kívánok felmentést, magam tettem tönkre a sorsomat, most már így van ez… Na, töltsön már! Egészségére! Ez kell, ez a jó erős pálinka, hogy elfelejtsem kis időre a bukásomat…

Szívja a cigarettát, gyürködi a kalapját. Holnap ismét eljön panaszkodni. Ül, néz maga elé keserűen feloldhatatlan gyötrelmében.

Mi van a mélyben?

N. N. egy ideje megszállottan nézi a televízióban az elmúlt évtizedeket felvillantó dokumentumfilmeket. Hátha látja magát valamelyikben. Nem hiúsága készteti rá, hogy lesse, feltűnik-e az ötvenes, hatvanas vagy a későbbi években készült riportokban, híradókban, hanem aggodalma. Ott ül a képernyő előtt, és szívszorongva figyeli a nagygyűléseken hullámzó tömeget, az utcai képeket, a május elsejei felvonulásokat, a hétköznapi pillanatokat, mindazt, amit megörökítettek a kamerák.

Ilyenkor nem tanácsos zavarni. Ha a felesége véletlenül szólni merészel hozzá, felmordul, és egy ingerült mozdulattal kiparancsolja a szobából; nem gyerekjáték a fekete-fehér vagy már színes és örökösen elkapkodott képeken felismernie önmagát. Ugyanis könnyen lehetséges, hogy valahol, valamikor ő is lencsevégre került.

És nagy kérdés, hogy hol, mikor és milyen körülmények között! Mert ha éppen egy olyan pillanatban, amikor olyat tett, mondott, amivel manapság kompromittálhatja magát…

Egészen mostanáig eszébe sem volt a múltat kutatni. Élete hetvenedik éve felé inkább felejteni vágyott; és felejtett is; igaz ami igaz, kopik az emlékezet, meszesedik az agy, nem működik már olyan kifogástalanul a memória. Néha jobb is. De most nem ártana mindenre pontosan emlékezni.

– Miért gondolod, hogy elővesznek valamiért is? – kérdi a felesége, amikor azért megelégeli a mániákus tévénézést. – Ki a fene lett volna rád kíváncsi annyira, hogy a híradóban mutogasson?

N. N. csak legyint; az asszony ezt nem érti. Mert valóban jelentéktelen figura volt mindig is, műszaki előadó egy kereskedelmi vállalat központjában; még a régi, háború előtti cégtől maradt meg az állásban, szürke kis embernek tartották, akit még csak nem is erőszakoltak be a pártba. De azért mégis. Ki tudja? Az ember alkalmazkodott, ott voltak azok a Szabad Nép félórák meg a szemináriumok. Aztán ugye a felvonulások! Meg amikor ezt-azt el kellett ítélni a dolgozó nép nevében. N. N. is ott ment a transzparensek és zászlók alatt az ünnepi menetekben. Miket is harsogott a többiekkel? Azokat a „megmozdulásokat” mindig felvették! Néha még nyilatkozni is kellett az újságíróknak; rádióriporterek dugták az orra alá a mikrofont, hogy megtudják, mi a véleménye a rendszerről. Hát elképzelhető, miket mondott olyankor! Az ördögbe is! Az a sok marhaság mind ott van a hangszalagokon, meg kinyomtatva az újságokban!…

Igen, az újságok! N. N.-nek feldereng, hogy talán még olvasói leveleket is írt a főnökei nyaggatására. Ezért most már nemcsak a televízió előtt ül figyelve, hanem a könyvtárakat is járja, poros újságokat böngész át, étlen-szomjan ül az olvasóteremben és lapoz, lapoz, hátha a nevére bukkan; ha valaki elmegy az asztala mellett, gyorsan lefedi tenyerével a sorokat; az a titkos terve, hogy ha valami ostoba firkálmányt talál, amit akkoriban írtak róla vagy netán ő követett el, hát kitépi a lapot.

És az alkalmi beszédek? Néha fel kellett köszönteni a feletteseit! Jó szónok volt, hát megkérték. Micsoda dicshimnuszok lehettek azok?! Vagy miket kanyaríthatott egy-egy faliújság cikkben például? Hol vannak azok az irományok? Elporladtak már… De ha nem?! Istenem, csak tudnám, gondolta N. N., hogy azokban az években miket írtam a barátaimnak és a vidéki rokonaimnak? Ott hányódhatnak ezek a levelek a padlásokon, régi ládák, szekrények alján. Félelemből, hogy felbontják a postán, képes voltam áradozni a rendszerről, a politikusokról, a diktatúra tisztogató módszereiről. És ha ezt most mind félreértik? A szememre vetik?

