Álomvilág

Írtam már máskor is a barátainkról, a festő házaspárról, akik újabban minden télen megszöknek Magyarországról. December elején berakják rajzeszközeiket meg a néhány hónapra szükséges holmit a jó öreg Renault-ba, aztán ha jeges az út, ha nem, nekivágnak, s nemsokára már a francia Riviérán süt szemükbe a ragyogó, déli nap. Megtehetik, hogy ott teleljenek, nemcsak azért, mert már majd hét évtizede veszik ki részüket a kelet-európai nyomorúságból, de a helyzet is tálcán kínálkozik: önzetlen barátaik, akik ezalatt úgyis párizsi lakásukban élnek, átengedik nekik tengerparti garzonjukat, aminek az ablakából a gyönyörű vízre és a pompás hegyekre nyílik kilátás.

Barátaink a Riviérán! – ez így túlságosan frivol, miközben itthoni honfitársaink sokaságával egyetemben guberálgatjuk a pénzt, mert nőnek, sőt az egek magasába szöknek fel az árak; emelik a benzin, a gáz, a villany, a vasút, az élelmiszer és egyáltalán mindennek az árát; az embereknek mind nehezebbé válik a megélhetés; kivéve a milliomosokat, mert azért azok is akadnak szép számmal. Barátaink persze nem tartoznak a gazdagok közé, nem is polgári allűröktől hajtva utaznak a Földközi tenger partjára, a pineák, narancsligetek és mimózabokrok paradicsomi világába. Hiszen jóformán csak annyi valutát tudnak összekaparni, hogy Mentonig háromszor tankoljanak, meg visszafelé is maradjon valamennyi benzinre, odakinn pedig zöldségen, gyümölcsön, magokon, sajtokon és teákon éljenek. Persze jól. Mert békességben. Egyik januári levelükben meg is írták megint, mekkora békességben. Derűs nap ébreszti őket, langy meleg dől be a nyitott ablakon, verőfényben ragyog a tenger, a hullámok taraja felett sirályok köröznek, finom falatokra várva a kőpárkányos sétányon kutyáikat gardírozó hölgyektől és uraktól. Barátaink egészséges reggelihez látnak: müzlit, diót, kivit, banánt és más finomságot vesznek magukhoz, aztán kimennek a sziklához rajzolni; délután hazatérnek zöldségsalátát vacsorázni, hogy az idegnyugtató klíma-változással együtt a szervezetüket is méregtelenítsék a vegetáriánus étrenddel. A repülőtérnyi áruházban gonddal válogatják össze a napi menükhöz szükséges készletet: kelbimbót, origánót, olívaolajat, bogyót, fűszert; este pedig előveszik Márai Naplóját, abból olvasgatnak fel egymásnak felváltva.

Magyarország most messzire van tőlük, legfeljebb a magukkal vitt Junoszty televízió emlékezteti őket kelet-európai illetőségükre, otthonukban, még elutazásuk előtt, a limlomokból bányászták elő korábbi életük e maradékát. A francia tévészerelő, amikor segítségül hívták, hogy csináljon vele valamit, mert képtelenség befogni rajta az állomásokat, döbbenten szemlélte a csuda-masinát, s kijelentette, hogy a ferde sávok, morzsás faktúrák, zavaros hullámvonalak eltüntetése reménytelen, ezen a képernyőn aligha lehet mást is látni.

Jobb lett volna tehát ezt a gépet is otthon hagyni a gondokkal együtt.

