In nomine dei
Hajdanában, gyermekkoromban, amikor Cenken töltöttem a vakációkat, némely vasárnap útra keltünk Balfra, a fürdőbe. Nagybátyám, az uradalmi gazda elkérte az intéző úrtól a hintót a két parádés lóval, befogott; néném karkosárba elemózsiát készített, ünneplőbe öltöztünk, s boldog izgalommal helyezkedtünk el a puha bőrülésen. – Készen vagytok? – nézett hátra a bakról nagybátyám, aztán a baljában tartott gyeplőt kissé megrántotta, a jobbjában lévő ostorral pedig suhintott egyet, csak úgy, a ló fara mellett a levegőbe és azt mondta: – Na, akkor isten nevében!…
Így indultunk el azokon a hajnalokon is, a nyári szünidő végén, amikor kivitt a kölcsönfogattal a kiscenki állomásra. Emlékszem azokra a hűvös reggelekre, még alig derengett az ég alja, a lovak türelmetlenül prüszköltek, nekem meg összerándult a gyomrom, amikor a szokásos, elmaradhatatlan fohászt hallottam; hiszen nagy utazás állt előttem, akkor még csaknem egész nap tartott a vonatozás Pestig. Gyeplőrántás, ostorsuhintás, s a hintó kerekei máris megrosszantak a salakos úton. – Isten nevében!…
Ez a fohászkodás mindig azt jelentette, hogy veszélyek leselkedhetnek ránk, baj történhet útközben, megbokrosodhatnak a lovak, árokba borulhat a kocsi, törhet a tengely, kieshet a kerék, nekünk jöhet valami behemót jármű, villámok is csapkodhatnak a mennyből. A vonat meg kisiklik netán, vagy felrobban a biatorbágyi viadukt, mint Matuska idejében. Nem árt az Úr védelmét kérni.
Megmaradt bennem ez az emlék autós koromra is. Amikor hosszabb kirándulásra indultunk, magam is azt mondtam, ráadva a gyújtást a motorra: – Na, isten nevében!
Ezt mondom ma is. És érzem a gyomorremegtető, enyhe izgalmat, akárcsak régen. Nem félelem ez. Inkább az örökös veszély tudata. S nem oktalanul.
Veszedelmesek lettek az utak. Veszedelmesek a városban is, de az országutak különösen.
A huszadik század persze már régóta a száguldás mámorában él. Felpörgött a tempó, tökéletesedtek a motorteljesítmények. Kölyökkoromban ha valamelyik gazdag osztálytársunk azzal jött be hétfőn az iskolába, hogy srácok, lementünk kocsin a Balatonra, és képzeljétek, a műúton (amit ma 70-esnek nevezünk) nyolcvan kilométerrel száguldottunk a betonon… – akkor ájuldoztunk a csodálkozástól. Micsoda eszeveszett sebesség!
Ma ennyivel „döcögnek” a városokban, akár csúcsforgalomban is, a szuper márkák. Holott, tudtommal, még mindig ötven kilométer az óránkénti sebességhatár.
De ki tartja be? Mondhatnám, csak az, aki tragacsban ül. Nem beszélve a nesztelenül suhanó, nyugati gyönyörűségekről. Az emberek megveszik (ha törik, ha szakad, de meg kell venni!) a pompás autókat, hát tudni akarják, mire képes a járgány. Önmagában örvendetes a kocsipark javulása, a környezetszennyező, költséges üzemű KGST-kocsik kiveszése. De azért csak szerényen, szerényen! A múltkor a Böszörményi úton döbbenten néztük, mit művelt egy ifjú ember a BMW-jével. Meg akart fordulni az úttesten, de rosszul számította ki a kanyarodást, tolatnia kellett egy kicsit, s ez felbőszítette. Beletaposott a gázba, aztán a fékbe, megint kapcsolt, s megint teljes gázt adott; csikorogtak, vinnyogtak a kerekek, radírozták a kövezetet, meg is csúszott az autó, majdnem nekifarolt egy parkoló VW-nek. Ide-oda táncolt, míg vezetője kihúzatta; elhajtott vagy százzal, ha nem többel.
Bennünk meghűlt a vér. Maga a halál vágtatott el abban a fekete BMW-ben. Ha akkor valaki elébe kerül, gyerek vagy öregember, hát az átrepül a háztetőkön.
Ezt látom az M7-esen is, ezt a kivagyiságot. Újgazdagokkal van tele az életünk, ott rohangálnak az ország útjain, és mindenkit le akarnak söpörni, aki tempójuk elé kerül. Nem bírnak magukkal, ami állítólag progresszív jelenség, mert igaz ami igaz, elég a totyogásból, lemaradtunk, száguldani kell Európa felé. De ez a száguldás nagyon is neofita száguldás, a parvenük igyekezete, és aggodalommal tölti el a higgadtabbakat.
Az M7-esen például előfordul, hogy a szegény „keleti” autós ottragad az előzésre szánt sávban a sztrádán, mert a szélsőben váratlanul felgyorsul a másik „keleti” (ebben a kategóriában is van márkaharc!) – és most már se té, se tova, haladniuk kell egy darabig párhuzamosan. Igen ám, de mögötted meg jönnek a leopárdok, jaguárok, párducok, nyújtott, vad futással üldöznek, te meg nem tudsz utat engedni nekik, mert kelepcében vagy akaratod ellenére. A BMW-k, Mercedesek, Audik és egyéb könyörtelenek pedig a sarkadban vannak, villognak vad fényszemükkel, s téged kiver a halálveríték; nyomod a gázt, de százhúsznál beremeg a vacak kocsid, hiába, nem bírja az iramot, a versenyt.
Ha aztán végre letérhetsz jobbra, ökölrázással, szitkozódva suhannak el melletted; páriának, szerencsétlen senkinek érezheted magad, akit a nagyok megdorgálhatnak.
A halál ott száguldozik körülöttünk. Hát hogyne kellene fohászkodni indulás előtt: – Na, isten nevében!…
Sok mindenben hányaveti vagyok, anyagi ügyeimet elhanyagolom, nem törődöm a karrierrel, nem dörgölőzöm a politikusokhoz, de arra kényesen ügyelek, hogy betartsam a törvényt, a szabályokat. Apámtól örököltem ezt a tulajdonságot. Bár üzletember volt, inkább ráfizetett valamire, de nem volt hajlandó a svindlikre; pontosan bevallotta az adót; s amikor például rendeletet hoztak arról, hogy családonként csak egy ingatlant lehet birtokolni, azonnal eladta a háború előtt vásárolt telkét, noha bíztatták a rendelkezés kijátszására. De ő nyugodtan akart aludni, inkább veszítsen, csak ne háborgassák. Magam is így vagyok. Nem teszem ki magam annak, hogy gyorshajtás miatt megállítson a rendőr. Hogy igazoltassanak. Betegesen irtózom az efféle tortúrától. Természetesen más az, ha szabályos vezetés közben ér az ellenőrzés. Tudom, hogy ez csak udvarias formaság, nyugodt vagyok. De ha szabálytalankodtam?!
Isten tudja miért, de én még emlékszem rá, hogy milyen sebességet engedélyeztek a városban, az utakon, a sztrádán. Soha nem értem, miért felejtették el olyan sokan? Ha betartom a sebességet, rám dudálnak, villognak, türelmetlenkednek, vad indulattal megelőznek, majd hirtelen fékezéssel büntetnek; eltévedt hangyaként pislogok az elefántcsorda útjában.
Egy időben a rendőrség figyelte a renitenseket. Szondáztatott. Leintette a száguldókat. Aztán a belügy ebbe valamiképpen belefáradt. A közlekedés ellenőrzése helyett a tilosban parkoló autók elvitelére szakosította magát. Meg a cédulázásra. De ki-ki száguldhatott kedvére a városok, falvak utcáin, végezhette nemzetközi autóversenyző gyakorlatait az országutakon. Szerencsére most a rendőrség rászánta magát a szűrésre. Itt a nyár, tombol az élet, s mondhatnám, kamikázék veszélyeztetik a békés autósokat. Mert ezek a vadul hajtók inkább telibe vesznek egy kisebb kocsit, mintsem, hogy lefékezzenek, ha útjukba kerül. A háborúkat is az ilyenek okozzák, az erőfitogtatók, az erőszak megszállottjai. A hétvégi baleseti statisztikákból ítélve kisebb ütközetek zajlanak országunk útjain. Roncsok, sebesültek, halottak maradnak hétről hétre az ütközetek helyszínein. Csakhogy élni szeretnénk!
Kíméljük egymást, ha másutt már nem is, legalább a közlekedésben.