N. N. azon töri a fejét, hogy végigjárja a régi cimborákat, a rokonságot, és ravaszul visszaszerzi a leveleit. De annyi rokon elhunyt már! A bizonyítékok illetéktelenek kezébe kerülhettek, vagy ami még rosszabb, gazdátlanul hányódnak, míg valaki, N. N.-nek ártani akaró rájuk nem talál…

N. N. kétségek között él, egykori megalkuvásai álmatlan éjszakákat okoznak neki, fél minden naptól, fél az előkerülő, alattomos dokumentumoktól, a megszégyenítő bizonyítékoktól. Eddig ugyan még semmi sem merült fel a mélyből, de ha egy napon mégis?…

– Csak ne izgatnád magad ezekért a semmiségekért – csóválja a fejét a felesége. – Hiszen milliók éltek így!

De N. N.-t ez nem vigasztalja.

Igazán nyughatatlan alak

Mindig a legváratlanabb pillanatban bukkan fel. Éppen elfoglalom a helyem a hangversenyteremben, na, mondom magamban, most kikapcsolunk, belefeledkezünk a zenébe és más nem érdekel, amikor látom, integet valaki a sor széléről, késik persze, befurakodik a lábakat letiporva, átgázol rajtam is; miközben kezet nyújt. – Rég nem láttam! Tudja a legújabb híreket? A külügyi bizottságban az a… Nem hallotta? – Tőlem a negyedik székre veti magát, s noha már hangol a zenekar, előrehajol, hangoskodva átszól: – Majd mesélek valami érdekeset a szünetben!

Máskor meg egy vidéki hotelben kerül elém. – Nahát! Micsoda váratlan meglepetés! Mit szól ehhez a városhoz? Ha tudná, micsoda panamák!… Lemondott a fél önkormányzat!… – De ha vonatra szállok, akkor is egyszer csak bedugja a képét a fülkébe. – Szintén? Na, látom, van itt hely, legalább nem unatkozunk a hosszú úton. Mostanában olyan lassú ez a vonat. Gyors! Azt mondják rá, hogy gyors vagy pláne expressz! Nem zavarja, ha lehúzom az ablakot? Kissé kimelegedtem. Mi újság? De várjon, ne mondjon semmit, előbb hadd meséljem el, mekkora csőd van a vasútnál!…

Csak úgy zúdítja rám ország-világ baját-gondját. Nem tudom mit csinál, hány éves, van-e felesége, családja, pedig amióta az eszemet tudom, lépten-nyomon belébotlom. Már azon sem csodálkozom, amikor valahol külföldön akad utamba. Átvágok Párizsban a Luxembourg-kerten, hát ott bolyong, s amikor meglát, tárt karral siet felém. – Esküdni mertem volna, hogy honfitárssal találkozom ma! Az éjjel ugyanis nyugtalanul aludtam, rossz álmom volt Magyarországról, csak nincs valami nagy baj otthon? – És belémkarol, hosszadalmasan ecseteli éjszakai vízióját. Majd hirtelen megtorpan, s arra kényszerít, hogy én is megálljak. – Mi a véleménye erről a kertről? Nem így képzeltem. Jardin du Luxembourg! A neve után ítélve hangulatosabbnak gondoltam! Azt hiszem, minden csak addig szép és jó, amíg álmodozunk róla! Fák, bokrok, szökőkutak, szobrok, pavilonok. Na és? Ellenben érdekelni fogja, ha elmesélem, hogy egyszer éppen itt a különböző emigráns csoportok…

Aztán már itthon. Beülök valahová egy kávéra, árnyék vetül az asztalomra, felpillantok, ott áll. – Nem akarom zavarni, csak megláttam az ablakon át, gondoltam, beugrom egy szóra. Régen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy maga mit szól ehhez az egészhez? – Mihez? – kérdem értetlenül, s nem ültetem le, de eszébe sincs megsértődni. – Hogy mihez? Hát a pártok harcához, a vallási problémákhoz… És tudja, nyugtalanít a közbiztonság is! Annyi agresszió van mindenütt…

Azt mondja a múltkor a megállóban, míg a villamosra várunk, mert mi sem természetesebb: ott is előterem a tömegből; azt mondja: – Tudja, hogy már panaszkodni sem szabad?

– Mit nem szabad? – kérdem feszengve, mert nyilvános helyen, különösen az utcán kerülöm a politikai vitát. Ezt már megszoktam életem elmúlt évtizedeiben. Van meggyőződésem, de azt nem akarom éppen egy villamosmegállóban felületesen ismertetni. – Hogyhogy nem szabad? Most szabad csak igazán, hiszen demokrácia van!

