Versenyben a napokkal

A külső budai kerületben, a kertes házak negyedében van dolgom, sietek; sietnék – mint mindig, mert örökös időzavarban vagyok, tíz helyen is kellene lennem egyszerre, semennyi nekem egy nap, semennyi egy hét. Sietnék tehát, de lassításra, csaknem sétálásra kényszerít az emelkedő.

Meleg van, két zivatar közötti fülledtség. Jót tesz az eső a füveknek, fáknak, üde minden ezen a júniusi délelőttön. Nézem a kerítések mögött a díszes kerteket, a friss hajtású lugasokat a gazdag házak körül. Gyönyörű palotácskák állnak a hegyoldalban, felújított régiek, nagy költséggel épített modernek. És az autók is szembetűnők a garázsok előtt, vagy kívül, a várkapu-bejáratoknál; elsőrendű márkák. Van itt gazdagság, gondolom, nem irigyen, inkább ámuldozva. Van aki győzi, lám, van aki ügyesen bánik pénzzel, idővel. Hajtanak, hajtanak az emberek, törnek előre. Eszembe jut, hogy éppen a napokban hallottam csodálkozni egy Ausztráliából érkezett vállalkozót a gyorsan megújult magyarországi kocsipark láttán; az ilyen divatos autókat, mondta, még odakinn, a nyugati világban sem lehet csak úgy a mellényzsebből kifizetni, itt meg százszámra nyüzsögnek az utakon.

Mintha nem is hazai vidéken járnék, olyan ez az utca. Jó látni ekkora fejlődést, de hogyan bírják ambícióval, anyagi erővel? Szorongás fog el, nyilván oktalanul, helyettük is, mert elképzelem a tulajdonosok óriási terhét. Soha nem lennék képes elérni ezt a szintet; a magamfajtának, akinek nincs és nem is lesz „hely a tetőn”, mindez meseszerű. Azt tudom, hogy már nemcsak milliomosok, de milliárdosok is vannak; igen, az üzletembereké a jelen és a jövő. Velük versenyre kelni eszembe sem juthat.

Gondolom, nem adják ingyen a jólétet, meg kell érte küzdeni mindenféle eszközzel, és nincs megállás, mert akkor jön az adósság, a csőd, a tönkremenés; előre kell menni, mindig csak előre és előre, mint a háborúban, ha győzni akar az ember. Belefáradok már a gondolatba is.

Egyszer csak erdei levegő csap meg a sarkon túl; az egyik telekről dől a mezei füvek illatával kevert kesernyés aljnövényzet-szag. Derékig érő gyom, elvadult bokrok nőtték be a gondozatlan kertet, alig látszik ki mögülük a mohás tetejű, hámló vakolatú, régimódi ház. A likas drótkerítésen túl, kivénhedt gyümölcsfák alatt macskák nyújtóznak, lustálkodnak; a kapu előtt pedig, kifakult nádszéken egy sovány öregember üldögél. Vézna testén fekete atlétatrikó, csontos térde majdnem kiböki viseltes vászonnadrágját. Bőrpapucsban kényelmeskedik a napon, mellette, a fűben egy üvegben ivóvíz, pipa, dohány, gyufásdoboz.

Meglát, megszólít, mint aki várta, hogy valaki feltűnjön végre.

– Uram, nem mondaná meg, milyen nap van ma?

– Péntek – állok meg előtte.

– Aha. Péntek. Nem szombat?

– Nem, mert az holnap lesz – próbálom tréfára fogni, de ő komoly marad, sőt aggodalmas.

– Biztos benne, uram?

– Egészen biztos, uram!

– Aha. És azt is megmondaná, hányadika van?

– Ötödike.

– És nem hatodika? Szóval ötödike! Köszönöm. Hálásan köszönöm!…

Arcáról eltűnik az aggodalom, pipára gyújt, utamra enged.

A közelben elintézem az ügyemet egy iparosnál, ballagok vissza, jó félóra múlva, lefelé a csendes utcán. Ott ül még mindig a leszakadt zsanérú, rozsdás drótkapu előtt a vézna öreg, a buja növényzet mezejében. Biccentek neki.

Biccent ő is, int a pipájával, megállok.

– Nagyon jó, hogy megmondta a dátumot, uram. Nagyon jó. Köszönöm.

– Miért volt olyan fontos? Talán a nyugdíjat várja? Azt még sokára hozzák!

– Nem azt várom… – Néz, vizsgálgat, látja, érzi, hogy rászánok néhány pillanatot, hát hálás érte. – Tudja… félek, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Azt hittem, már szombat van… Hatodika. De ha csak péntek… ha még csak péntek, akkor megint nyertem egy napot. Néha eltévesztem, megijedek, hogy máris…

Hallgatok, nem sürgetem, hátha befejezi. Szippant a pipájából, kifújja a füstöt. – Hát így aztán rágyújtottam – mondja derűsen. – Mert már ehhez sem volt kedvem… de maga megvigasztalt. – Megint egy szippantás. – Fél éve operáltak. Azóta csak lézengek. Az orvos derék ember volt, vigasztalt, de én tudom, hogy meg van szabva az időm. Képzelheti, hogy nem sürgetem. Reggel mindig azt mondom magamnak, felébredtél, öreg! Rendben van, felébredtél! De holnap?… Érti ezt? Máma azt hittem, már egy nappal odább vagyunk. Hogy már hatodika van. Szombat és hatodika. De magától megtudtam, hogy csak péntek! Nyertem egy napot! Egy teljes napot! – Aztán megint aggodalmasan: – De ugye nem tévedett, uram?!…