Állatkerti história

Nemrég egy rádióműsorban azt hallottam, hogy anyagi nehézségekkel küzd a londoni állatkert. Nincs pénz a fenntartására, az állatok etetésére, a személyzet fizetésére, s ha az igazgatóság nem kap támogatást, a LONDON ZOO-t be kell zárni, az állatokat pedig meg kell mérgezni.

A hír persze csak amolyan pánikkeltés volt a szigetország fővárosában, úgy vélhették az illetékesek, hogy ha az emlősök, hüllők, szárnyasok és egyéb lények likvidálásával fenyegetőznek, az állam meg számos intézmény és alapítvány a zsebébe nyúl, nehogy bekövetkezhessen a szomorú esemény. Mert hogyan is vehetné lelkére a társadalom ezt a pusztítást. Érzékeltették is a hír közreadói, hogy a kormány vagy a város az állatkert segítségére fog sietni.

A londoni ügyet azért emlegették, mert a mi állatkertünk sincs ellátva a szükségletek szerint, de azért nem kell félnünk a felszámolásától, vezetői dacolnak a szegénységből eredő gondokkal, hiszen, mint mondották, nem ez az első válságos időszak a Kert fennállása óta.

Az angliai híradás elgondolkodtatott. Mi is lenne, ha egy napon az ottani igazgatóság kénytelen lenne utasítást adni az ápolóknak az állomány elemésztésére. Az utolsó reményt is elveszítve a fődirektor sápadtan, de az éhínséget, a gyötrő szenvedést hozó lassú kínhalált megelőzendő, szinte alig hallható hangon elmondaná, mekkora adag mérget keverjenek a majmok, pandamackók, flamingók; pelikánok és más madarak tápjába, mennyit rejtsenek az oroszlánok, tigrisek, párducok, farkasok meg más ragadozók húsadagjába, hogyan csempésszék a gyorsan ölő szert az elefántok, zsiráfok, zebrák abrakjába, miként adjanak mérgezett halat a jegesmedvéknek, fókáknak és rozmároknak, miféle furfanggal végezzenek a vízilovakkal és a krokodilokkal; ahol pedig nem boldogulnak a sztrichninnel, ott jöjjön a golyó! Elképzeltem azt a tragikus napot, amikor a mecénási támogatás hiánya miatt a park főkapujára kiakasztják a táblát: ZÁRVA; s a pavilonok, sziklaodúk és medencék körül megindul az akció. A bús bölények, a rikoltozó páviánok, az álmos tevék, a karcsú leopárdok és az ideges sarki rókák, amelyek eladdig bizalommal fogadták gondozóiktól táplálékukat, most is gyanútlanul látnak neki a lakmározásnak, ám egyszer csak megvonaglanak, megtántorodnak és elhullanak. Közben-közben lövések dörrennek, amire a még élők felkapják fejüket, beleszimatolnak a levegőbe, hátuk megremeg, mert felrémlik a saját vagy az öröklött emlékezetükből a gyilkos vadász képe.

Ilyesmi járt a fejemben, de rögtön azt kérdeztem magamtól, vajon miért éppen ez lenne olyan borzalmas, hiszen alig telik el nap, hogy a világ valamely tájáról ne érkeznének hozzánk ennél sokkalta megrendítőbb hírek. Olvassuk, halljuk és a televízióban látjuk is, hogy a kivédhetetlen természeti csapásoknak hányan és hányan esnek áldozatul, hogy háborúkban ölik egymást a népek, elüldöztetnek földjeikről, elmenekülnek hazájukból az emberek; csecsemők halnak éhen a szükség-táborokban, kolera pusztít a temetetlen holtakkal teli vidékeken, segélyre szorulnak az otthontalanok, a rabságból szabadulók, a nyomorgó nemzetek, van elég szörnyülködni való. És ha már az állatkerti lakók sorsáról van szó: hát a szerencsétlenül járó emberek mellett ott lelik végüket a jámbor házijószágok meg a vadak; azokat is halomra ölik a fegyverek, azok is odavesznek az árban, a földindulásban; olajos tengerben fuldokolnak, verdesnek bénán mocskossá lett szárnyaikkal. Kétségbeejtőbb ez, mint annak a néhány száz vagy ezer példánynak a sorsa a brit főváros állatkertjében. Rájuk nem leselkedik ilyen veszély. Egyébként is: a vészjelzés bizonyára megteszi a hatását, a tárca meg a ligák kitöltik a csekkeket, s a ketrecek lakói ezentúl is megkapják táplálékukat; a kazánok továbbra is felfűtik a trópusiak házait, az akváriumokat feltöltik friss tengervízzel, a ragadozók minden fáradság nélkül juthatnak prédához; az ápolók vigyáznak mindnyájuk egészségére. Biztonságban vannak.