– Maga szerint! De próbáljon meg úgy istenigazában panaszkodni, menten megkapja, hogy hazafiatlan!

– Ostobaság! – igyekszem beléfojtani a szót, mert nem szeretem a feltűnést. – A régi rendszerben valóban nem tűrték a kritikát…

– Nekem mondja? Próbált volna egy riporter olyan szemtelenül beszélni a fejesekkel, mint manapság! Vagy a parlamentben! Hát mertek olyan hangot használni, mint a maiak? Ültek szelíden és bólogattak. Az újságok csöpögtek a lojalitástól. És a tévéhíradók? Nyugaton vérhas, árvíz, kábítózás, munkanélküliség, a Szovjetunióban ugyanakkor hőerőműveket avattak, és betakarították a jó termést, nálunk meg óvodákat adtak át a boldog kisdedeknek. Emlékszik a viccre? „Hogy van?” Mire a másik legyint. Erre emez: „Na, csak ne politizáljon!” Aki kritizált, azt ellenségnek tekintették, aki nem volt feltétlen híve a kormánynak, az destruktívnak számított. És eleinte micsoda kemény megtorlások voltak! És most? Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy erre vártunk, a nyílt kritikára, a nyílt vitára, meg arra, hogy vége legyen a hajbókolásnak… Én is ere számítottam. Olyan rendszert akartam, ahol nem kötelező a kincstári optimizmus, lehet nyűglődni, panaszkodni, rosszkedvűsködni, ha úgy adódik. Mert én igenis kedvemre panaszkodni akarok! Most például sehogy sem tetszik nekem az a…

Hirtelen elhallgat, félrevon, a fülembe súgja: – Nézze, hogy bámul az az alak!

– Na és? Csak nem tart tőle?

– Mit tudom én! Jobb lesz, ha megfigyeljük, melyik kocsiba száll, és akkor mi egy másikba…

Nem ismerek rá. Beléfagy a szó. Csak lesi azt a pasast, aki szerinte bámulja, és hallgat. Egy ilyen nyughatatlan alak!

Trafik a külvárosban

Trafik. Trafik a külvárosi utcában. Milyen ritkaság ma már egy ilyen! Kicsi, régimódi, sötét. Egy szál dróton függ a körte a pult fölött, zománcos tányérja poros; és porosak a polcok is, a dobozok, az irkák, az ajándéktárgyak. A pulton színes cigarettás csomagok, szivarok, képeslapok, újságok, És a sarokban, hogy diszkréten lehessen beszélni, üveges ajtajú telefonfülke. Az ajtón az állomás száma. A padló egyenetlen, feketére olajozott; s mindent betölt a dohányillat.

Az öregúr szeret idejárni. Már régen nem szív semmit, eltiltotta az orvos a füstöléstől, de azelőtt innen szerezte be a szivarkáit, itt vette meg a postabélyeget, az újságot. A füzeteket a gyerekeknek. A ceruzákat. A tintát. Kék Pelikánt. Aztán divatba jöttek a golyóstollak; a trafikos úr csak olcsót tartott, gyakran kellett jönni újért.

Mostanság már csak diskurálni jön át a szomszéd házból. Ott a széke a pult előtt, a vitrin mellett, festett tonett szék, arra telepszik, átnézi a napilapokat, elbeszélgetnek, ha nincs vevő.

Télen a gázkályhában lobog a kék láng, kellemes meleg van. Régen vaskályha állt a sarokban; a trafikos úr hátul, a bolt mögötti raktárban tartotta a fát meg a brikettet; időnként rátett a tűzre egy-két lapáttal, széngáz csapott ki a vaskarikák réseinél, de most ez a gázkályha tiszta. Csak nagyon száraz tőle a levegő.

A trafikos úr teát kortyolgat, nagy cseréppohárban tartja, nem bánja ha kihűl. Ülve szolgálja ki a vevőket, ügyesen tud hátranyúlni a polcra; végigéri a pult hosszát, kiteszi a kért holmit, besepri a pénzt.

Az öregúr szereti nézni, hogyan dolgozik. Nyugdíjas, unatkozik otthon. A feleség meg se kérdi, hova készül, amikor veszi a kalapját, tudja, hogy kaszinózni megy a trafikba.

A trafikos testes ember, a sok üldögélésben elhízott; szürke öltönyt visel, mellényt, nyakkendőt. Szemén sötét szemüveg. Rokkantként kapta a trafikengedélyt, lát valamelyest, de mindennek csak a körvonalát. Ám olyan pontosan megtalál mindent, hogy ezt el se hiszik róla.