A téli est fényei
A budai buszmegállónál a régi italboltból drinkbár lett, whiskyt, koktélokat meg drága német söröket mérnek; bőrdzsekis férfiak és kurta szoknyás, színes hajú nők ülnek a bárszékeken, megy az MTV műsora a falra szerelt készülék monitorján, indiai szantál illata keveredik a drága cigaretták füstjével, de a régi törzsközönség meg-megpróbál visszaszállingózni; az új tulajdonos nehezen tud megszabadulni tőlük.
Most is, míg a járatra várunk néhányan a kemény hidegben, különös lárma csap ki a bárból; nagy zajjal kituszkolnak egy zömök emberkét.
Harsog méltatlankodásától az utca.
– Most mi a baj?! Miért nem kaphatok valamit?! Szépen kértem egy fröccsöt! Vagy nem? Hát hogy könyörögjek? Ide jártam évek óta! Ne vacakolj, adjatok valamit, csak egy kortyocskát, egy pohárkával, na!
– Nem, nem, öregem, ez nem magának való hely! – taszítja odább a bejárattól a vörös zakós pincér.
– Hát kinek való?! Én is magyar ember vagyok, nem? Törzsvendég voltam itt mindig! A Géza ismer! Hol a Géza?! A Géza engem kiszolgál!
– Nincs Géza!
– A Géza ismer engem! Régi szaki vagyok én! Megittam egy hosszúlépést vagy egy korsó sört! Még hitelben is kaptam! Szomjas vagyok, értsd meg, hát egy kortyot legalább!…
– Semmit! – A vörös zakósnak ott kell őrködnie az ajtóban, mert a pasas mindenáron vissza akar jutni.
– Rohadt dögök vagytok! – szakad ki az emberkéből.
– Micsodaaaa?! – lép feléje fenyegetőn a pincér.
– Nem te, nem ti, édesapám! – szeppen meg, s hátrál. – Isten ments, hogy ilyet mondjak, pláne most volt karácsony, ajaj, szeressük egymást, nem igaz? Na, csak egy pohárkával! Egy kisfröccsöt! Egy hosszúlépést!
– Elég! Tűnés, apuskám!
Becsukódik az ajtó. A pasas belátja, hogy itt nem terem a számára babér. Szemébe húzza a sapkáját, megkeresi laffogó sálja végét, rátapos, megrántja, majdnem orra bukik közben, végül a nyaka köré tekeri. A kabátja felemás módon van begombolva, nem találja a zsebét. Pislogva körülnéz, akkor lát meg minket.
– Hát ezek kidobtak! – mondja együttérzést várva.
Senki sem szól.
– Ilyen rohadtak! Mert nekik mondtam ám! De nem kezdhetek ki egy ilyen deltás fickóval! Pedig rothadtak! Nem képesek adni egy kortyot, amikor én itt mindig milyen jó vendég voltam! Csak beugrottam, munka után hazafelé… De most bár lett! Elegáns hely lett! Azt mondják, nem nekem való!…
Hallgat mindenki.
– Az ember dolgozik egész nap… Szomjas lesz. Kőművesek mellett vagyok, száraz a torkom. És akkor nem képesek egy kortyot sem….
Kinéz magának egy szikár öregurat.
– Csupa naplopó! Pedig milyen jó kis italboltocska volt ez! Ismerte?
– Mindig késik – néz rá a szikár úr a kucsmája alól.
– Hogyan tetszik mondani?
– A busz! Mindig késik! És akkor is zsúfolva van! Ez tűrhetetlen! Hagyják itt fagyoskodni az embert!
A pasast ez kizökkenti.
– De én az italboltot mondom! Rendes melósok jártak ide! Főtt kolbászt is lehetett kapni meg pogácsát!
– Én sem a végállomásig! – bólogat a szikár úr. – De miért gyalogoljak? Elmúltam hetven, ingyen utazom!
– Nagyot hall – sajnálja meg az értetlen pasast egy hölgy.
A zömök emberke egy darabig áll csöndesen, aztán elkullog.
– Hát nem várja meg a buszt? – kiált utána a szikár.
A pasas egy lecsupaszított fenyőfába botlik. Lehajol. Felemeli. Méteres fenyő, még nem hullajtotta el a tűleveleit, mégis megfosztották díszeitől; elmúlt vízkereszt.
Forgatja, nézi; hirtelen gondol egyet, maga elé tartva visszajön a bárig. Benyit.
Nem tudom, milyen hatást vált ki odabenn, de csakhamar kipenderül a fenyőfával együtt.
– Hát ez a szeretet! – üvölti. Senki sem törődik véle; erre aztán elkezd forogni a fával, és énekel hozzá fals hangon egy karácsonyi dalt.
Hirtelen megtorpan, a falhoz támasztja a fát; csillagszórót talált az ágakon. Gyufáért matat a zsebében, felizzik a foszfor, repkednek a szikrák a téli estében. Ő meg újra forog, forog a fával, a szikrák alatt egyre vadabbul, egyre sebesebben.
Jön a busz, felszállok rá magam is; távolodva az ablakból látom bolondos alakját. Új utasok gyülekeznek a megállóba, nézik, körülállják, azt hiszik, mutatványos, hiszen manapság annyi furcsa alakba botlunk, annyi különös dolog történik, csak győzzön bámulni az ember.
Segítség ezerért
Ma már – nem éppen fiatalon – belátom, sok mindenben nem követtem atyám tanácsait, de néhány tanítása azért megfogant bennem. Például az, hogy minden levélre válaszoljak. Így kívánja az illem, a felebarát megbecsülése. Nincs is nyugtom addig, míg nem küldök választ azoknak, akik soraikkal felkerestek.
A napokban egy ismeretlen – számomra ismeretlen – francia úr tisztelt meg érdeklődésével. Magyarul írt, jól olvasható kézírással, amit különleges udvariasságnak kell tekintenem. Nevét megemlíteni nincs felhatalmazásom; ő is diszkréten járt el, a borítékon az állt, hogy csakis a címzett bonthatja fel, mert abban személyre szóló levél van. Személyre szóló és bizalmas.
Valóban, a nevemen szólított meg.
Helytelen, hogy azt mondtam, ismeretlen. Leveléből kiderült, hogy milliók és milliók tisztelik szerte a világban, híres asztrológus, csupán az én figyelmemet kerülte el létezése. Megkövetem ezért.
Mivel nem tudom, hová írhatnék neki, ezért e hasábokat használom fel a válaszadásra:
Kedves Monsieur,
levele megtisztelő, de bevallom, meglepett. Ön azt közli velem, hogy a Nemzeti Parapszichológiai Központ átadta Önnek néhány ügyfele(!) nevét, kérvén, hogy csillagállásuk alapján válassza ki közülük azokat, akik súlyos probléma előtt állnak, s legyen a segítségükre.
Az átadott névsorban szerepelt az én nevem is.
Mi a manó! Nem is sejtettem, hogy az ügyfelük vagyok! Soha nem kerestem ezzel a Központtal az érintkezést, de nem véletlenül okkultisták, kapcsolatot teremtettek velem szándékom és tudtom nélkül is. Tehát Öntől értesültem arról, hogy engem is nyilvántart ez a Központ. Nyugtalanítson ez, vagy legyek hálás érte? Úgy tetszik, az utóbbi lenne helyes, hiszen jót akarnak nekem, felhívták rám az Ön becses figyelmét.
És Önnek fel is tűntem. Mint súlyos probléma előtt álló egyén.
Kíváncsi lennék, hányan vagyunk ilyenek?
Ön azt írja, kedves monsieur, hogy kész rajtam (is) segíteni. Mivel nehéz helyzetbe került emberekről van, szó, vállalja a feladatot.
Persze, gyorsan vigasztalni is próbál. Megemlíti, hogy most fejezte be csillagállásom tanulmányozását, személy szerint az enyémet, s látott némi bíztatót. Bár csodálom, hogyan sikerülhetett ez a tanulmányozás, mert tudtommal a pontos adataim kellenek az ilyenhez, a születés órája és perce is az év meg a nap mellé, hogy kiszámítható legyen a jegy és az aszcendens; levele végén kéri is ezeket, talán már feleslegesen? De nem kétlem szavahihetőségét. Az a fontos, hogy a csillagokból kiolvasott valamicske vigaszt is. Idézem: „Korántsem csak komor kilátások várnak Önre.”
És készséggel felajánlja asztrológiai tudását a szolgálatomra.
Segítő szándékát szívből köszönöm. Ha Önhöz fordulok, mint írja, meg fogja mondani, mit tehetek sorsom jobbra fordulásáért. Hiszen a Saturnus és a Neptunus nemrég együttállásban volt, márpedig ez nagy változást jelez, ami befolyásolja az egyéni sorsokat is. Hasonló szerencse majd csak a XXI. században érheti az emberiséget. És engem.
