A téli est fényei

A budai buszmegállónál a régi italboltból drinkbár lett, whiskyt, koktélokat meg drága német söröket mérnek; bőrdzsekis férfiak és kurta szoknyás, színes hajú nők ülnek a bárszékeken, megy az MTV műsora a falra szerelt készülék monitorján, indiai szantál illata keveredik a drága cigaretták füstjével, de a régi törzsközönség meg-megpróbál visszaszállingózni; az új tulajdonos nehezen tud megszabadulni tőlük.

Most is, míg a járatra várunk néhányan a kemény hidegben, különös lárma csap ki a bárból; nagy zajjal kituszkolnak egy zömök emberkét.

Harsog méltatlankodásától az utca.

– Most mi a baj?! Miért nem kaphatok valamit?! Szépen kértem egy fröccsöt! Vagy nem? Hát hogy könyörögjek? Ide jártam évek óta! Ne vacakolj, adjatok valamit, csak egy kortyocskát, egy pohárkával, na!

– Nem, nem, öregem, ez nem magának való hely! – taszítja odább a bejárattól a vörös zakós pincér.

– Hát kinek való?! Én is magyar ember vagyok, nem? Törzsvendég voltam itt mindig! A Géza ismer! Hol a Géza?! A Géza engem kiszolgál!

– Nincs Géza!

– A Géza ismer engem! Régi szaki vagyok én! Megittam egy hosszúlépést vagy egy korsó sört! Még hitelben is kaptam! Szomjas vagyok, értsd meg, hát egy kortyot legalább!…

– Semmit! – A vörös zakósnak ott kell őrködnie az ajtóban, mert a pasas mindenáron vissza akar jutni.

– Rohadt dögök vagytok! – szakad ki az emberkéből.

– Micsodaaaa?! – lép feléje fenyegetőn a pincér.

– Nem te, nem ti, édesapám! – szeppen meg, s hátrál. – Isten ments, hogy ilyet mondjak, pláne most volt karácsony, ajaj, szeressük egymást, nem igaz? Na, csak egy pohárkával! Egy kisfröccsöt! Egy hosszúlépést!

– Elég! Tűnés, apuskám!

Becsukódik az ajtó. A pasas belátja, hogy itt nem terem a számára babér. Szemébe húzza a sapkáját, megkeresi laffogó sálja végét, rátapos, megrántja, majdnem orra bukik közben, végül a nyaka köré tekeri. A kabátja felemás módon van begombolva, nem találja a zsebét. Pislogva körülnéz, akkor lát meg minket.

– Hát ezek kidobtak! – mondja együttérzést várva.

Senki sem szól.

– Ilyen rohadtak! Mert nekik mondtam ám! De nem kezdhetek ki egy ilyen deltás fickóval! Pedig rothadtak! Nem képesek adni egy kortyot, amikor én itt mindig milyen jó vendég voltam! Csak beugrottam, munka után hazafelé… De most bár lett! Elegáns hely lett! Azt mondják, nem nekem való!…

Hallgat mindenki.

– Az ember dolgozik egész nap… Szomjas lesz. Kőművesek mellett vagyok, száraz a torkom. És akkor nem képesek egy kortyot sem….

Kinéz magának egy szikár öregurat.

– Csupa naplopó! Pedig milyen jó kis italboltocska volt ez! Ismerte?

– Mindig késik – néz rá a szikár úr a kucsmája alól.

– Hogyan tetszik mondani?

– A busz! Mindig késik! És akkor is zsúfolva van! Ez tűrhetetlen! Hagyják itt fagyoskodni az embert!

A pasast ez kizökkenti.

– De én az italboltot mondom! Rendes melósok jártak ide! Főtt kolbászt is lehetett kapni meg pogácsát!

– Én sem a végállomásig! – bólogat a szikár úr. – De miért gyalogoljak? Elmúltam hetven, ingyen utazom!

– Nagyot hall – sajnálja meg az értetlen pasast egy hölgy.

A zömök emberke egy darabig áll csöndesen, aztán elkullog.

– Hát nem várja meg a buszt? – kiált utána a szikár.

A pasas egy lecsupaszított fenyőfába botlik. Lehajol. Felemeli. Méteres fenyő, még nem hullajtotta el a tűleveleit, mégis megfosztották díszeitől; elmúlt vízkereszt.

Forgatja, nézi; hirtelen gondol egyet, maga elé tartva visszajön a bárig. Benyit.

Nem tudom, milyen hatást vált ki odabenn, de csakhamar kipenderül a fenyőfával együtt.

– Hát ez a szeretet! – üvölti. Senki sem törődik véle; erre aztán elkezd forogni a fával, és énekel hozzá fals hangon egy karácsonyi dalt.

Hirtelen megtorpan, a falhoz támasztja a fát; csillagszórót talált az ágakon. Gyufáért matat a zsebében, felizzik a foszfor, repkednek a szikrák a téli estében. Ő meg újra forog, forog a fával, a szikrák alatt egyre vadabbul, egyre sebesebben.

Jön a busz, felszállok rá magam is; távolodva az ablakból látom bolondos alakját. Új utasok gyülekeznek a megállóba, nézik, körülállják, azt hiszik, mutatványos, hiszen manapság annyi furcsa alakba botlunk, annyi különös dolog történik, csak győzzön bámulni az ember.