Pedig amikor fogságba estek – ők vagy elődeik –, vergődtek a hálóban, üvöltöttek a veremben, marcangolták ketreceiket, vicsorítottak, hörögtek, dúltak-fúltak, tomboltak elveszített szabadságuk feletti fájdalmukban. Sóvárogtak a vadon után, kínlódtak a szokatlan klímában, a műsziklák, betonodúk és betonmedencék börtönében. S ráadásul tűrniük kellett tehetetlenül és kiszolgáltatva az embert, az ember közelségét, a rácson túli bámuló, ingerlő szagú és viselkedésű tömeget. Örökösen a nagy prérik, az erdők és tengerek, hömpölygő folyók, sivatagok és oázisok álomképe kísértette őket, míg rá nem jöttek, hogy végül is kényelmes életbe cseppennek. Kedvükre való fiatalokkal traktálták őket, nyugalmukat, ha engedelmesen viselkedtek, senki sem háborgatta. Apródonként nem is fogságnak, hanem amolyan vendégségnek vélhették állatkerti létüket. Némelyeket eltöltötte a büszkeség is: lám, fontosabbak mint a vadonban hagyottak, azokkal senki sem törődik, küzdeniük kell a megélhetésért, félniük kell ellenségeiktől, míg nekik, a park gondozottjainak gyöngyélet jutott. Igaz, szűk a ketrec, nem lehet mérföldeket csatangolni, az évszakok is egyhangúan peregnek, de kárpótlásul ott a biztonság. Biztos jelen és biztos jövő a szabad, ám bizonytalan egzisztencia helyett. Egye fene azt a kis rabságot, megéri a kényelem fejében…

Hanem aztán egy napon kiderül, hogy nincs tovább. Nem mehet tovább. Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap – elfogyott a pénz a kincstárból; az adóból, állami költségvetésből, külföldi kölcsönökből, bankhitelekből nem futja a park fenntartására. Nincs egy huncut garas se húsra, szénára, keleti csemegére, magokra, szecskára. Egy árva fillér sem jut a kazánok fűtésére, az ápolók fizetésére, a pavilonok tatarozására, a kerítések lefestésére, sós- és édesvízre; tessék, ha a park önerőből tovább tud működni, ám legyen, de a dotációnak vége…

…gondolom végig megint az egészet.

De mindjárt utána így folytatom magamnak: miért kellene ezért likvidálni az állatokat? Miért nem lehet őket visszaszállítani természetes környezetükbe? Az ám! Ha egyszer képtelenség eltartani őket, hát boldoguljanak maguk, mint szabad korukban. Persze a visszafuvarozás is sokba kerül, de mégiscsak ez az ésszerűbb megoldás!

A főigazgató egy ünnepélyes pillanatban így szólna munkatársaihoz: – Barátaim! Kinyitjuk gondozottjaink ketreceit, megajándékozzuk őket a szabadsággal! Menjenek, éljenek úgy, mint őseik!

A park lakói eleinte lelkesednének. Ilyen is lehetséges?! Megdobbanna a szívük, meghallanák a távoli tájak hívó szavát. Aztán egyszer csak ott találnák magukat a szavannában, az őserdőben, a kék lagúnában, a hegy sziklái között. Ahol ugyan van szabadság, de hiába várnának, senki sem tenné eléjük az eleséget. Fészekről, odúról, barlangról, menedékről is maguknak kellene gondoskodniuk. És egyszer csak elkezdenének zúgolódni. – Hol a kiszolgálás? Már dél van, hol marad az etető?! Hol a gondnok?! Azért ez mégsem járja!?…

Méltatlankodásuk odáig fajulna, hogy nem átallanának régi ketreceikről álmodozni.