Tanácsaiért mindössze ezer forintot kér, ami nem is olyan sok, ha figyelembe veszem, mit kaphatok érte cserébe. Ismét idézem: „A tanácsaim segíteni fogják Önt, hogy elkerülje a hibákat és maximálisan kihasználja a lehetőségeit arra, hogy boldogan élhessen.” Mert mint írja: „Gyakran a legreménytelenebb helyzetből fakadnak a legszebb és leggyorsabb sikerek. A szerencse és a boldogság itt van mellettünk, elérhetően.”
Monsieur! Amit ajánl, lenyűgöző! De köszönettel elhárítom. Jól sejti (pardon! tudja!), hogy sok nehézség áll még előttem, és abban is igaza van, hogy szükségem lenne ilyen-olyan segítségre. De azért nincs okom panaszra. Van munkám, van jövedelmem (nem sok, de tisztességesen megélek belőle), gondjaim is akadnak, és megküzdök velük. De tudok sokakról, akik bajban vannak, akiknek bizony nagyon nagy szükségük lenne Önre, az Ön tanácsaira, utasításaira. Kérem, ne fecsérelje rám drága idejét, szakmai tudását, amit – levele tanúsága szerint – oly lelkesedéssel fogadnak a világban.
Hogy kikre gondolok? Nem tudom, lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, és a Nemzeti Parapszichológiai Központ Önnek adott névsorában szerepelnek azok is, akik a fővárosi aluljárókban kéregetnek. A minap is láttam jónéhányat. Egy negyven körüli, erőteljesnek látszó, de bizonyára rettenetesen szerencsétlen férfi a fal tövében kuporgott, ölében ült a kutyája, együtt tekintettek könyörgőn a járókelőkre. Aztán meg van egy cigánylányka, mindkét bokája nyomorék, bő kabátba bugyolálva ül naphosszat a hideg kövön, markát tartja a forintokért. A féllábú öreganyó is ott didereg a téli utcán; az aluljáró lépcsőjének közelében ül kisszékén a vak asszony, s mindenütt elém kerülnek panaszos, állástalan, nincstelen emberek, kisgyerekkel, karon ülővel.
Nekik kellene inkább a segítség.
De vannak sokan, akik meg se merik mutatni elesettségüket. Otthonukban kucorognak magányosan, riadtan számolgatva a pénzt, elég lesz-e a hónap hátralévő napjaira. Mennyire örülnének a jótanácsainak, melyekkel hajlandó lenne ellátni őket, a létminimum alatt tengődőket!
S akkor még nem is szóltam a hontalanokról, a háborús menekültekről, a gazdasági válság elől a messzi Ázsiából idevergődőkről, az átmeneti táborok lakóiról.
Lehet, hogy nekik is írt, kedves monsieur? Közölte velük, mint velem is, hogy: „hónapról hónapra megmondom, mit kell tennie, mit kell feltétlenül elkerülnie, milyen fellépés kecsegtet sikerrel”? Pedig éppen nekik mekkora szükségük lenne rá, hogy tudják, hogyan járhatnának el legjobban családjuk, jövőjük érdekében. És főleg, hogy mi módon tehetnék szabaddá útjukat a boldogsághoz!
Persze nem biztos, hogy az említettek postázni tudnák a prognózisokért járó ezer forintot. Ami pedig kedvezményes összeg. Mert ha nekem, akinek hozzájuk képest rózsás a helyzetem, kivételesen fél áron számítaná meg a tizenkét hóra szóló útmutatásait, miért ne adna legalább ennyi engedményt a sorsüldözötteknek?
De miért ne adhatná nekik utólagos elszámolásra? Hiszen Ön felajánlja, hogy amennyiben tanácsai ellenére ügyfele életében egy éven belül nem állna be jelentős javulás, a Nemzeti Parapszichológiai Központ révén vita nélkül visszajuttatja az ezrest.
Azt mondom, ne bajlódjon a pénzzel! Csakis akkor nyújtsa be a számlát, ha a páciens már jólétben és boldogságban él!
Monsieur! Ha a Központ nem adta volna meg a szerencsétlenek névsorát, szorgalmazza, hogy küldjék meg Önnek. Ne kelljen várniuk a szegényeknek, míg a XXI. században újra együttállásba kerül a Saturnus meg a Neptunus! Azt az újbóli jó csillagállást talán meg se élhetik!
Az elnök lánya
Nézem a Sky-News adásaiban az elnöki beiktatási ceremóniát. Süt a nap Washingtonban, ragyogó kék ég feszül a Capitolium felett. A téren temérdek ember, a tribünön az előkelőségek, a hivatalos személyek. Clinton sportos frizurával, üdén, boldogan nézi népét, mellette a felesége elegánsan, kalapban; és az elnöki pár mellett az alelnök a nejével.
A Clinton-lány kibontott, göndör hajjal a szülei társaságában. Vajon milyen érzés lehet – ahogy mondják – a világ első embere gyerekének lenni? Micsoda büszkeség töltheti el! A papa az elnök! A papát ünnepli ma az Egyesült Államok népe! Érte lobognak a zászlócskák, miatta gyűlt össze ez a rengeteg nép, őt nézik ma televíziók előtt mindenütt a világon.
Beszél Graham tiszteletes, játszik a tengerészet zenekara, gyönyörű a vörös egyenruhájuk, a fehér csákójuk; néger nők kórusa zeng fel, azután következik az eskütétel; Clinton kiskabátban áll a téli hidegben (csak meg ne hűljön!), edzett fickónak tűnik; beszédet mond, hosszú, jól megtanult beszédet, tapsok szakítják meg a szónoklatot, látni Bill arcán, hogy élvezi a sikert.
A lányát nézem, időnként rámegy a kamera. Meg a feleségét. Clintonné komoly, átérzi a pillanat nagyságát; a férje szerepet is szán neki, lerí róla, hogy kitűnő First Lady lesz. Persze, hogy büszke az urára. Minden valamirevaló asszony büszke az olyan férjre, aki viszi valamire, akit tisztelnek, karriert fut be, biztonságos életet nyújt.
De én a lányra vagyok kíváncsi. Különös neve van, Chelseat. Vajon mi játszódik le a lelkében?
Mindig szeretném tudni, amit bizonyára minden szülő, hogy miként ítélik meg gyermekeim a szerepléseimet. Hogyan fogadják munkáimat? Becsülik-e eléggé? Néha megmondják a véleményüket, érdeklődnek is a dolgaim iránt, de máskor meg úgy érzem, hogy nemigen tudok betörni világukba.
De ez a Clinton-lány, ez most biztosan nagy izgalommal éli át apja beiktatását.
Aztán megszólal az amerikai himnusz: neves művésznő áll a mikrofonnál, őt követik a téren száz- meg százezrek és fenn az eskütételre gyűlt előkelőségek. Bush, Carter arcát mutatja a kamera, látjuk a meghatottságot, a büszke dalolást.
És akkor rátéved a felvevőgép a Clinton-lány arcára. Énekel a kicsike, de egy hatalmasat ásít, önfeledten beleásít az optikába, aztán zavartalanul újra éneklésre igazítja ajkát.
Felderülök. Nem kárörvendőn, az esetleg kompromittáló pillanatot bemutató operatőr ügyességének örvendve. Hanem mert tetszik az ásítás. Nagyon kedves, nagyon természetes. Lám, az amerikai elnök lánya is éppen olyan, mint a gyermekeim, akik unják a felnőttek végeérhetetlen ceremóniáit.
Az ásítást láthatta az egész világ. Clinton talán, amikor betette az ünnepségről készült kazettát a videóba, és ehhez a részhez ért, felfortyant. – Kislányom! Te ásítasz, amikor az egész földkerekség lélegzetvisszafojtva figyelt! Apád nagy ember lett, és te ezt unod? Ráadásul a himnusz alatt? A legszentebb percben nem vagy képes elnyomni egy vacak ásítást?! Ekkora blamát! Ezt megjegyzem magamnak!
– Ó, dear, daddy! – mondhatja a kicsike –, de amikor olyan sokáig tartott. Fáztam is és éhes is lettem, mert azt mondtátok, ne egyek sokat ebédre, hiszen majd a banketten…
Az apja azonban tovább fortyog:
– Amerika a világ vezető hatalma! És én vagyok ennek a nagy országnak az elnöke. Anyád a First Lady! Hát légy szíves, és máskor ne ásíts a világ szeme láttára!
De lehet, hogy Clinton nem ilyen bakafántos. Lehet, hogy magához öleli a leányát, és azt mondja meghatottan: – Drága kicsikém, hát így untad? De amikor aztán az estélyen szaxofonoztam, az már muris volt, nem?