Mert levelükből kiolvasom, mennyire gondtalanok és felszabadultak. Csakis a művészetnek élnek, annak élhetnek, szépen beosztogatják a pénzüket, kitart tavaszig, ha nem vásárolnak nyakra-főre, ha nem érdekli őket a drága üzletek kínálata, csak a szép lombú fák, a buja növényzet, a nyíló virágok, a partot ölelő hegyvonulat – vagyis csak a természet. Milyen jó nekik! – gondolom irigykedve; milyen jó volna, ha én is csak a munkámmal törődhetnék, csakis azzal, és nem kellene például financiális kérdésekkel bajlódnom; nem azt kellene néznem, hogy lesz-e könyvkiadó, ahol boldogan fogadják a műveket, mert van pénzük nyomdára, papírra, van terjesztő hálózat, amely aztán el is tudja adni a kész könyvet; hogy tud-e fizetni az a fórum, ahová dolgozhatnék, hogy lesz-e elég jövedelmem a jövő hónapban is, hogy miből fizetem be az adót; és így tovább. Egyszóval: milyen jó is volna elvonulni egy álomvilágba, megszökni a profán gondok elől, és csak – például – az írásnak élni! Erre vágyom már mióta! De nem lehet. Nincs menekvés a világban a világ elől. Szembe kell nézni az egzisztenciális kérdésekkel, a politika változásaival, a pártharcok következtében kialakuló helyzetekkel, a nemzetközi életben zajló eseményekkel. A munkára alig jut idő a sokféle kellemetlen hatás kivédése közepette. Bezzeg ők, ott!… – gondolom ismét; ők ott most szabadságon vannak, szabadságolták magukat mindettől.

Csakhogy meddig?!

Mert hiába vonták ki magukat a hazai ügyekből, vissza kell térniük. Február végén vagy márciusban be kell rakni a holmit a Renault-ba, és a francia, olasz, osztrák sztrádákról és bahn-okról rá kell hajtani a magyar utakra.

Nincs álomvilág. Az a kis vakáció ott, a francia parton csak illúziója a békességnek. Még ha ösztönös védekezésből egy használhatatlan televíziókészüléket vittek is magukkal, tudat alatt számítva rá, hogy azon majd nem érkezhetnek el hozzájuk a világ hírei, akkor is ott szállnak, úsznak, kúsznak, lebegnek köröttük, felettük az éterben a politikai beszámolók, a miniszterek beszédei, a tábornokok szakvéleményei, az iraki diktátor dörgedelmei, a kuvaiti háború detonációi; és akár akarják, akár nem, a Giornale napi számaiban szemükbe ötlenek a fekete betűk az amerikai légierő sikeres támadásairól, a bagdadi állapotokról, az izraeli hadügyminiszter kijelentéseiről, a terroristák elleni védekezések módozatairól.

Lassan jár a posta, nem tudom, milyen most a hangulat Mentonban. Nem tudom, hogyan élnek ezekben a napokban a barátaink a Côte d’Azur-ön. Esténként, ha felolvasnak a Máraiból, mi jut eszükbe mondjuk ezekhez a bejegyzésekhez érve:

„A Marcus Aurelius szobor mindig megkísért: írni egy elbeszélést a Császárról – talán ezzel a címmel: » Napirend « –, amely hírt ad arról, hogy Marcus Aurelius minden reggel elhatározta, a sztoikus filozófia erkölcsi alapelvei szerint, a Birodalom békés kormányzását, és minden este azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy egész nap kénytelen volt gyilkolni.”

Szeretném, ha a pillanatnyi szökésükre módot adó körülmények még egy darabig marasztalhatnák őket – legalább őket – mondom magamban önzetlenül –, bukolikus nyugalmukban. De félek, hogy ez nem lehetséges. Félek, hogy a délvidéki szép nap elé is felhők tornyosulnak. És a rajztoll nem fut olyan simán, biztosan a papíron, mert a pineák, az aloé- és agavebokrok kecses vonalait elhomályosítja ez a felhőzet. A litvániai események, a véres tetemek, a katonák agresszivitása, az orvgyilkosok settenkedése, a hatalomféltők bosszúja…

Mostanában Karol Vojtyla (II. János Pál pápa) egyik színdarabjával foglalkoztam. Ott találtam ezt a mondatot: „Az ember nyomorúsága nagyobb a javak összességénél.” Olyan nagy és mély a szenvedés, a szerencsétlenség, az igazságtalanság és a kétségbeesés, hogy semmi más, csak az irgalom segíthet. A szürke hétköznapokban éppen úgy, mint a világpolitikában. Az irgalom talán nem túlságosan progresszív eszme. De emberséges.