Örök Marathón

Hallgatom reggel félálomban a rádiót, arról beszél valaki, hogy ebben meg ebben a megyében, és felsorol néhányat, hosszú sorok várakoznak a hatósági irodák előtt; főleg idős, nyugdíjas, de más korbéli emberek is arra szánják magukat, hogy szüneteltessék autójuk forgalmi engedélyét, visszaadják kocsijuk rendszámát, s így ideiglenesen vagy véglegesen megszabaduljanak azoktól a költségektől, melyek már elviselhetetlen terhet jelentenek a számukra. Ugyanis vagy fizetik a kötelező biztosítást, a cascót, a súlyadót, a drága benzint s a még drágább alkatrészeket, vagy megélnek: lakbért, háztörlesztést, fűtési díjat fizetnek, s állják egyéb, létszükségleti kiadásaikat. Némelyek abban bíznak, hogy a kertben vagy a garázsban hagyott, rendszámától fosztott járgányt idővel újra forgalomba helyeztethetik, mások azonban örökre lemondanak a kocsiról. Az öreg batárok, gazdáik mindezidáig hűséges kiszolgálói most a roncstemetőkbe kerülnek; máris zsúfoltság van a bontókban. Miközben a szalonokból kigördülő remek márkák sokasága suhan az utakon, és tulajdonosaik, hátradőlve a kagylóülésen, fél kézzel a volánt markolva, fél kézzel a finom vonalú rádiótelefont a füleikhez szorítva utasításokat adnak titkárnőiknek vagy csevegnek ügyfeleikkel, ezrek és ezrek intenek búcsút gépjárművüknek.

Egyfelől a siker, a gazdagság, másfelől a… mi is?

A lemaradás.

Sokan érzik azt, hogy lemaradnak. Nem győzik. Nem képesek felvenni a versenyt, a verseny tempóját. Kifulladnak, leülnek az útszélre, legyintenek, jól van, fusson aki bírja!

Ezen jár az eszem már végleg felébredve és fel is kelve, mert nekem is el kell döntenem, besorolok-e ezen a napon is a maratoniba, vagy feladom. Elég kilátástalan ugyanis a küzdelem, hiszen előbb-utóbb bizonyára magam is kidőlök az elszánt versenyzők közül, ahogy sokan mások. Vajon ne inkább most adjam fel, még ép tüdővel, mint cserepes szájjal, zihálva – és akkor is vesztesen! – néhány mérföld után? De nincs idő latolgatásra, hajt a kötelességtudat, nem pihenhetek, szó sem lehet szemlélődésről, gondolatokat ébresztő sétákról a ködös januárban, az élet értelmének mélyebb megértéséről, magányos töprengésről, mert a kötelesség, ez a bősz tréner, akire persze vicsorgok, belök a maratoniak tömegébe; indul a mai futás is. Hiszen be kell fizetnem különböző díjakat, rendezni kell a havi számlákat, el kell határoznom, megtartom-e hatéves Zastavámat, ami moccanatlanul állva is emészti a pénzt, bírom-e még valameddig fenntartani annak látszatát, hogy mennek a dolgok?

A nap persze nem novella vagy dráma írásával kezdődik, hanem csekkek kitöltésével; át kell böngésznem az új adórendeletet, hogy válasszak, a diktált jövedelemhányad vagy a tételes költségelszámolás szerint adózzam-e 1993-ban. Mert ha az utóbbit választom, akkor most szedhetem a lábam, bejárhatom a várost pénztárkönyv után, amit majd lepecsételtetek az APEH valamelyik irodájában, ha félnapi sorban állással bejutok oda.