A környék itt a külvárosban megváltozott az utóbbi évtizedekben. Lebontották a földszintes házakat, lakótelep épült a kertek helyén. Csak néhány utca menekült meg, az is, amelyikben a trafik áll már ki tudja mióta. A cégtáblája kopottas, a mázolás is lepattogzott a „Magy. Kir. Dohányjövedék” feliratról, a spalettára szerelt táblákon megfakultak a dohánylevelek. Elvásott a küszöb, roskatag az ajtó, de mindez inkább derűs, semmint szánalmas. Odabenn is minden ősrégi, csak a távbeszélőt cserélgették ki az idők folyamán; először a fémvillásat bakelitosra, aztán egy falra szerelhetőt hoztak, mostanság meg egészen modern van már, tíz- meg húszforintosokkal működő.

Az öregúr emlékszik ezekre az átalakulásokra, ahogy emlékszik a régi trafikárura is. A Munkásra meg az Ötéves tervre azután, hogy eltűnt a Virginia meg a Memphis; emlékszik az illatos Darura, a kis kartondobozos Mátrára is. Micsoda változáson ment át a Kossuth! Hogy kiszorít lassan minden más márkát az a sok divatos cigaretta; a Lucky Strike például, amit a háborúban a jenki katonák szívtak, és őt is megkínálták vele, amikor Németországban a fogságukba esett; aztán a Kent, micsoda drága cigaretta volt még húsz éve is, akárcsak a Multifilter; s mekkora ritkaság a Gauloise, a méregerős francia, az idegenlégiósok cigije! Most meg csak úgy beugranak érte még a sihederek meg a gyerekkocsit toló nők is. Volt idő, jut eszébe olykor, hogy a trafikos kibontott csomagból árult, öt meg tíz darab szivarkát kértek a vevők, de akadtak, akik csak egyet.

Néha beszélgetnek erről a trafikossal. Ülnek a félhomályban a télvégi délutánokon. Az utca fölé tornyosulnak a lakótelep épületszörnyei, de a kis üzlet még tartja magát. – Furcsa világ! – sóhajt a trafikos megszokásból; a másik elgondolkodik ezen.

– Tudja – mondja aztán megilletődötten –, azért szeretek bejárni ide, mert itt még biztonságban érzem magam. Ismerem ennek a trafiknak minden zugát. Ezt a széket is. Jó, ha az embernek van egy öreg tonettszéke, amit már évtizedek óta koptat a fenekével vagy hogy is mondjam… Kár, hogy már nem dohányzom! Néha úgy rágyújtanék, csábít ez a dohányillat!

– Ha kívánja, tessék! – bíztatja a trafikos.

– Á, nem lehet. Ami elmúlt, elmúlt. Ne hozzuk vissza. Így van jól, menjen csak minden előre… – Majd kis csend után. – De ha nem lenne ez a maga vén trafikja…

– Na igen – bólint a trafikos; hiába várva a folytatást. – Na igen, értem… – Matat, elrendezi a dobozokat, sötét szemüveges arcát az öreg felé fordítja. – Én is hiányolnám, ha nem jönne. Egyébként nemrég nagy pénzt ígértek a trafikomért. Szép summát. De ne féljen, nem adom. Megmarad ez a szék itt magának, barátom…

A tűz bűvöletében

Egyik európai ország hegyvidéki városkájának tűzoltói néhány éve egy buzgó fiatalembert fogadtak soraik közé, aki csakhamar rátermettségéről tett tanúságot. Elöljárói csodálták szorgalmát, pontosságát, fáradhatatlanságát a szolgálat ellátásában. Csaknem pihenés nélkül kívánt ügyeletben lenni, türelmetlenség fogta el a készenlétben, örökösen leste, várta, nem szólal-e meg a riasztó harang: tűz van, tűz!

Maga a fickó is csupa tűz volt, hogy stílusosak legyünk, csupa lelkes lángolás, ha tettekre került a sor. Az elsők között rohant a füstgomolyba, vezette a csövet, csákányozta a parázsló gerendákat, mentette a fuldokló kárvallottakat, s addig elő sem lehetett parancsolni onnan, amíg az utolsó deszkák is el nem szenesedtek. Csak állt, és bámulta a tűz hamvadását; ilyenkor mintha kissé szomorú lett volna. Társai arra gondoltak, hogy a munkába fáradt bele, de parancsnoka sejtette, mi baja lehet: sajnálja, hogy véget ért a hősi küzdelem. Hiszen ők mind olyanok voltak, mint a színészek, akik ugyan kimerülnek az előadásban, de ha lement a függöny, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szállt csöndben.