– Remekül szaxizol, daddy!
– Csakhogy abból nem élünk meg, kicsikém.
– És én most már nem is lehetek olyan gyerek, mint a többi?
– Na, nézzenek oda, miket kérdezel! Hát hogyne lehetnél olyan? Amerika demokratikus állam, itt minden ember egyenlő, még az elnök lánya sem különbözhet a legszegényebb néger gyerektől!
– Akkor megyek és felkeresem a barátaimat. Te csak nézd nyugodtan a beiktatásról készült videót!
– Várj csak, várj, azért az nem úgy van. Felügyelet nélkül egy lépést sem. Itt vigyáznak rád meg ránk. Kamerák kísérik minden lépésünket, nehogy baj érjen.
– Akkor ásítani sem ásíthatok többé?
– Ha unod a dolgot, vagy ásítanod kell, ásíthatsz. De fordulj a fal felé, hogy ne lássa a kamera.
Ufók a búzamezőben
Jönnek-mennek az ufók, az ember már oda se bagózik, meg is feledkezik róluk, aztán egyszer csak ismét magukra vonják a figyelmet. Néhány hónapja hallottunk egy ifjú (magyar) férjről, akit egy ufó hölgy csábított szerelemre, majd a sikeres nász után békén visszaengedte földi hétköznapjaiba; nemrégiben pedig egy (ugyancsak magyar) lányról olvashattunk, akit meg egy űrbeli dalia hódított el a földi fiúk elől, s a kisasszonynak azóta csakis ezért a derék ufóért repes a szíve, szeretné felkeresni testen és földön kívül. Aztán meg jött a hír, hogy egy dunántúli község határában különös jelet hagytak maguk után az égi látogatók; a búzamezőben landoltak, s eléggé el nem ítélhető módon a szépen szárba szökött kalászokat tiporták le járgányukkal; a falubeliek szabályos, nagy átmérőjű kört fedeztek fel a tábla közepén. Az ufók létezésében kételkedők persze azonnal előrángattak magyarázatul egy, a néprajzból ismert, pajkos szokást: hagyomány, hogy a kölykök a gabonatáblábán azon versengenek, ki tud nagyobb és szabályosabb kört kihenteregni magának a vetésből.
Lehetséges, hogy csupán a gyerekek játszadoztak így, s amíg a komoly bácsik és nénik az ufók feltételezett leszállásáról értekeztek, körülállván a furcsa nyomot, addig ők a markukba röhögtek a hátuk mögött, lám, milyen könnyű átverni a felnőtteket! De nemsokára máshonnan is jeleztek hasonló megmagyarázhatatlan köröket; Szentpéterfa határában, a búzában ugyanilyen csodára leltek a község lakói.
Barátaim jóvoltából véletlenül ismerem azt a vidéket; szép táj, takaros falu az osztrák határ közvetlen közelében. Annyira a közélében, hogy a főutca utolsó házánál lehet átlépni a gránicon; könnyen hihetnénk tehát, hogy az ufók nem is hazánk földjén, hanem Burgenlandban akartak talajt érni.
Mindegy, ne legyünk se gyanakvók, se féltékenyek, jut már nekünk is ufó elegendő.
Sokan legyintenek erre az egészre, bosszankodók is vannak szép számmal; micsoda képzelgés, mondják, és vitába bocsátkoznak a hívőkkel, akik állítják, hogy ők igenis láttak már repülő csészealjat, a különös fény bizony bevilágított lakásuk ablakán, a sugárzó gömb elébük termett az éjszakai országúton, megjárták az ufók mozgó laboratóriumait, sőt intim kapcsolatba is kerültek a távolból érkezettekkel.
Na, erre jön aztán a hitetlenkedők legnagyobb kéjjel feltett kérdése! Igen? És szabadna tudnunk, milyen nyelven tetszett diskurálni a bájos látogatókkal?!
Feleletül mindenki azt vallja, nem volt semmi nehézség a nyelvi kapcsolatteremtésben.
Ezt mondja minden náció lánya-fia. Vagyis feltételezhetjük, hogy az ufók a világnyelveken kívül az elszigeteltebbeket is értik és beszélik? Sőt, ismerik talán a dialektusokat is?
Legyünk büszkék, hogy tudnak magyarul is?
Nem hiszem, hogy így van.
De akkor hát hogy van? Sokat töprengtem ezen, míg végre rájöttem a nyitjára. A földön kívülieket nem sújtotta az Úr átka!
Arra a réges-régi történetre gondolok, amikor az Úr megharagudott a nagyra törő emberiségre.
Valamikor a föld népei egy nyelven beszéltek, vagyis kitűnően értették egymást. Ám amikor a Bábel tornyát kezdték építeni, mégpedig dölyfös szándékuk szerint akkorát, hogy az égig érjen, vakmerőségük láttán az Úr haragra gerjedt. No lám csak, mondá, hát ezek azt hiszik, hogy kedvük szerint tehetnek bármit, amit akarnak? Ha csak egyszer is így elkapatják magukat, mit várhatok tőlük a következőkben? Na, nem, ezt nem nézhetem tétlenül! És – ahogy Mózes említé – alászállt, és eszét veszíté az ő nyelvüknek, hogy egymás beszédét többé ne értsék!
Hát nem is értik!
Nem lingvisztikai (nyelvészeti) értelemben persze!
Kemény büntetés. Eszét veszíté az ő nyelvüknek! Máig érezzük. Mert az egymást többé nem értő nép szétszéledt, és az elkülönült nemzetségek azóta gyanakodva méregetik egymást.
Az átok az égből jött, s most ugyanonnan érkezne a feloldás is? Bár úgy lenne. Jöjjenek ezek a derék ufók, jöjjenek csak, nem baj, ha kicsit le is tiporják a gabonatáblákat, jöjjenek, és honosítsák meg, ha tudják, az általános értést.
Egyelőre azonban még csak ők és kiszemelt földi társaik között látszik megszűnni a bábeli zavar. Mert a földlakók körében inkább csak fokozódik. Az értetlenség Babilon óta mindegyre növekszik. Napjainkban is. A vakmerő emberiség nem enged dölyfösségéből. Fog rajta az Úr átka, fogott rajta kegyetlenül.
Hát ha egymással nemigen tudunk szót érteni, legalább az ufókkal… Ha léteznek egyáltalán.
Féktelenek
Sorban állok a postán, pénzt adnék fel, sokan várakoznak előttem. Mindig sokan. Mindig várni kell; csak néhány ablak mögött ülnek kisasszonyok, a többin függöny; bizonyára kevés az alkalmazott. Mert másképpen miért ne nyitnák ki valamennyit? A hivatalnak is jobb, ha nincs zsúfoltság és elégedetlenkedés; mert amilyen furcsák az emberek, hamar idegesek lesznek türelmetlenségükben. Talán azért, mert sietnek, rengeteg a dolguk; mert azt hitték, csak beugranak a postára, feladják a pénzt, a levelet, bélyeget vesznek, vagy űrlapot valamihez, de meg kell torpanniuk, le kell fékezniük a rohanást, ritmust kell váltani, s erre a többség alkalmatlan. Beáll az ember a sorba, vár egy darabig csöndben, de aztán nyújtogatni kezdi a nyakát: – Mi van ott elől? Lazsálnak?! – Erre egy másik is morgolódni kezd: – Ilyenek ezek, piszmognak, ráérnek!… – És rázendítenek valamennyien. Pedig a postáskisasszony dolgozik, levelet mérlegel, ajánlott cédulát pecsétel, pénzt számol, rubrikákat tölt ki. Pontosságából eredő lassúságát igazságtalanul ítélik meg a várakozók; általában naponta sok az igazságtalan ítélkezés, a felületeskedés, zúgolódás, izgágaság. – Miért nem tudnak minden ablaknál dolgozni? – kérdi valaki félhangosan, senkinek sem címezve szavait, de mégis
magyarázatra várva. – Na mit gondol? Nekik így olcsóbb, az a sok marha meg csak várjon! – Á, nem így van. A hivatalnak sincs pénze munkabérre… – Nekem talán van?! Nekem talán annyi pénzem van, hogy ráérek itt ácsorogni napszámra?! Tudja, mennyit kivesznek ezekben a percekben is a zsebemből?!…
Egy töpörödött néni hátrafordul a sorból, megnézi ezt a nagy ráfizetőt. Izzadó, öltönyös úr, diplomatatáskával. Törülgeti lapos homlokáról a verítéket, izeg-mozog, lökdösi a többieket a könyökével, táskája sarkával. Ősz férfi áll mögötte, kezében a rózsaszínű feladóvevény meg egy ötszázas; némán, szolidan néz el a sor fölött; megpróbál elhúzódni a háborgótól.