Alkotásra (munkára) semmi remény. Nemcsak a lehetősége száll el, a kedvem is. Még nyolc óra sincs, de már kezdem gyűlölni – nem az életet, hanem magát a létezést, az egészet úgy, ahogy van! Márpedig ez nem helyes. Így nem foghatok semmibe. Ilyen állapotban még egy vacak bélyeget sem kérhetek a postán (aminek a vásárlásáról, most jut eszembe, számlát kell kérnem, hogy az adóbevallásnál majd… és elkönyvelve… és…)

Ellep a hideg veríték. Te jó ég, mibe keveredem! Behúzódom egy sarokba, mintha elbújhatnék a világ elől. Nem! nem intézek el semmit! Semmit! nem érdekel az adórendelet, hagyom a fenébe a csekkeket, ott pusztuljon az a rohadt autó, ahol van, én most inkább egy történeten szeretném törni a fejem, emberek sorsát szövögetném egy elbeszélésben…

Hogy csitítsam magam, beletúrok a padlón heverő könyvek, újságok halmába. Kezembe akad egy amerikai folyóirat, az Esquire valamelyik régi száma. Benne sok jó novella; remek írói névsor: Updike, W. Styron, Kurt Vonnegut, Alice Walker például. Nézegetem a műveket; ez igen, gondolom, ők ott persze… Aztán egy interjúsorozat fölött meglátok egy címet: How writers live today. Na, ez az! Hogyan élnek az írók – Amerikában? A körkérdés dátuma 1985, de mi az a hat év? Nem nagy idő, különösen ha azt tekintjük, hogy mi még csak most ízlelgetjük azt az életformát, amit ők olyan jól ismernek.

Bizonyos Tom Jenks vagy négy tucat írót faggat, kezdőket és befutottakat, olyanokat, akik máról holnapra sikeresek lettek, pénzhez jutottak, népszerűségre tettek szert. Kevés név cseng ismerősen, de akad néhány, akiről már hallottam. Tom Wolfe az egyik. Azt mondja, megél az írásból, de csak a napi megélhetést teremti elő, amit alaposan megadóztatnak. – Ahá! – gondolom – szóval ott is! – Nem az írók közül kerülnek ki Amerika leggazdagabbjai – folytatja Wolfe. A 400-ak sorában, vagyis a mamutjövedelemmel rendelkezők között még a drámaírók sincsenek ott, pedig a színházi tantième-ből több jön össze, mint a prózai honoráriumokból. Neil Simon, a nagy bulvárszerző sincs a listán, holott világszerte futnak a darabjai. De érdekesebb, amit Philip Caputo mond. Sikerét az a könyv hozta meg, amit a vietnámi háborúról írt. A jómód tapasztalatából beszél. Szerinte minden sikeres író bedől az amerikai álomnak, vagyis annak, hogy saját háza legyen. Pedig ez már sokkal többet tett tönkre, mint az ital vagy a kábítószer. Említi Jack Londont, aki sikerei teljében palotát vásárolt, aztán öngyilkos lett. Az összefüggést a birtoklás ténye és az alaszkai történetek remek írójának halála között csak sejtem, ha Caputótól azt is megtudom, hogy Mark Twain is majdnem belerokkant a házvásárlásba. Philip barátunknak is van háza, égész kis vagyont ér, de már bánja, hogy megvette. Néhány szobája még mindig üresen tátong, ugyanis a vétel terheit ma is nyögi. Fiatal kollégáinak csak azt tanácsolhatja, hogy olyan otthont teremtsenek, amit akkor is fenn tudnának tartani, ha vízvezetékszerelő segédek lennének: Az efféle tanáccsal mi nem sokra megyünk, nálunk egy ilyen segéd zsebre vág akárhány fiatal (vagy nem fiatal) írót, de azért értem, miről van szó.

Egy Robert Stone nevű író Ken Kesey-re hivatkozik. A nálunk is nagysikerű Száll a kakukk fészkére című regény szerzője óvatosságra intette Stone-t, amikor elindult a siker felé. „Tanulj meg lassan járni és igyál sok vizet” – mondta neki rejtelmesen. Stone nem magyarázza, de én tudom, Kesey azt akarta ezzel mondani, hogy a siker, az anyagi biztonság mulandó. Ne bízzuk el magunkat, ne kényelmesedjünk el, ne rakjunk a fenekünk alá drága autót, ne szokjuk meg a jólétet, tartsuk magunkat edzésben a nehezebb napokra, amelyek csaknem törvényszerűen időről időre bekövetkeznek.

Szóval lassan járni és vizet inni. A reggeli rádió-tudósításra gondolok, néhányan, bár nem ismerik Ken Kesey-t, már meg is fogadták a tanácsait.

Én is köszönöm, Ken!