Az elnök lánya

Nézem a Sky-News adásaiban az elnöki beiktatási ceremóniát. Süt a nap Washingtonban, ragyogó kék ég feszül a Capitolium felett. A téren temérdek ember, a tribünön az előkelőségek, a hivatalos személyek. Clinton sportos frizurával, üdén, boldogan nézi népét, mellette a felesége elegánsan, kalapban; és az elnöki pár mellett az alelnök a nejével.

A Clinton-lány kibontott, göndör hajjal a szülei társaságában. Vajon milyen érzés lehet – ahogy mondják – a világ első embere gyerekének lenni? Micsoda büszkeség töltheti el! A papa az elnök! A papát ünnepli ma az Egyesült Államok népe! Érte lobognak a zászlócskák, miatta gyűlt össze ez a rengeteg nép, őt nézik ma televíziók előtt mindenütt a világon.

Beszél Graham tiszteletes, játszik a tengerészet zenekara, gyönyörű a vörös egyenruhájuk, a fehér csákójuk; néger nők kórusa zeng fel, azután következik az eskütétel; Clinton kiskabátban áll a téli hidegben (csak meg ne hűljön!), edzett fickónak tűnik; beszédet mond, hosszú, jól megtanult beszédet, tapsok szakítják meg a szónoklatot, látni Bill arcán, hogy élvezi a sikert.

A lányát nézem, időnként rámegy a kamera. Meg a feleségét. Clintonné komoly, átérzi a pillanat nagyságát; a férje szerepet is szán neki, lerí róla, hogy kitűnő First Lady lesz. Persze, hogy büszke az urára. Minden valamirevaló asszony büszke az olyan férjre, aki viszi valamire, akit tisztelnek, karriert fut be, biztonságos életet nyújt.

De én a lányra vagyok kíváncsi. Különös neve van, Chelseat. Vajon mi játszódik le a lelkében?

Mindig szeretném tudni, amit bizonyára minden szülő, hogy miként ítélik meg gyermekeim a szerepléseimet. Hogyan fogadják munkáimat? Becsülik-e eléggé? Néha megmondják a véleményüket, érdeklődnek is a dolgaim iránt, de máskor meg úgy érzem, hogy nemigen tudok betörni világukba.

De ez a Clinton-lány, ez most biztosan nagy izgalommal éli át apja beiktatását.

Aztán megszólal az amerikai himnusz: neves művésznő áll a mikrofonnál, őt követik a téren száz- meg százezrek és fenn az eskütételre gyűlt előkelőségek. Bush, Carter arcát mutatja a kamera, látjuk a meghatottságot, a büszke dalolást.

És akkor rátéved a felvevőgép a Clinton-lány arcára. Énekel a kicsike, de egy hatalmasat ásít, önfeledten beleásít az optikába, aztán zavartalanul újra éneklésre igazítja ajkát.

Felderülök. Nem kárörvendőn, az esetleg kompromittáló pillanatot bemutató operatőr ügyességének örvendve. Hanem mert tetszik az ásítás. Nagyon kedves, nagyon természetes. Lám, az amerikai elnök lánya is éppen olyan, mint a gyermekeim, akik unják a felnőttek végeérhetetlen ceremóniáit.

Az ásítást láthatta az egész világ. Clinton talán, amikor betette az ünnepségről készült kazettát a videóba, és ehhez a részhez ért, felfortyant. – Kislányom! Te ásítasz, amikor az egész földkerekség lélegzetvisszafojtva figyelt! Apád nagy ember lett, és te ezt unod? Ráadásul a himnusz alatt? A legszentebb percben nem vagy képes elnyomni egy vacak ásítást?! Ekkora blamát! Ezt megjegyzem magamnak!

– Ó, dear, daddy! – mondhatja a kicsike –, de amikor olyan sokáig tartott. Fáztam is és éhes is lettem, mert azt mondtátok, ne egyek sokat ebédre, hiszen majd a banketten…

Az apja azonban tovább fortyog:

– Amerika a világ vezető hatalma! És én vagyok ennek a nagy országnak az elnöke. Anyád a First Lady! Hát légy szíves, és máskor ne ásíts a világ szeme láttára!

De lehet, hogy Clinton nem ilyen bakafántos. Lehet, hogy magához öleli a leányát, és azt mondja meghatottan: – Drága kicsikém, hát így untad? De amikor aztán az estélyen szaxofonoztam, az már muris volt, nem?

– Remekül szaxizol, daddy!

– Csakhogy abból nem élünk meg, kicsikém.

– És én most már nem is lehetek olyan gyerek, mint a többi?

– Na, nézzenek oda, miket kérdezel! Hát hogyne lehetnél olyan? Amerika demokratikus állam, itt minden ember egyenlő, még az elnök lánya sem különbözhet a legszegényebb néger gyerektől!

– Akkor megyek és felkeresem a barátaimat. Te csak nézd nyugodtan a beiktatásról készült videót!

– Várj csak, várj, azért az nem úgy van. Felügyelet nélkül egy lépést sem. Itt vigyáznak rád meg ránk. Kamerák kísérik minden lépésünket, nehogy baj érjen.

– Akkor ásítani sem ásíthatok többé?

– Ha unod a dolgot, vagy ásítanod kell, ásíthatsz. De fordulj a fal felé, hogy ne lássa a kamera.