A környéken gyakorta voltak tűzesetek, főleg nyáron; hol egy boglya gyulladt fel, hol az árokpart száraz füvére dobott cigarettacsikk okozott futótüzet, hol egy szikrát szóró villanyvezetéktől égett porig egy tanya, vagy az iskolás gyerekek játszadoztak a gyufával, és óvatlanságukban lángra lobbantották az erdőszélt. De azért annyi mégsem volt, mint attól kezdve, hogy barátunk belépett a tisztes testületbe. Hogy, hogy nem, sűrűbbek lettek a riasztások; amit ő cseppet sem bánt, az ember azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Azzal sem törődött, hogy megpörkölődhet, halált megvető vakmerőséggel rohant a tomboló vörös kakas fészke felé.

Különösen az erdőtüzek sokasodtak meg. A hegyvidéken gyönyörűséges fenyvesek zöldelltek, az ember beleszédült ebbe a dús illatba, ha arra járt.

És ezekben a pompás erdőkben hol itt, hol ott pusztított a tűzvész. A városkában szinte hetente hallhatták a fenyvesek felé száguldó piros kocsik szirénázását; s a másnapi újságban ismét ezekről a megmagyarázhatatlanul gyakori szörnyűségekről olvashattak.

– Vajon nem gyújtogatóval állunk-e szemben? – kérdezgették egymástól a férfiak a Fő téren; az asszonyok meg figyelmeztették gyermekeiket, hogy véletlenül se tévedjenek az erdei ösvények valamelyikére. Noha nem járt emberáldozattal, a város lakói megsokallták ezeket a szerencsétlenségeket, mert a pusztítás tetemes kárt okozott.

– Csakis gyújtogatóról lehet szó – bizonygatták egymásnak –, nincs rá más magyarázat. Hogyan is eshetne meg ennyi véletlenség?

De hiába állítottak őröket a hegyoldalba, az erdei utakra, magaslesekre, senkit sem csíptek nyakon.

Sehol senki, mégis hol itt, hol ott égett az erdő.

Már a tűzoltóparancsnok is törte a fejét a dolgon; amióta felesküdött, még ennyi esetet nem látott. Ráadásul bosszantotta, hogy az örökös riadó miatt a szabadságát sem veheti ki, pedig a családja már nyúzta, hogy itt lenne az ideje egy jó kis vakációnak. Amikor megtudta parancsnoka gondját, elébe állt a barátunk, és azt mondta, ha a parancsnok úr megbízik benne, adja át neki a laktanya felügyeletét, és utazzék el nyugodtan a családjával, ő éjjel-nappal szolgálatban lesz, s mindent elintéz helyette. A parancsnokot meghatották ezek az önzetlenségről tanúskodó szavak; valóban megbízott emberünkben, aki – el is felejtettem mondani – buzgalmában rekordidő alatt letette a vizsgákat, beleértve a legfelsőbbeket is.

Amikor aztán eljött a helyettesítés ideje, lett is munkája bőségesen. Már nemcsak hetente, de naponta jeleztek erdőtüzeket. Mindenki rémülten látta a fenyves fogyatkozását, még szerencse, hogy barátunk vezetésével a tűzoltók mindig nagyon hamar kivonultak a helyszínre, és sikeresen megküzdöttek a lángokkal. De a város gyanúja nem hunyt ki. S amikor már naponta két tűz is keletkezett, elkezdtek mindenkit figyelni. Ekkor mondta valaki, hogy látta, nem is egyszer, az ideiglenes parancsnokot az erdő felé osonni, majd mire onnan visszatér, már lángolnak a fák.

Sarokba szorították, és ő töredelmesen bevallotta, hogy igen, ő a gyújtogató. Imádja a tüzet, bár tudja, hogy káros, azért is jelentkezett a testületbe, mert a fellobbanó tüzeket bizony el kell oltani. Leginkább az erdőtüzek gyönyörködtették, mert az égig csapó lángnyelvek látványa fenséges, másrészt pedig az erdő oltása a legnagyobb szakértelmet igényli. – Gyújtogatni és oltani – mondta –, kell ennél szebb?!