– Hát ez az ország! Ez az ország?! – csóválja fejét amaz. – Ez, kérem, ez!… Na, mi lesz már, mit totyognak ott elől?!
Vannak előtte néhányan, köztük egy fiatalember, overallban. Annak is ég a talpa alatt a talaj, de mit tegyen, majd csak rákerül a sor. Magában igazat adhat a türelmetlenkedőknek, de restellené kimutatni, ezért aztán elég kellemetlen neki, hogy egyszer csak ott terem mellette két kollégája, azok is munkásruhában; betörtetnek az utcáról ingerülten.
– Mi az istent csinálsz itt, azt mondd meg, mi a jó, büdös… (és vaskos, nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzanak el) azt mondd meg?! – támad neki egyikük, borostás képű, birkózó külsejű, nagyszájú. És a másik is, nyeszlettebb ugyan, de az is kemény munkához szokott: – Kinn ácsorgunk már mióta, te meg itt… (és megint a leírhatatlan szavak özöne.)
– Sokan vannak – mondja zavartan a fiú.
– És ha sokan?! Nem tudtad megmondani, hogy munkából jöttél? Hogy lehetsz ekkora… (cenzúrázandó szó)! A sofőr már begurult, ráadásul nem is állunk jó helyen, te… (cenzúrázandó szó)!
– Hát keressetek más helyet – feszeng a fiú. – Mindjárt végzek.
– Na, menj a … – És elkezdik felváltva szidni a fiút, csepülik trágár szavakkal, nagy hangon, zavartalanul.
– Jó, jó, jó!… – nyökögi kétségbeesetten körülpillantva a fiú. Szégyelli magát a társai miatt, meg azért is, mert nem veri vissza hasonlóképpen a szidalmakat. Miattunk. Azok ketten bezzeg nem törődnek senkivel; sem a töpörödött nénivel, aki szenved, mintha botütések érnék, sem a sorban álló nőkkel, sem az ősz hajú férfiúval, aki elborul ugyan a trágár szavak hallatán, de most sem szól, csak áll megrendülten.
Azok meg nem hagyják abba, felhergelik magukat, és válogatás nélkül zúdítják ránk a mocskos szavak özönét.
Senki sem figyelmezteti őket, hogy csendesebben. Hogy ne olyan nagy garral, mintha magukban lennének. Még az izgága úr sem. Oda se figyel persze, csak lesi a sor elejét.
Talán meg is döbbennének, ha valaki figyelmeztetné őket, meglepődnének, hogy mi jogon? Ki merészel és miért beleszólni szabadságnak vélt szabadosságukba? Zeng a posta a hangjuktól. Csupán a kisasszony bátorkodik kiszólni az ablakon, hogy csendesebben, mert zavarják a munkájában.
Morogva veszik tudomásul, de azért megeresztenek egy kacskaringósat a kisasszonyt illetően is.
Erre sincs senkinek sem megjegyzése. Nekem sincs. Valójában nem szokatlan efféle trágárkodást hallani, most mégis rettenetesen zavaró, és mégis hallgatok, pedig tudom, le kéne inteni őket. De mi történne? Rám támadnának, hogy mi közöm hozzá; na és ha rondán beszélnek, talán más nem? Fogjam be a fülem vagy menjek a fenébe innen, ha nem tetszik! Ez lenne. Szó szót követne, replika replikát, és talán még tettlegességre is vetemednének.
Lehet kikezdeni az ilyenekkel?
Megszégyenülve állunk mind, restelljük, hogy hagyjuk eluralkodni ezt a modort, a faragatlan fickók durva viselkedését, de tartunk a nagyobb agressziótól. Leginkább ez zavar engem, ez az arisztokratikus óvatosság, a kényszerű semlegesség; hát persze: józan ésszel kiszámítható a beavatkozás következménye, márpedig azt egyikünk sem vállalja, hogy netán birokra keljen velük. Hallgatunk hát mind; tűrünk, így aztán nyeregben érezhetik magukat. Ámbár minket nem akarnak bántani. Nem minket akarnak bántani, csak a fiút szidják; mondhatnám, rólunk nem is vesznek tudomást. Mindaddig nem, amíg csendben vagyunk és nem zavarjuk vizeiket. Nem is sejtik, mennyire zavaró a stílusuk, eszükben sincs fékezni magukat. Övék a posta, övék a világ, mások nem léteznek.
Talán még a szándékos megbotránkoztatásnál is rosszabb jelenlétünknek ez a semmibevevése.
Megkönnyebbülünk, amikor végre távoznak. De miért könnyebbülünk meg, hiszen így beszél ma már mindenki. Talán az a kisasszony is ott, az ablak mögött. Így beszél az iskolás gyerek, az egymásnak víg históriát mesélő asszonyságok is így beszélnek, s így a csavargó és így a milliomos; iparosok és értelmiségiek, meglett férfiak és csinos lánykák trágárkodnak nem is indulatból, csak megszokásból, odavetetten, jópofáskodva. Divat lett a kaszárnyamodor. És illetlen lett illedelmesnek lenni, még a jobb társaságokban is ez a módi járja; zupás őrmesterek szókincsét örökölte öreg és fiatal, tanult ember és tanulatlan.
Nem vagyok ártatlan én sem. De fékezem magam, ha nem az indulat ragad el, tartózkodom az efféle szavaktól, mert tiszteletben tartom embertársaimat. Meg aztán eszembe jut, hogy amikor gyerekkoromban kiszaladt a szánkon ilyesmi, öreganyánk ránk ripakodott:
– Te! Parazsat teszek a nyelvedre! Ha így beszélsz, a gyehennán végzed, úgy vigyázz!
Sokszor tehetett volna már parazsat a nyelvemre, bevallom. Mégsem volt hiábavaló az intelme. Olykor elrestellem magam, hogy jobb és fegyelmezettebb voltam egykoron.
Ma már nem figyelmeztet senki. És senki sem figyelmeztet senkit. Csak öreganyám aggódna értünk, nehogy a gyehennán végezzük valóban.
Versenyben a napokkal
A külső budai kerületben, a kertes házak negyedében van dolgom, sietek; sietnék – mint mindig, mert örökös időzavarban vagyok, tíz helyen is kellene lennem egyszerre, semennyi nekem egy nap, semennyi egy hét. Sietnék tehát, de lassításra, csaknem sétálásra kényszerít az emelkedő.
Meleg van, két zivatar közötti fülledtség. Jót tesz az eső a füveknek, fáknak, üde minden ezen a júniusi délelőttön. Nézem a kerítések mögött a díszes kerteket, a friss hajtású lugasokat a gazdag házak körül. Gyönyörű palotácskák állnak a hegyoldalban, felújított régiek, nagy költséggel épített modernek. És az autók is szembetűnők a garázsok előtt, vagy kívül, a várkapu-bejáratoknál; elsőrendű márkák. Van itt gazdagság, gondolom, nem irigyen, inkább ámuldozva. Van aki győzi, lám, van aki ügyesen bánik pénzzel, idővel. Hajtanak, hajtanak az emberek, törnek előre. Eszembe jut, hogy éppen a napokban hallottam csodálkozni egy Ausztráliából érkezett vállalkozót a gyorsan megújult magyarországi kocsipark láttán; az ilyen divatos autókat, mondta, még odakinn, a nyugati világban sem lehet csak úgy a mellényzsebből kifizetni, itt meg százszámra nyüzsögnek az utakon.
Mintha nem is hazai vidéken járnék, olyan ez az utca. Jó látni ekkora fejlődést, de hogyan bírják ambícióval, anyagi erővel? Szorongás fog el, nyilván oktalanul, helyettük is, mert elképzelem a tulajdonosok óriási terhét. Soha nem lennék képes elérni ezt a szintet; a magamfajtának, akinek nincs és nem is lesz „hely a tetőn”, mindez meseszerű. Azt tudom, hogy már nemcsak milliomosok, de milliárdosok is vannak; igen, az üzletembereké a jelen és a jövő. Velük versenyre kelni eszembe sem juthat.
Gondolom, nem adják ingyen a jólétet, meg kell érte küzdeni mindenféle eszközzel, és nincs megállás, mert akkor jön az adósság, a csőd, a tönkremenés; előre kell menni, mindig csak előre és előre, mint a háborúban, ha győzni akar az ember. Belefáradok már a gondolatba is.
