Földanyánk hátán

E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.

Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.

Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.

Meglehetősen rozoga a bolygónk, pedig még szükségünk van rá. Öreg jószág, de mi, emberek még alig használhattuk. Későn teremtünk meg rajta; legalábbis ahhoz képest sokára, hogy kivált az ősködből, és apródonként megszületett a hátán az élet. Persze jobb is volt lekésni azt a sok viharos változást, amin az évmilliók és évmilliók alatt átment. Már csak ebben az utóbbi hatvanmillió esztendőben is, a Föld úgynevezett újkorában, amikor eltűntek a fejlődésnek mondott tragédiák során az őshüllők, a ma már csak múzeumokban látható ős-szörnyek; pusztította a természetet maga a természet is, fortyogott, bűzös, halálos gázokat lehelt, tüzet okádott, vizeket nyelt el, máshol vizet árasztott; elég lehetett rajta megmaradni épp bőrrel, s menekülni egyik sarkából a másikba.

Mi már nemigen gondolunk ezekre az időkre, megszoktuk, hogy a katasztrofálisan nagy ökológiai átalakulásoknak vége. Itt élünk a megszelídített bolygón, testét befedtük civilizációnk építményeivel. Az ősi erő néha még prüszkölve tiltakozik e hódítás ellen, árvizek zúdulnak ránk, földrengések, lávaömlések, tájfunok figyelmeztetnek, de azért mi mégis büszkén valljuk, hogy urai vagyunk a természetnek.

Ha urai vagyunk, még inkább jól kell bánnunk vele. Nem lehetünk elbizakodottak, zsarnokok, a leigázott nagyképű kihasználói. Jóban kell lennünk vele, hiszen bolygónkon még csak most akarjuk igazándiból kialakítani az életünket. Sokszor próbálkoztunk már ezzel, de meglehetősen eredménytelenül. Ezer és ezer évek óta kísérleteztünk ideológiákkal és közigazgatási formákkal, de még sehol sem tartunk.

Mintha beköltöztünk volna egy hatalmas, tágas lakásba, ám sehogy sem tudnánk szépen, okosan berendezni. Hol így, hol úgy helyezzük el a bútorokat, tesszük fel a falakra a képeket, állítjuk egyik vagy másik sarokba a virágállványokat, de örökösen elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, s kezdjük újra meg újra, egyre türelmetlenebbül, mert végre szeretnénk már otthon érezni magunkat.

Ha csak ezt a századot nézzük: hányféle rezsimet éltünk át, micsoda remények támadtak és foszlottak szét sorra. Mindig meghatnak a Csehov-drámák hősei, akik arról álmodoztak, hogy ötven év múlva mennyivel szebb lesz az élet, mint az ő korukban. Az ötven év eltelt. És mi lett?

De Kosztolányi is, például ő is, mit írt 1919-ben?

Amikor lelkesítette őt a régi rend helyett az új feltűnése?

„…végre teljes kiépítettségében valósul meg a tiszta erkölcsön nyugvó kommunista állam, micsoda emberek keletkeznek – a munkásoknak hány ezer, eddig ismeretlen fajtája –, és a megújhodott világ milyen hideglelős ámulattal tekint vissza a régire, amely idegenebb, érthetetlenebb lesz számára a forradalom átalakulás után, 2000-ben, mint számunkra volt a római vagy a görög kor 1919-ben…” És tovább: „Gorkij Éjjeli menedékhely-ét úgy bámulják majd, mint az elmúlt gonosztevő társadalom képét…” És még tovább: „A koldusokról pedig csak vígjátékot írnak… Boldog társadalom, mely kacag az éhezőn, s nem sír, mint a múlt, amely nem akart segíteni.”

Ő is láthatta, másként alakultak a dolgok. Mi pedig meg is tapasztalhattuk, hogy ez csak ábránd volt; s átéltünk egy másik „gonosztevő társadalmat”. Most újra próbálkozunk valamivel. De időre van szükségünk a kísérlethez. Időre és térre: a bolygónkra, a Földre. Óvnunk kellene, hogy ép maradjon, mostani sebei begyógyuljanak addigra, míg végre egyszer, végre valamikor igazán berendezkedhessünk rajta.