A bíróság persze elítélte. Amikor azonban letöltötte a büntetését, csakhamar politikai pályán találták. Egy újságíró kérdésére, hogy mi késztette erre a hivatásra, azt mondta: – Gyújtogatni és oltani, hát kell ennél szebb?…

Légtisztító

A régi, háromemeletes házakban nincs lift, a lakótelepeken meg csak ritkán működik, így hát Andori úrnak sokat kell fáradoznia; meg kell mászni a lépcsőket, nagyokat szusszanva a fordulókban, végig kell caplatni a folyosókon; de a kertes házak utcájában sem könnyebb, hosszú percekig várhat, míg a csengetésre kaput nyitnak, vagy kiabálnia kell, hogy a lakók meghallják; kutyák rontanak neki csaholva; egyszóval nagy strapa, kevés haszon, de ha az ember ügynök, hát ez a dolga. Andori úr csak néhány hónapja űzi ezt a mesterséget, de már tudja, mennyi küzdelemmel jár. Sokszor eszébe jut Arthur Miller Ügynöke, a darabot még a régi Nemzetiben látta, díszpáholyban, (akkoriban tiszteletjegy járt neki), de emlékszik a régi házalókra is; a drótkeretű, fekete szemüveget viselő párokra, egymásba kapaszkodva, fehér botjukat alkarjukra akasztva, nyakukban a kollekciós ládikával botorkáltak a bérházak gangjain, mindenféle keféket kínáltak eladásra, amiket vak társaik készítettek a műhelyekben. Aztán ott volt a Schmoll-paszta árus, vagy a cipőpertlis, aki biztosító- meg varrótűt, cérnát, gombot is árult; járták a várost a könyvügynökök, a rézkarcokat meg festményeket részletre is adó pasasok, a fotográfusok üzletszerzői. Andori úrnak felrémlettek ezek a régi-régi időkből. De aztán más szelek fújtak, eltűntek ezek a kisemberek, amint hogy eltűnt akkoriban a kapitalista kereskedelmi szellem is. De most újra éled. És Andori úr, aki csak ezekben az újabb időkben tart igényt erre a titulusra, melyet nem is oly régen még gúnynak vett volna, nos, Andori úr helyzete úgy hozta, hogy most ő is ügynököl. Jár lakásról lakásra, és kínálja a portékáját. Egy virágzásnak induló cég alkalmazásában áll. Sajnos nincs olyan magas beosztása, mint amilyet az elmúlt évtizedekben megszokott, de manapság meg kell becsülni minden munkát. Semmi ok panaszra; a gyalogláson kívül a körülmények elfogadhatóak, nem kényszerül kollekciós ládikát vagy nehéz bőröndöt cipelni, mindössze egy elegáns diplomatatáskával jár, abban vannak a prospektusok és a megrendelő levelek; nem rí le róla, hogy ügynök, az emberek azt hihetnék, most is jelentős állásban van. Néha azonban akadnak kínos pillanatok. Becsönget valahová, és aki ajtót nyit, felismeri. Vannak, akik ingerülten becsapják orra előtt ajtajukat. De akadnak megértők is.

– Nézd csak anyukám, nézd csak! – kiált be a konyhába az előszobából a házigazda. – Gyere gyorsan fiacskám, micsoda meglepetés! Nézd ki van itt!

Az asszony megjelenik kötényben, könyékig lisztesen. Összecsapja a kezét. – Az Andori elvtárs! Nahát!

Andori zavartan köhint, mit tegyen, már nem hátrálhat. Ördög vinné el az egykori közéleti szerepléseket!

– És mi járatban? – kérdi a házigazda, miközben óvatosan körülnéz a gangon, s int, hogy kerüljenek beljebb. – Valami baj van? Segíthetünk? Hiszen mi tudjuk, hogy Andori elvtárs mindig rendes…

– Ahogy a férjem mondja, igen, igen – helyesel az asszony. – Nem felejtjük el, hogy amikor már abban a központban tetszett lenni titkár, az én Vendelem akkor is telefonálhatott az Andori elvtársnak, és megkapta azt a szívkórházi beutalót az infarktus után…

– Nem, nem – hárítja el a készségeskedést Andori. – Semmi baj. Én ugyanis véletlenül toppantam be ide. A munkám során. Egy készüléket árulok, azt kínálom eladásra…

– Hogy mit tetszik kínálni? – kérdi értetlenül az asszony.

– Légtisztítót. Légtisztító berendezést. Nagyon korszerű. Tessék, megmutatom a prospektust…

– Milyen tisztítót? – csodálkozik az asszony.

A férje rámordul: – Nem érted? Andori elvtársnak… pardon, kicsúszott a számon! Szóval van neki egy szerkezete, ha jól értem, ami mindent megtisztít…

– A levegőt. Csak a levegőt – mondja Andori.