Egyszer csak erdei levegő csap meg a sarkon túl; az egyik telekről dől a mezei füvek illatával kevert kesernyés aljnövényzet-szag. Derékig érő gyom, elvadult bokrok nőtték be a gondozatlan kertet, alig látszik ki mögülük a mohás tetejű, hámló vakolatú, régimódi ház. A likas drótkerítésen túl, kivénhedt gyümölcsfák alatt macskák nyújtóznak, lustálkodnak; a kapu előtt pedig, kifakult nádszéken egy sovány öregember üldögél. Vézna testén fekete atlétatrikó, csontos térde majdnem kiböki viseltes vászonnadrágját. Bőrpapucsban kényelmeskedik a napon, mellette, a fűben egy üvegben ivóvíz, pipa, dohány, gyufásdoboz.
Meglát, megszólít, mint aki várta, hogy valaki feltűnjön végre.
– Uram, nem mondaná meg, milyen nap van ma?
– Péntek – állok meg előtte.
– Aha. Péntek. Nem szombat?
– Nem, mert az holnap lesz – próbálom tréfára fogni, de ő komoly marad, sőt aggodalmas.
– Biztos benne, uram?
– Egészen biztos, uram!
– Aha. És azt is megmondaná, hányadika van?
– Ötödike.
– És nem hatodika? Szóval ötödike! Köszönöm. Hálásan köszönöm!…
Arcáról eltűnik az aggodalom, pipára gyújt, utamra enged.
A közelben elintézem az ügyemet egy iparosnál, ballagok vissza, jó félóra múlva, lefelé a csendes utcán. Ott ül még mindig a leszakadt zsanérú, rozsdás drótkapu előtt a vézna öreg, a buja növényzet mezejében. Biccentek neki.
Biccent ő is, int a pipájával, megállok.
– Nagyon jó, hogy megmondta a dátumot, uram. Nagyon jó. Köszönöm.
– Miért volt olyan fontos? Talán a nyugdíjat várja? Azt még sokára hozzák!
– Nem azt várom… – Néz, vizsgálgat, látja, érzi, hogy rászánok néhány pillanatot, hát hálás érte. – Tudja… félek, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Azt hittem, már szombat van… Hatodika. De ha csak péntek… ha még csak péntek, akkor megint nyertem egy napot. Néha eltévesztem, megijedek, hogy máris…
Hallgatok, nem sürgetem, hátha befejezi. Szippant a pipájából, kifújja a füstöt. – Hát így aztán rágyújtottam – mondja derűsen. – Mert már ehhez sem volt kedvem… de maga megvigasztalt. – Megint egy szippantás. – Fél éve operáltak. Azóta csak lézengek. Az orvos derék ember volt, vigasztalt, de én tudom, hogy meg van szabva az időm. Képzelheti, hogy nem sürgetem. Reggel mindig azt mondom magamnak, felébredtél, öreg! Rendben van, felébredtél! De holnap?… Érti ezt? Máma azt hittem, már egy nappal odább vagyunk. Hogy már hatodika van. Szombat és hatodika. De magától megtudtam, hogy csak péntek! Nyertem egy napot! Egy teljes napot! – Aztán megint aggodalmasan: – De ugye nem tévedett, uram?!…
Örök Marathón
Hallgatom reggel félálomban a rádiót, arról beszél valaki, hogy ebben meg ebben a megyében, és felsorol néhányat, hosszú sorok várakoznak a hatósági irodák előtt; főleg idős, nyugdíjas, de más korbéli emberek is arra szánják magukat, hogy szüneteltessék autójuk forgalmi engedélyét, visszaadják kocsijuk rendszámát, s így ideiglenesen vagy véglegesen megszabaduljanak azoktól a költségektől, melyek már elviselhetetlen terhet jelentenek a számukra. Ugyanis vagy fizetik a kötelező biztosítást, a cascót, a súlyadót, a drága benzint s a még drágább alkatrészeket, vagy megélnek: lakbért, háztörlesztést, fűtési díjat fizetnek, s állják egyéb, létszükségleti kiadásaikat. Némelyek abban bíznak, hogy a kertben vagy a garázsban hagyott, rendszámától fosztott járgányt idővel újra forgalomba helyeztethetik, mások azonban örökre lemondanak a kocsiról. Az öreg batárok, gazdáik mindezidáig hűséges kiszolgálói most a roncstemetőkbe kerülnek; máris zsúfoltság van a bontókban. Miközben a szalonokból kigördülő remek márkák sokasága suhan az utakon, és tulajdonosaik, hátradőlve a kagylóülésen, fél kézzel a volánt markolva, fél kézzel a finom vonalú rádiótelefont a füleikhez szorítva
utasításokat adnak titkárnőiknek vagy csevegnek ügyfeleikkel, ezrek és ezrek intenek búcsút gépjárművüknek.
Egyfelől a siker, a gazdagság, másfelől a… mi is?
A lemaradás.
Sokan érzik azt, hogy lemaradnak. Nem győzik. Nem képesek felvenni a versenyt, a verseny tempóját. Kifulladnak, leülnek az útszélre, legyintenek, jól van, fusson aki bírja!
Ezen jár az eszem már végleg felébredve és fel is kelve, mert nekem is el kell döntenem, besorolok-e ezen a napon is a maratoniba, vagy feladom. Elég kilátástalan ugyanis a küzdelem, hiszen előbb-utóbb bizonyára magam is kidőlök az elszánt versenyzők közül, ahogy sokan mások. Vajon ne inkább most adjam fel, még ép tüdővel, mint cserepes szájjal, zihálva – és akkor is vesztesen! – néhány mérföld után? De nincs idő latolgatásra, hajt a kötelességtudat, nem pihenhetek, szó sem lehet szemlélődésről, gondolatokat ébresztő sétákról a ködös januárban, az élet értelmének mélyebb megértéséről, magányos töprengésről, mert a kötelesség, ez a bősz tréner, akire persze vicsorgok, belök a maratoniak tömegébe; indul a mai futás is. Hiszen be kell fizetnem különböző díjakat, rendezni kell a havi számlákat, el kell határoznom, megtartom-e hatéves Zastavámat, ami moccanatlanul állva is emészti a pénzt, bírom-e még valameddig fenntartani annak látszatát, hogy mennek a dolgok?
A nap persze nem novella vagy dráma írásával kezdődik, hanem csekkek kitöltésével; át kell böngésznem az új adórendeletet, hogy válasszak, a diktált jövedelemhányad vagy a tételes költségelszámolás szerint adózzam-e 1993-ban. Mert ha az utóbbit választom, akkor most szedhetem a lábam, bejárhatom a várost pénztárkönyv után, amit majd lepecsételtetek az APEH valamelyik irodájában, ha félnapi sorban állással bejutok oda.
Alkotásra (munkára) semmi remény. Nemcsak a lehetősége száll el, a kedvem is. Még nyolc óra sincs, de már kezdem gyűlölni – nem az életet, hanem magát a létezést, az egészet úgy, ahogy van! Márpedig ez nem helyes. Így nem foghatok semmibe. Ilyen állapotban még egy vacak bélyeget sem kérhetek a postán (aminek a vásárlásáról, most jut eszembe, számlát kell kérnem, hogy az adóbevallásnál majd… és elkönyvelve… és…)
Ellep a hideg veríték. Te jó ég, mibe keveredem! Behúzódom egy sarokba, mintha elbújhatnék a világ elől. Nem! nem intézek el semmit! Semmit! nem érdekel az adórendelet, hagyom a fenébe a csekkeket, ott pusztuljon az a rohadt autó, ahol van, én most inkább egy történeten szeretném törni a fejem, emberek sorsát szövögetném egy elbeszélésben…
Hogy csitítsam magam, beletúrok a padlón heverő könyvek, újságok halmába. Kezembe akad egy amerikai folyóirat, az Esquire valamelyik régi száma. Benne sok jó novella; remek írói névsor: Updike, W. Styron, Kurt Vonnegut, Alice Walker például. Nézegetem a műveket; ez igen, gondolom, ők ott persze… Aztán egy interjúsorozat fölött meglátok egy címet: How writers live today. Na, ez az! Hogyan élnek az írók – Amerikában? A körkérdés dátuma 1985, de mi az a hat év? Nem nagy idő, különösen ha azt tekintjük, hogy mi még csak most ízlelgetjük azt az életformát, amit ők olyan jól ismernek.
