In nomine dei

Hajdanában, gyermekkoromban, amikor Cenken töltöttem a vakációkat, némely vasárnap útra keltünk Balfra, a fürdőbe. Nagybátyám, az uradalmi gazda elkérte az intéző úrtól a hintót a két parádés lóval, befogott; néném karkosárba elemózsiát készített, ünneplőbe öltöztünk, s boldog izgalommal helyezkedtünk el a puha bőrülésen. – Készen vagytok? – nézett hátra a bakról nagybátyám, aztán a baljában tartott gyeplőt kissé megrántotta, a jobbjában lévő ostorral pedig suhintott egyet, csak úgy, a ló fara mellett a levegőbe és azt mondta: – Na, akkor isten nevében!…

Így indultunk el azokon a hajnalokon is, a nyári szünidő végén, amikor kivitt a kölcsönfogattal a kiscenki állomásra. Emlékszem azokra a hűvös reggelekre, még alig derengett az ég alja, a lovak türelmetlenül prüszköltek, nekem meg összerándult a gyomrom, amikor a szokásos, elmaradhatatlan fohászt hallottam; hiszen nagy utazás állt előttem, akkor még csaknem egész nap tartott a vonatozás Pestig. Gyeplőrántás, ostorsuhintás, s a hintó kerekei máris megrosszantak a salakos úton. – Isten nevében!…

Ez a fohászkodás mindig azt jelentette, hogy veszélyek leselkedhetnek ránk, baj történhet útközben, megbokrosodhatnak a lovak, árokba borulhat a kocsi, törhet a tengely, kieshet a kerék, nekünk jöhet valami behemót jármű, villámok is csapkodhatnak a mennyből. A vonat meg kisiklik netán, vagy felrobban a biatorbágyi viadukt, mint Matuska idejében. Nem árt az Úr védelmét kérni.

Megmaradt bennem ez az emlék autós koromra is. Amikor hosszabb kirándulásra indultunk, magam is azt mondtam, ráadva a gyújtást a motorra: – Na, isten nevében!

Ezt mondom ma is. És érzem a gyomorremegtető, enyhe izgalmat, akárcsak régen. Nem félelem ez. Inkább az örökös veszély tudata. S nem oktalanul.

Veszedelmesek lettek az utak. Veszedelmesek a városban is, de az országutak különösen.

A huszadik század persze már régóta a száguldás mámorában él. Felpörgött a tempó, tökéletesedtek a motorteljesítmények. Kölyökkoromban ha valamelyik gazdag osztálytársunk azzal jött be hétfőn az iskolába, hogy srácok, lementünk kocsin a Balatonra, és képzeljétek, a műúton (amit ma 70-esnek nevezünk) nyolcvan kilométerrel száguldottunk a betonon… – akkor ájuldoztunk a csodálkozástól. Micsoda eszeveszett sebesség!

Ma ennyivel „döcögnek” a városokban, akár csúcsforgalomban is, a szuper márkák. Holott, tudtommal, még mindig ötven kilométer az óránkénti sebességhatár.

De ki tartja be? Mondhatnám, csak az, aki tragacsban ül. Nem beszélve a nesztelenül suhanó, nyugati gyönyörűségekről. Az emberek megveszik (ha törik, ha szakad, de meg kell venni!) a pompás autókat, hát tudni akarják, mire képes a járgány. Önmagában örvendetes a kocsipark javulása, a környezetszennyező, költséges üzemű KGST-kocsik kiveszése. De azért csak szerényen, szerényen! A múltkor a Böszörményi úton döbbenten néztük, mit művelt egy ifjú ember a BMW-jével. Meg akart fordulni az úttesten, de rosszul számította ki a kanyarodást, tolatnia kellett egy kicsit, s ez felbőszítette. Beletaposott a gázba, aztán a fékbe, megint kapcsolt, s megint teljes gázt adott; csikorogtak, vinnyogtak a kerekek, radírozták a kövezetet, meg is csúszott az autó, majdnem nekifarolt egy parkoló VW-nek. Ide-oda táncolt, míg vezetője kihúzatta; elhajtott vagy százzal, ha nem többel.

Bennünk meghűlt a vér. Maga a halál vágtatott el abban a fekete BMW-ben. Ha akkor valaki elébe kerül, gyerek vagy öregember, hát az átrepül a háztetőkön.