Az asszony elámul: – Ezzel tetszik foglalkozni? Ott tetszik dolgozni ennél az izénél?

– A fiam cége. Amerikai-magyar vegyes vállalat. Őt ugyanis kinn taníttattam az USA-ban. A Harvardon. Hát támadt egy kis összeköttetése, amit most kamatoztat.

– Szóval ő a tulaj? Nahát! Az Andori elvt… kisfia?

– Vezérigazgató. Magyar részről. Ő nyúlt a hónom alá. Papa, mondta, ha már így megszűnt a területed, hát te leszel a légtisztító részlegünk egyik üzletkötője…

– És megy az üzlet?

– Döcög. De fel fog lendülni! Menj, papa, mondta a fiam, nem lesz könnyű, de áruld a légtisztítónkat. Nem óhajtanak egyet?

– Hát… – bizonytalanodik el a házigazda. Az asszony határozottabb: – Á nem, kösz! Mi csak úgy kinyitjuk az ablakot… Tetszik tudni, csak úgy egyszerű módon…

– Pedig haladni kell a korral – sajnálkozik Andori úr. – Pedig haladni kell…

Emberarc

Ezek az utolsó napok karácsony előtt mindig kapkodással telnek; nem volt idő a vásárlásra vagy nem volt rá elég pénz, de most már mégsem halogathatjuk tovább az ajándékok beszerzését, hát járjuk a várost, az üzleteket. Bőséges a kínálat, laposak az erszények; magam is számolgatom, hogy ha mindenkinek csak valami csekélységet veszek, az is jelentős összegre rúg; persze nincs karácsony örömet szerző meglepetések nélkül.

Sietek, sietek, mégis minduntalan elkalandoznak a gondolataim; régi decemberek jutnak eszembe, az emlékezet szeszélye hajdan volt karácsonyokat vetít elém, békességeset a messzi gyerekkorból, aztán nyomorúságosat a háborús télből; egyszer csak szürke, kopott falakat látok, repedezett járdát, feltört úttestet, egy teret, nagy templommal, s mellette egy szegényház kertjét, az otthon ablakait, amint sárgás fények gyúlnak ki mögöttük a hideg alkonyatban. A havat látom, ahogy szállingózni kezd, hogy éjszakára belepje a várost, elnyelje a neszeket. Kocsinyomok szabdalják fel az út havát, taxik, vászontetős, hosszú motorház-orrú, tejeskávé színű batárok töfögnek puha suhanással a stráfkocsik meg nyitott peronú villamosok között, s megint a tér, közepén égbe szökő fenyő. Valamiféle nyugtalanság fog el, az emlékek teszik, szürke az ég, hideg a december, sok a dolgom, kapkodok, vásárolni igyekszem, de ezek a képek újra és újra felbukkannak. A tér, a fenyő, a feldíszített fa ott a téren…

Nem érek rá. Kezem ügyében a lista, talán jut mindenre a kiszabott pénzből.

Ámulok, mennyi új üzlet! A minap még sötét luk, elhanyagolt boltocska mára kivirult; az idegen hangzású nevet hirdető portál alatt fények csábítanak a kirakatához; odabenn műmárvány és nikkel és üveg minden, csupa elegancia, és drága drapériák meg drága áruk, finom kelmékből készített ruhák, márkás cipők, vagyonokat érő bundák, divatosabbnál divatosabb holmik; halk zene szól, mint valami éteri térben. Zavarba ejtő, akár egy gazdag, elérhetetlen nő, felékszerezett, gyönyörű dáma. Európai színvonalú üzlet, gondolom elégedetten, ám hirtelenjében a zsebemet tapogatom, mintha azt nézném, van-e elég valutám, ahogy hajdani nyugati útjaimon a pompás üzletek pompás kirakatát bámulva, hogy aztán koldusérzéssel kullogjak tovább. Cseppet most is meglep ez az érzés. Kíváncsiságból bebóklászom ezeket az új áruházakat és boltokat, ám mintha kinéznének onnan, látván rajtam, hogy nem vagyok komoly vevő csak bepiszkolom cipőmmel a „fényes padlatot”. Pedig a természet megóvott a kisebbrendűségi komplexustól. Irigy sem vagyok azokra, akiknek többre telik, mint nekem. Mégis valami félszegség kerít hatalmába. Nyugtalanság. Holott örülök ennek a gyorsan támadt virulásnak. Csak az autószalonok előtt torpanok meg ismét döbbenten: a nagy üvegtáblák mögött micsoda luxuskocsik mutogatják magukat szemérmetlen kacérsággal! Ki vesz milliókért ilyeneket? Ki tud venni ilyeneket? Vajon nem vagyok mégiscsak kicsinyes és értetlen? Vékonypénzűségem okán maradi? Hiszen fellendült az élet, vannak számosan gazdagok, akik igényt tartanak erre a kínálatra, ők virágoztatják fel az országot, anyagi helyzetük tisztességes hazai kiszolgálást kíván, nincs miért hüledezni, lehet, hogy egyszer majd én is ilyen szalonban fogok autót vásárolni, s nem a használt kocsik piacán.