Bizonyos Tom Jenks vagy négy tucat írót faggat, kezdőket és befutottakat, olyanokat, akik máról holnapra sikeresek lettek, pénzhez jutottak, népszerűségre tettek szert. Kevés név cseng ismerősen, de akad néhány, akiről már hallottam. Tom Wolfe az egyik. Azt mondja, megél az írásból, de csak a napi megélhetést teremti elő, amit alaposan megadóztatnak. – Ahá! – gondolom – szóval ott is! – Nem az írók közül kerülnek ki Amerika leggazdagabbjai – folytatja Wolfe. A 400-ak sorában, vagyis a mamutjövedelemmel rendelkezők között még a drámaírók sincsenek ott, pedig a színházi tantième-ből több jön össze, mint a prózai honoráriumokból. Neil Simon, a nagy bulvárszerző sincs a listán, holott világszerte futnak a darabjai. De érdekesebb, amit Philip Caputo mond. Sikerét az a könyv hozta meg, amit a vietnámi háborúról írt. A jómód tapasztalatából beszél. Szerinte minden sikeres író bedől az amerikai álomnak, vagyis annak, hogy saját háza legyen. Pedig ez már sokkal többet tett tönkre, mint az ital vagy a kábítószer. Említi Jack Londont, aki sikerei teljében palotát vásárolt, aztán öngyilkos lett. Az összefüggést a birtoklás ténye és az alaszkai történetek remek írójának halála között csak sejtem, ha Caputótól azt is megtudom, hogy Mark Twain is majdnem
belerokkant a házvásárlásba. Philip barátunknak is van háza, égész kis vagyont ér, de már bánja, hogy megvette. Néhány szobája még mindig üresen tátong, ugyanis a vétel terheit ma is nyögi. Fiatal kollégáinak csak azt tanácsolhatja, hogy olyan otthont teremtsenek, amit akkor is fenn tudnának tartani, ha vízvezetékszerelő segédek lennének: Az efféle tanáccsal mi nem sokra megyünk, nálunk egy ilyen segéd zsebre vág akárhány fiatal (vagy nem fiatal) írót, de azért értem, miről van szó.
Egy Robert Stone nevű író Ken Kesey-re hivatkozik. A nálunk is nagysikerű Száll a kakukk fészkére című regény szerzője óvatosságra intette Stone-t, amikor elindult a siker felé. „Tanulj meg lassan járni és igyál sok vizet” – mondta neki rejtelmesen. Stone nem magyarázza, de én tudom, Kesey azt akarta ezzel mondani, hogy a siker, az anyagi biztonság mulandó. Ne bízzuk el magunkat, ne kényelmesedjünk el, ne rakjunk a fenekünk alá drága autót, ne szokjuk meg a jólétet, tartsuk magunkat edzésben a nehezebb napokra, amelyek csaknem törvényszerűen időről időre bekövetkeznek.
Szóval lassan járni és vizet inni. A reggeli rádió-tudósításra gondolok, néhányan, bár nem ismerik Ken Kesey-t, már meg is fogadták a tanácsait.
Én is köszönöm, Ken!
Álomvilág
Írtam már máskor is a barátainkról, a festő házaspárról, akik újabban minden télen megszöknek Magyarországról. December elején berakják rajzeszközeiket meg a néhány hónapra szükséges holmit a jó öreg Renault-ba, aztán ha jeges az út, ha nem, nekivágnak, s nemsokára már a francia Riviérán süt szemükbe a ragyogó, déli nap. Megtehetik, hogy ott teleljenek, nemcsak azért, mert már majd hét évtizede veszik ki részüket a kelet-európai nyomorúságból, de a helyzet is tálcán kínálkozik: önzetlen barátaik, akik ezalatt úgyis párizsi lakásukban élnek, átengedik nekik tengerparti garzonjukat, aminek az ablakából a gyönyörű vízre és a pompás hegyekre nyílik kilátás.
Barátaink a Riviérán! – ez így túlságosan frivol, miközben itthoni honfitársaink sokaságával egyetemben guberálgatjuk a pénzt, mert nőnek, sőt az egek magasába szöknek fel az árak; emelik a benzin, a gáz, a villany, a vasút, az élelmiszer és egyáltalán mindennek az árát; az embereknek mind nehezebbé válik a megélhetés; kivéve a milliomosokat, mert azért azok is akadnak szép számmal. Barátaink persze nem tartoznak a gazdagok közé, nem is polgári allűröktől hajtva utaznak a Földközi tenger partjára, a pineák, narancsligetek és mimózabokrok paradicsomi világába. Hiszen jóformán csak annyi valutát tudnak összekaparni, hogy Mentonig háromszor tankoljanak, meg visszafelé is maradjon valamennyi benzinre, odakinn pedig zöldségen, gyümölcsön, magokon, sajtokon és teákon éljenek. Persze jól. Mert békességben. Egyik januári levelükben meg is írták megint, mekkora békességben. Derűs nap ébreszti őket, langy meleg dől be a nyitott ablakon, verőfényben ragyog a tenger, a hullámok taraja felett sirályok köröznek, finom falatokra várva a kőpárkányos sétányon kutyáikat gardírozó hölgyektől és uraktól. Barátaink egészséges reggelihez látnak: müzlit, diót, kivit, banánt és más finomságot vesznek magukhoz, aztán kimennek a sziklához rajzolni; délután
hazatérnek zöldségsalátát vacsorázni, hogy az idegnyugtató klíma-változással együtt a szervezetüket is méregtelenítsék a vegetáriánus étrenddel. A repülőtérnyi áruházban gonddal válogatják össze a napi menükhöz szükséges készletet: kelbimbót, origánót, olívaolajat, bogyót, fűszert; este pedig előveszik Márai Naplóját, abból olvasgatnak fel egymásnak felváltva.
Magyarország most messzire van tőlük, legfeljebb a magukkal vitt Junoszty televízió emlékezteti őket kelet-európai illetőségükre, otthonukban, még elutazásuk előtt, a limlomokból bányászták elő korábbi életük e maradékát. A francia tévészerelő, amikor segítségül hívták, hogy csináljon vele valamit, mert képtelenség befogni rajta az állomásokat, döbbenten szemlélte a csuda-masinát, s kijelentette, hogy a ferde sávok, morzsás faktúrák, zavaros hullámvonalak eltüntetése reménytelen, ezen a képernyőn aligha lehet mást is látni.
Jobb lett volna tehát ezt a gépet is otthon hagyni a gondokkal együtt.
Mert levelükből kiolvasom, mennyire gondtalanok és felszabadultak. Csakis a művészetnek élnek, annak élhetnek, szépen beosztogatják a pénzüket, kitart tavaszig, ha nem vásárolnak nyakra-főre, ha nem érdekli őket a drága üzletek kínálata, csak a szép lombú fák, a buja növényzet, a nyíló virágok, a partot ölelő hegyvonulat – vagyis csak a természet. Milyen jó nekik! – gondolom irigykedve; milyen jó volna, ha én is csak a munkámmal törődhetnék, csakis azzal, és nem kellene például financiális kérdésekkel bajlódnom; nem azt kellene néznem, hogy lesz-e könyvkiadó, ahol boldogan fogadják a műveket, mert van pénzük nyomdára, papírra, van terjesztő hálózat, amely aztán el is tudja adni a kész könyvet; hogy tud-e fizetni az a fórum, ahová dolgozhatnék, hogy lesz-e elég jövedelmem a jövő hónapban is, hogy miből fizetem be az adót; és így tovább. Egyszóval: milyen jó is volna elvonulni egy álomvilágba, megszökni a profán gondok elől, és csak – például – az írásnak élni! Erre vágyom már mióta! De nem lehet. Nincs menekvés a világban a világ elől. Szembe kell nézni az egzisztenciális kérdésekkel, a politika változásaival, a pártharcok következtében kialakuló helyzetekkel, a nemzetközi életben zajló eseményekkel. A munkára alig jut
idő a sokféle kellemetlen hatás kivédése közepette. Bezzeg ők, ott!… – gondolom ismét; ők ott most szabadságon vannak, szabadságolták magukat mindettől.
Csakhogy meddig?!
Mert hiába vonták ki magukat a hazai ügyekből, vissza kell térniük. Február végén vagy márciusban be kell rakni a holmit a Renault-ba, és a francia, olasz, osztrák sztrádákról és bahn-okról rá kell hajtani a magyar utakra.
Nincs álomvilág. Az a kis vakáció ott, a francia parton csak illúziója a békességnek. Még ha ösztönös védekezésből egy használhatatlan televíziókészüléket vittek is magukkal, tudat alatt számítva rá, hogy azon majd nem érkezhetnek el hozzájuk a világ hírei, akkor is ott szállnak, úsznak, kúsznak, lebegnek köröttük, felettük az éterben a politikai beszámolók, a miniszterek beszédei, a tábornokok szakvéleményei, az iraki diktátor dörgedelmei, a kuvaiti háború detonációi; és akár akarják, akár nem, a Giornale napi számaiban szemükbe ötlenek a fekete betűk az amerikai légierő sikeres támadásairól, a bagdadi állapotokról, az izraeli hadügyminiszter kijelentéseiről, a terroristák elleni védekezések módozatairól.
