Féktelenek

Sorban állok a postán, pénzt adnék fel, sokan várakoznak előttem. Mindig sokan. Mindig várni kell; csak néhány ablak mögött ülnek kisasszonyok, a többin függöny; bizonyára kevés az alkalmazott. Mert másképpen miért ne nyitnák ki valamennyit? A hivatalnak is jobb, ha nincs zsúfoltság és elégedetlenkedés; mert amilyen furcsák az emberek, hamar idegesek lesznek türelmetlenségükben. Talán azért, mert sietnek, rengeteg a dolguk; mert azt hitték, csak beugranak a postára, feladják a pénzt, a levelet, bélyeget vesznek, vagy űrlapot valamihez, de meg kell torpanniuk, le kell fékezniük a rohanást, ritmust kell váltani, s erre a többség alkalmatlan. Beáll az ember a sorba, vár egy darabig csöndben, de aztán nyújtogatni kezdi a nyakát: – Mi van ott elől? Lazsálnak?! – Erre egy másik is morgolódni kezd: – Ilyenek ezek, piszmognak, ráérnek!… – És rázendítenek valamennyien. Pedig a postáskisasszony dolgozik, levelet mérlegel, ajánlott cédulát pecsétel, pénzt számol, rubrikákat tölt ki. Pontosságából eredő lassúságát igazságtalanul ítélik meg a várakozók; általában naponta sok az igazságtalan ítélkezés, a felületeskedés, zúgolódás, izgágaság. – Miért nem tudnak minden ablaknál dolgozni? – kérdi valaki félhangosan, senkinek sem címezve szavait, de mégis magyarázatra várva. – Na mit gondol? Nekik így olcsóbb, az a sok marha meg csak várjon! – Á, nem így van. A hivatalnak sincs pénze munkabérre… – Nekem talán van?! Nekem talán annyi pénzem van, hogy ráérek itt ácsorogni napszámra?! Tudja, mennyit kivesznek ezekben a percekben is a zsebemből?!…

Egy töpörödött néni hátrafordul a sorból, megnézi ezt a nagy ráfizetőt. Izzadó, öltönyös úr, diplomatatáskával. Törülgeti lapos homlokáról a verítéket, izeg-mozog, lökdösi a többieket a könyökével, táskája sarkával. Ősz férfi áll mögötte, kezében a rózsaszínű feladóvevény meg egy ötszázas; némán, szolidan néz el a sor fölött; megpróbál elhúzódni a háborgótól.

– Hát ez az ország! Ez az ország?! – csóválja fejét amaz. – Ez, kérem, ez!… Na, mi lesz már, mit totyognak ott elől?!

Vannak előtte néhányan, köztük egy fiatalember, overallban. Annak is ég a talpa alatt a talaj, de mit tegyen, majd csak rákerül a sor. Magában igazat adhat a türelmetlenkedőknek, de restellené kimutatni, ezért aztán elég kellemetlen neki, hogy egyszer csak ott terem mellette két kollégája, azok is munkásruhában; betörtetnek az utcáról ingerülten.

– Mi az istent csinálsz itt, azt mondd meg, mi a jó, büdös… (és vaskos, nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzanak el) azt mondd meg?! – támad neki egyikük, borostás képű, birkózó külsejű, nagyszájú. És a másik is, nyeszlettebb ugyan, de az is kemény munkához szokott: – Kinn ácsorgunk már mióta, te meg itt… (és megint a leírhatatlan szavak özöne.)

– Sokan vannak – mondja zavartan a fiú.

– És ha sokan?! Nem tudtad megmondani, hogy munkából jöttél? Hogy lehetsz ekkora… (cenzúrázandó szó)! A sofőr már begurult, ráadásul nem is állunk jó helyen, te… (cenzúrázandó szó)!

– Hát keressetek más helyet – feszeng a fiú. – Mindjárt végzek.

– Na, menj a … – És elkezdik felváltva szidni a fiút, csepülik trágár szavakkal, nagy hangon, zavartalanul.

– Jó, jó, jó!… – nyökögi kétségbeesetten körülpillantva a fiú. Szégyelli magát a társai miatt, meg azért is, mert nem veri vissza hasonlóképpen a szidalmakat. Miattunk. Azok ketten bezzeg nem törődnek senkivel; sem a töpörödött nénivel, aki szenved, mintha botütések érnék, sem a sorban álló nőkkel, sem az ősz hajú férfiúval, aki elborul ugyan a trágár szavak hallatán, de most sem szól, csak áll megrendülten.

