Szegény keuk

A hír szinte hihetetlen, de újságban olvastam, hát nincs okom a kételkedésre: felfedeztek egy eddig ismeretlen törzset Indonézia valamelyik távoli vidékén. Hogy mitől távoli az a vidék, nem tudom; bár a nevét is említik: Irian Jaya. Indonéziához háromezer kisebb sziget tartozik, meglehet, azok egyikén bukkantak a keukra. Ágyékkötőt viselnek, semmi egyebet, talán lábbelijük sincs, persze azon az egyenlítői tájon miért is lenne szükségük másra, hacsak nem divatozásból. De a hír szerint igénytelenek: nincsenek szerszámaik, még a tüzet sem ismerik, egyszerűen csak gyűjtögetésből élnek. A huszadik század végén! Az űrhajózás, a műholdak, az atomreaktorok (és fegyverek) korában! Nem akartam hinni a szememnek. A levegőeget repülők, a tengereket úszó technikai csodák járják; állítólag még egy mezei egér sem rohangálhat úgy a fonnyadó gazban, hogy a föld körüli pályán keringő kémlelő állomások észre ne vegyék, és akkor, tessék, egy népcsoport elrejtezetten, titkon paradicsomi állapotban él Irian Jayán, vagy Irian Jaya hegyei között; (földrajzi ismereteim tökéletlenek).

A hír felvillanyozott. Hát van még valahol békesség a földön?

Borzongva emlegetjük az ufókat, az idegen bolygókról érkező, földijeinket itt-ott elrabló lényeket, de kell-e nagyobb csoda egy ilyen törzs létezésénél?

Ronda, esős napon olvastam a hírt; előzőleg autóznom kellett a városban; bepárásodott az üveg, a szélvédőre fröcskölt a kamionok kerekei alól a sáros víz, ügyetlen vezetők döcögését, rossz fékezési reflexeit kellett kivédenem; a belvárosban a zaj és a bűz kibírhatatlanná vált a novemberi időben; értekezletek, (gyűlölöm végeérhetetlenségüket!) hivatalos ügyek intézése után evickéltem haza ingerülten, és itthon kezembe került a keukról szóló híradás…

Mennyire megirigyeltem őket!

Ott élnek a hegyek között (a tengerpartról más törzsek elől oda bújtak), jótevőjük, a Nap megérleli számukra a gyümölcsöt; magokat, bogyókat esznek, vagyis egészségesen táplálkoznak, élvezik a friss levegőt, szabadok, amilyenekké az Isten teremtette őket.

De meddig tarthat ez így? – hasított belém a kérdés.

Mert ha felfedezték őket, jaj nekik! Addig volt jó, amíg senki sem tudott róluk a civilizált világból. Most majd a csodájukra járnak; eleinte csak meglesik életmódjukat, szokásaikat. Talán ijesztőnek tűnnek, de lehet, hogy szelídek, derűsek lesznek, és béketűréssel fogadják a látogatókat. De ha van eszük, jut eszembe kajánul, akkor morognak és vicsorognak majd a kíváncsiskodókra, hogy elijesszék őket. Ha adna nekik az ég egy kevéske gyanakvást, ha megéreznék, hogy a világ érdeklődése csak a vesztükre lehet, hát gyorsan továbbmenekülnének a hegyek közé: úttalan utakon tűnnének el, mert kezdetben csak szociális és egyéb tudományos (néprajzi stb.) kutatásokat végeznek majd köztük, de azután elindul a térítési áradat is: jaj, nem élhet Isten gyermeke ilyen állati sorban; jaj, meg kell ismertetni szegény vadakkal az emberiség vívmányait, meg kell tanítani őket a tűzrakásra, szerszámok készítésére, a munkára; nem lehetnek csupán a Nap ártatlan élvezői, tanuljanak meg írni, olvasni, közeledjenek a tudáshoz, legyen fogalmuk róla, mire vitte az emberiség húsz és még több meg több évszázadon át; például micsoda masina az, amit olykor látnak a kék égen csillogva, zúgva szállni a fejük felett; na és van televízió is meg video; érdekes, színes képek jelennek meg egy doboz domború üvegén; és ott van az erkölcs meg a nemzetközi jog, van ENSZ meg alapokmány, meg Közös Piac, egyetemek vannak meg kórházak, templomok és földalatti vasutak; van erotic show és múzeum, könyvtár és drinkbár; egyszóval ezer és ezer dolog, nem maradhatnak ki belőle…