Ezt látom az M7-esen is, ezt a kivagyiságot. Újgazdagokkal van tele az életünk, ott rohangálnak az ország útjain, és mindenkit le akarnak söpörni, aki tempójuk elé kerül. Nem bírnak magukkal, ami állítólag progresszív jelenség, mert igaz ami igaz, elég a totyogásból, lemaradtunk, száguldani kell Európa felé. De ez a száguldás nagyon is neofita száguldás, a parvenük igyekezete, és aggodalommal tölti el a higgadtabbakat.

Az M7-esen például előfordul, hogy a szegény „keleti” autós ottragad az előzésre szánt sávban a sztrádán, mert a szélsőben váratlanul felgyorsul a másik „keleti” (ebben a kategóriában is van márkaharc!) – és most már se té, se tova, haladniuk kell egy darabig párhuzamosan. Igen ám, de mögötted meg jönnek a leopárdok, jaguárok, párducok, nyújtott, vad futással üldöznek, te meg nem tudsz utat engedni nekik, mert kelepcében vagy akaratod ellenére. A BMW-k, Mercedesek, Audik és egyéb könyörtelenek pedig a sarkadban vannak, villognak vad fényszemükkel, s téged kiver a halálveríték; nyomod a gázt, de százhúsznál beremeg a vacak kocsid, hiába, nem bírja az iramot, a versenyt.

Ha aztán végre letérhetsz jobbra, ökölrázással, szitkozódva suhannak el melletted; páriának, szerencsétlen senkinek érezheted magad, akit a nagyok megdorgálhatnak.

A halál ott száguldozik körülöttünk. Hát hogyne kellene fohászkodni indulás előtt: – Na, isten nevében!…

Sok mindenben hányaveti vagyok, anyagi ügyeimet elhanyagolom, nem törődöm a karrierrel, nem dörgölőzöm a politikusokhoz, de arra kényesen ügyelek, hogy betartsam a törvényt, a szabályokat. Apámtól örököltem ezt a tulajdonságot. Bár üzletember volt, inkább ráfizetett valamire, de nem volt hajlandó a svindlikre; pontosan bevallotta az adót; s amikor például rendeletet hoztak arról, hogy családonként csak egy ingatlant lehet birtokolni, azonnal eladta a háború előtt vásárolt telkét, noha bíztatták a rendelkezés kijátszására. De ő nyugodtan akart aludni, inkább veszítsen, csak ne háborgassák. Magam is így vagyok. Nem teszem ki magam annak, hogy gyorshajtás miatt megállítson a rendőr. Hogy igazoltassanak. Betegesen irtózom az efféle tortúrától. Természetesen más az, ha szabályos vezetés közben ér az ellenőrzés. Tudom, hogy ez csak udvarias formaság, nyugodt vagyok. De ha szabálytalankodtam?!

Isten tudja miért, de én még emlékszem rá, hogy milyen sebességet engedélyeztek a városban, az utakon, a sztrádán. Soha nem értem, miért felejtették el olyan sokan? Ha betartom a sebességet, rám dudálnak, villognak, türelmetlenkednek, vad indulattal megelőznek, majd hirtelen fékezéssel büntetnek; eltévedt hangyaként pislogok az elefántcsorda útjában.

Egy időben a rendőrség figyelte a renitenseket. Szondáztatott. Leintette a száguldókat. Aztán a belügy ebbe valamiképpen belefáradt. A közlekedés ellenőrzése helyett a tilosban parkoló autók elvitelére szakosította magát. Meg a cédulázásra. De ki-ki száguldhatott kedvére a városok, falvak utcáin, végezhette nemzetközi autóversenyző gyakorlatait az országutakon. Szerencsére most a rendőrség rászánta magát a szűrésre. Itt a nyár, tombol az élet, s mondhatnám, kamikázék veszélyeztetik a békés autósokat. Mert ezek a vadul hajtók inkább telibe vesznek egy kisebb kocsit, mintsem, hogy lefékezzenek, ha útjukba kerül. A háborúkat is az ilyenek okozzák, az erőfitogtatók, az erőszak megszállottjai. A hétvégi baleseti statisztikákból ítélve kisebb ütközetek zajlanak országunk útjain. Roncsok, sebesültek, halottak maradnak hétről hétre az ütközetek helyszínein. Csakhogy élni szeretnénk!

Kíméljük egymást, ha másutt már nem is, legalább a közlekedésben.