Azok meg nem hagyják abba, felhergelik magukat, és válogatás nélkül zúdítják ránk a mocskos szavak özönét.

Senki sem figyelmezteti őket, hogy csendesebben. Hogy ne olyan nagy garral, mintha magukban lennének. Még az izgága úr sem. Oda se figyel persze, csak lesi a sor elejét.

Talán meg is döbbennének, ha valaki figyelmeztetné őket, meglepődnének, hogy mi jogon? Ki merészel és miért beleszólni szabadságnak vélt szabadosságukba? Zeng a posta a hangjuktól. Csupán a kisasszony bátorkodik kiszólni az ablakon, hogy csendesebben, mert zavarják a munkájában.

Morogva veszik tudomásul, de azért megeresztenek egy kacskaringósat a kisasszonyt illetően is.

Erre sincs senkinek sem megjegyzése. Nekem sincs. Valójában nem szokatlan efféle trágárkodást hallani, most mégis rettenetesen zavaró, és mégis hallgatok, pedig tudom, le kéne inteni őket. De mi történne? Rám támadnának, hogy mi közöm hozzá; na és ha rondán beszélnek, talán más nem? Fogjam be a fülem vagy menjek a fenébe innen, ha nem tetszik! Ez lenne. Szó szót követne, replika replikát, és talán még tettlegességre is vetemednének.

Lehet kikezdeni az ilyenekkel?

Megszégyenülve állunk mind, restelljük, hogy hagyjuk eluralkodni ezt a modort, a faragatlan fickók durva viselkedését, de tartunk a nagyobb agressziótól. Leginkább ez zavar engem, ez az arisztokratikus óvatosság, a kényszerű semlegesség; hát persze: józan ésszel kiszámítható a beavatkozás következménye, márpedig azt egyikünk sem vállalja, hogy netán birokra keljen velük. Hallgatunk hát mind; tűrünk, így aztán nyeregben érezhetik magukat. Ámbár minket nem akarnak bántani. Nem minket akarnak bántani, csak a fiút szidják; mondhatnám, rólunk nem is vesznek tudomást. Mindaddig nem, amíg csendben vagyunk és nem zavarjuk vizeiket. Nem is sejtik, mennyire zavaró a stílusuk, eszükben sincs fékezni magukat. Övék a posta, övék a világ, mások nem léteznek.

Talán még a szándékos megbotránkoztatásnál is rosszabb jelenlétünknek ez a semmibevevése.

Megkönnyebbülünk, amikor végre távoznak. De miért könnyebbülünk meg, hiszen így beszél ma már mindenki. Talán az a kisasszony is ott, az ablak mögött. Így beszél az iskolás gyerek, az egymásnak víg históriát mesélő asszonyságok is így beszélnek, s így a csavargó és így a milliomos; iparosok és értelmiségiek, meglett férfiak és csinos lánykák trágárkodnak nem is indulatból, csak megszokásból, odavetetten, jópofáskodva. Divat lett a kaszárnyamodor. És illetlen lett illedelmesnek lenni, még a jobb társaságokban is ez a módi járja; zupás őrmesterek szókincsét örökölte öreg és fiatal, tanult ember és tanulatlan.

Nem vagyok ártatlan én sem. De fékezem magam, ha nem az indulat ragad el, tartózkodom az efféle szavaktól, mert tiszteletben tartom embertársaimat. Meg aztán eszembe jut, hogy amikor gyerekkoromban kiszaladt a szánkon ilyesmi, öreganyánk ránk ripakodott:

– Te! Parazsat teszek a nyelvedre! Ha így beszélsz, a gyehennán végzed, úgy vigyázz!

Sokszor tehetett volna már parazsat a nyelvemre, bevallom. Mégsem volt hiábavaló az intelme. Olykor elrestellem magam, hogy jobb és fegyelmezettebb voltam egykoron.

Ma már nem figyelmeztet senki. És senki sem figyelmeztet senkit. Csak öreganyám aggódna értünk, nehogy a gyehennán végezzük valóban.