Most azonban megyek, s keresem a pénztárcámhoz mért árukat. Tolakszom a tömegben, a polcok előtt gonddal válogató emberek hadában. Azért nem panaszkodhatom én sem. Mindenkinek tudok venni valamit. Ha alaposan meg kell is fontolni, mennyit adhatok ki egy-egy portékára. Szaporodnak a csomagok, mindkét kezem tele van már, az utcán, kilépve a túlfűtött áruházból, jeges levegő csap meg; igyekeznem kell, még sok van a listámon.

Az egyik kirakat előtt mellém áll valaki. Nem szólít meg, csak érzem a jelenlétét, feléje kell fordulnom. Sovány, különös köpenybe burkolódzott figura. Arca beesett, szakálla gyér, szeme csillog a mély üregében. Néz. Rám néz, de nem szól, nem is mozdul, kezét sem nyújtja alamizsnáért. Pedig nyűtt öltözete mutatja, hogy nincstelen. Feje födetlen, hosszú haja a vállát verdesi. Otthontalan lehet szegény, mégis ápoltnak látszik; nem a részegeskedők, a drogosok, a mocsokban turkálók közül való. Ott áll mellettem, de nem erőszakosan, semmit sem kér, csak néz, néz… Alig állhatom a tekintetét.

Végre is előkotrok néhány forintot, adnám neki, de csak markolja mindkét kezével a vékony testén összefogott köpönyegét. Aztán elfordul. Hajlott háta belevész a tömegbe.

Tenyeremen a pénz, bénán nézek utána. Ki volt ez? Mit akart?

És akkor megint felbukkan a kép. Az a kép a térrel a hatalmas, feldíszített fenyővel a szabad ég alatt, a szenteste előtti délutánon, abban az évben, a háború után. Az emlék elmosódó, de látom a koraalkonyt; gimnazisták voltunk, és egy székely betlehemest adtunk elő a mindenki karácsonyfája alatt. Egész héten ezzel jártuk a szegényházakat, meleg holmit, némi élelmet vittünk a rászorulóknak. Ádám-Éva napján a hegyekből hozott fenyő tövében vártuk az embereket. Valaki beszédet mondott, valaki szavalt, aztán az amerikai katonai misszió tisztjének örömére és büszkeségére a kórus elénekelte a Silent night-ot. Csendes éj… Tele volt a tér; az Actio Catholica emberei meg néhány protestáns diakonissza szétosztotta az UNRRA csomagokat.

Ott láttam őt! Ott láttam ezt az emberarcot! Ott volt köztük ez a furcsa köpenyt viselő alak, ez a sovány, szakállas férfi, ez a csillogó szemű. Nem tülekedett a tömegben, csak állt nyugodtan, körötte hullámzott az emberár; a táborokból, lebombázott házak pincéiből, romlakásokból, megsemmisítő lágerekből szabadultak, az otthontalanok, a megnyomorodottak, az árvák és özvegyek, a fogságba hurcoltak asszonyai. Csokoládé, tej- meg tojáspor, kávékonzerv, cukor volt a csomagokban. Ő nem fogadott el semmit. Aztán megindult köztük. Odalépett a nőkhöz, az öregekhez, a gyerekekhez, felemelte a kezét, rájuk mosolygott, azok meg csodálkozva nézték, de máris a csomagjaikkal bíbelődtek újra.

Emlékszem erre a férfira. Átérve a tömegen, a jászolhoz jött, amit magunk eszkábáltunk össze, s igazi szalmával raktuk meg, hogy hűséges legyen a betlehemi istállóhoz a játék tere. Meglepődtünk, hogy üres kézzel jár az ajándékozottak között. Talán nem jutott neki, gondolhattuk, s kértünk az egyik nővértől a számára is, de elhárította.

– Mindazonáltal soha ne feledkezzetek meg a könyörületességről – mondta szelíden, aztán éppenúgy tűnt el a nép között, mint az előbb itt, a város szívében, a villanyfüzérekkel díszített, gazdag kirakat előtt.