Szegény keuk. Talán még nem háborgatják őket, de létük titkos burka már felszakadt. A világsajtó közzétette nevüket. Beléjük botlott az emberiség; ennek pedig az lesz a vége, hogy elindulnak a mentési akciók, rájuk zúdul majd az egész csődtömeg, amit haladásnak neveznek.

Hja, kérem, a paradicsomi időknek Ádám és Éva kiűzetésével vége szakadt! Haladni kell.

De hová?!

Hová haladunk, hová sietünk? Hová akarunk eljutni ezzel a nagy igyekezettel, kapkodással? Főleg amit ebben a században véghezvittünk. Autó, repülő, űrhajó. Gázok, atomhasadás. Önműködő fegyverek. Távolbalátás, távbeszélés, komputerek. A gép verset ír, rajzol, zenét szerez. Elképesztően nagy találmányok.

És akkor azok, ott, ágyékkötőben… Gyümölcsöt és magot majszolva? Képtelenség!

Hogy hová sietünk és hová akarunk eljutni? Ostoba kérdés. Fejlődni kell örökösen, mert mindig és újra meg kell találni a módját annak, hogy a szaporodó emberiség megélhessen ezen a bolygón. Egyáltalán, hogy élhessen. Hogy alkalmazkodhasson a változó körülményekhez. A kifogyó energiák helyett újakat találjon, mert különben megfagyunk, éhen veszünk… Harcolni kell a létért, s ebből a küzdelemből nem illik és nem is lehet kimaradni. Áldozattal jár; a nagyszerű eredmények mögött sok nyomorúság van, sok vér és piszok, de háborúk és gyilkolások közben létrejönnek a műszerek is, felcsillan a szépség… Ebből a közös ügyből hagynánk ki a keukat?

De azt is mondhatnám: ebbe rángassuk bele őket? Hogy a civilizált társadalomhoz csatlakozva ők is gürcöljenek a napi megélhetésért? Állások után futkossanak, netán munka nélkül tengődve aluljárókban éjszakázzanak, vagy szitkozódva tapossák egymást az érvényesülés útján; féltékenyen lessék, ki gazdagszik meg közülük, kit neveznek ki miniszteri tanácsosnak, kinek milyen autóra futja a jövedelméből vagy a bizniszből, ki kap nagyobb nyugdíjat; vagy ami még rosszabb, veszekedés törjön ki köztük politikai nézeteik miatt, pártoskodjanak, ideológiáktól megháborodva gyilkolják egymást? Bejegyzik őket az anyakönyvbe, lajstromba veszik mindnyájukat az adóhivatalban; várhatják a szerelőt, ha elromlott a mosógépük, dühönghetnek, hogy nem működik a telefon… Persze élvezhetik is a művészetek kínálta gyönyört, és ha lesz rá pénzük, megvehetik a legcsodálatosabb árucikkeket is.

Akárhogyan is nézzük, a világ, ha már tudomást szerzett róluk, nem hagyja annyiban a dolgot. Lehetetlen, hogy ne ismerjék meg a technikát, hogy ne kulturálódjanak – persze a mi felfogásunk szerint. Mondhatom-e én, a tudomány, a művészet, a humanizmus elkötelezettje, hogy ne így legyen? Pedig féltem őket. Őszintén szólva drukkolok nekik. De tudom, hiába: Az emberiség addig-addig sündörög majd köröttük, míg be nem húzza őket a csőbe: a boldogtalan civilizációba. Akkor aztán majd a markába röhög kárörvendezve: lám, nektek sem jobb már, mint nekünk…

Meg kell hagyni, szegény keuk óvatlanok voltak, hogy hagyták magukat felfedezni.