Lassan jár a posta, nem tudom, milyen most a hangulat Mentonban. Nem tudom, hogyan élnek ezekben a napokban a barátaink a Côte d’Azur-ön. Esténként, ha felolvasnak a Máraiból, mi jut eszükbe mondjuk ezekhez a bejegyzésekhez érve:
„A Marcus Aurelius szobor mindig megkísért: írni egy elbeszélést a Császárról – talán ezzel a címmel: » Napirend « –, amely hírt ad arról, hogy Marcus Aurelius minden reggel elhatározta, a sztoikus filozófia erkölcsi alapelvei szerint, a Birodalom békés kormányzását, és minden este azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy egész nap kénytelen volt gyilkolni.”
Szeretném, ha a pillanatnyi szökésükre módot adó körülmények még egy darabig marasztalhatnák őket – legalább őket – mondom magamban önzetlenül –, bukolikus nyugalmukban. De félek, hogy ez nem lehetséges. Félek, hogy a délvidéki szép nap elé is felhők tornyosulnak. És a rajztoll nem fut olyan simán, biztosan a papíron, mert a pineák, az aloé- és agavebokrok kecses vonalait elhomályosítja ez a felhőzet. A litvániai események, a véres tetemek, a katonák agresszivitása, az orvgyilkosok settenkedése, a hatalomféltők bosszúja…
Mostanában Karol Vojtyla (II. János Pál pápa) egyik színdarabjával foglalkoztam. Ott találtam ezt a mondatot: „Az ember nyomorúsága nagyobb a javak összességénél.” Olyan nagy és mély a szenvedés, a szerencsétlenség, az igazságtalanság és a kétségbeesés, hogy semmi más, csak az irgalom segíthet. A szürke hétköznapokban éppen úgy, mint a világpolitikában. Az irgalom talán nem túlságosan progresszív eszme. De emberséges.
Fehér táblán kék betűk
A villamos ablakán kibámulva megakadt tekintetem egy üzlet cégtábláján. Fehér mezőben kék betűkkel ez állt rajta: ÉLETHÁZ. De máris eltakarta előlem egy hatalmas kamion, ezért azt is hihetem, rosszul láttam; előfordul, hogy hirtelen ránézéssel téves szöveget olvasok. Valamelyik nap például kinyitom az újságot, és szemembe ötlik: „Kisebbségi tűz keletkezett.” Másodjára aztán világossá vált, hogy: „Kisebb tűz keletkezett.” Hiába, a politika, a politika és mindig csak a politika jár a fejemben. Nem én tehetek róla, ilyen a világ, reggeltől estig politizálunk, többet mint valaha. Én például gyakorta vágyom szelídebb, békésebb korra, de hiába. Teszem azt, ha az újságban ez áll: „Egymásra támadt a két legerősebb afgán felkelőcsoport” – akkor szívesen érteném úgy, hogy (lévén szó legerősebbekről), két afgán súlyemelő csapat tagjai egy turnén vagy az edzőtáborban a reggeli felkelésnél egymásra támadtak, mert valamennyien egyszerre akarták használni a motel mellékhelyiségét. De sajnos nem erről van szó, hanem véres összecsapásokról, keserves harcokról, halálról és pusztulásról. Városok lerombolásáról, ezrek és ezrek hajlékának felégetéséről
érkeznek a hírek naponta, óránként, percenként. Most is, hogy ezeket a sorokat írom, reggel kilenc óra tíz perckor szinte hallani vélem a szüntelen fegyverropogást, a robbanások földet rengető dörejét, a repülőgépek vad zúgását, a tankok csikorgását – és a hatalmas zaj mögül a sikolyokat, sírásokat, káromkodásokat, üvöltéseket; látom a katonák elszánt, egyre gyűlölködőbb tekintetét, a jajongó, fejkendős asszonyokat, a maszatos arcú, rémült gyerekeket, az embereket, akik minden pillanatban halálveszélyben élik már végtelenül hosszú ideje napjaikat; mondom, reggel van, süt a nap, májusi reggel; vajon ebben az órában, vajon estig hányan halnak meg, hányan végzik romok alatt, lövészárkokban vagy az utcán, miközben a percnyi tűzszünetben átrohannak a pékhez kenyérért?
Halál, halál délen és keleten. Egymás ellen fenekedő népcsoportok küzdenek elszántan a maguk igazáért. Az utolsó csepp vérig. A politológia felől szemlélve úgy-ahogy felfogható ez a szörnyű anakronizmus, de a józan ész berzenkedik e korszerűtlen kor ellen, az örökösen ismétlődő történelemtől szenvedve.
Sötét világ. Hát hogyne akadt volna meg a tekintetem azon a fehér cégtáblán, amire kék betűkkel felpingálták: ÉLETHÁZ.
Másnap, harmadnap is láttam, nem káprázat volt tehát. De csak elzörgött velem előtte a villamos, ezért úgy maradt meg bennem mégis, mint egy tünemény. Csupán elképzelhettem, miféle bolt lehet, mit árulhatnak benne.
Életet?
Belép a vevő, a boltajtó fölött megszólal a csengettyű, békesség van, nyugalom; és békesség, nyugalom ül a boltos arcán is, aki megkérdi kedvesen: – Mit tetszik parancsolni? – A vevő kissé megilletődve, és félve, hogy csalódhat, azt mondja illedelmesen: – Én kérem életet szeretnék!
– Tessék, tessék, semmi akadálya!
– Igazán?
– Igazán. Hiszen tetszett látni a cégtáblánkat ugyebár? Milyen életet tetszik óhajtani?
– Hát van választék? – Hogyne volna! – néz rá megbocsájtó szeretettel a boltos. – Talán nem hallott róla, milyen gazdag a kínálatunk? – És eléje teríti a kollekciót. – Tessék, tessék! Mi csak szavatolt, kitűnő minőségű életet tartunk. Méltóztassék megtekinteni!
A vevő gyönyörködhet a választékban. Elkápráztatják biztonságos napok, az irigység nélküli évek, a gyűlölködéstől mentes esztendők, a szolidság, a szeretet harmóniája, a gondtalan családi tűzhely, a felebaráti szeretet békéje, a derűs öregség. Időnként azonban félve nyúl közéjük. – Csak azt nézem – mondja a boltosnak magyarázatul –, csak azt, hogy nincs-e köztük valamiféle…
– Ó! – érti meg mindjárt amaz a vevő félelmét. – Ön attól tart, hogy valami rettenetes is akad itten? Nem, nálunk olyat nem talál. Bóvlit nem tartunk! Semmi erőszak, semmi vad indulat, semmi hatalomféltés, semmi gyanakvás. Jönnek ugyan ügynökök, akik ránk akarnak sózni efféle vackokat, de hasztalan, az Életház őrzi jó hírnevét!
– Szabad kérdeznem, mennyiért mérik ezeket a portékákat? Gyönyörűek, de talán drágák…
– Nem olcsók a portékáink, de biztosíthatom, olcsóbbak mégis, mint máshol azok a legolcsóbbak is akár, amelyekkel az említett ügynökök házalnak!
Így képzeltem el valahogy azt a boltot a különös cégtábla alatt. Aztán gyalogosan is elmentem előtte, s láttam, valójában bio-üzlet, ahol illatos teákat, bogyókat, magokat, olajakat és egyebeket árulnak. De azt remélem, ez csak álca. Valójában mégiscsak csodás bolt lehet ez, csodás árukészlettel, csak titkolni kell ebben a megveszekedetten irigy és féltékeny világban.
Szegény keuk
A hír szinte hihetetlen, de újságban olvastam, hát nincs okom a kételkedésre: felfedeztek egy eddig ismeretlen törzset Indonézia valamelyik távoli vidékén. Hogy mitől távoli az a vidék, nem tudom; bár a nevét is említik: Irian Jaya. Indonéziához háromezer kisebb sziget tartozik, meglehet, azok egyikén bukkantak a keukra. Ágyékkötőt viselnek, semmi egyebet, talán lábbelijük sincs, persze azon az egyenlítői tájon miért is lenne szükségük másra, hacsak nem divatozásból. De a hír szerint igénytelenek: nincsenek szerszámaik, még a tüzet sem ismerik, egyszerűen csak gyűjtögetésből élnek. A huszadik század végén! Az űrhajózás, a műholdak, az atomreaktorok (és fegyverek) korában! Nem akartam hinni a szememnek. A levegőeget repülők, a tengereket úszó technikai csodák járják; állítólag még egy mezei egér sem rohangálhat úgy a fonnyadó gazban, hogy a föld körüli pályán keringő kémlelő állomások észre ne vegyék, és akkor, tessék, egy népcsoport elrejtezetten, titkon paradicsomi állapotban él Irian Jayán, vagy Irian Jaya hegyei között; (földrajzi ismereteim tökéletlenek).
A hír felvillanyozott. Hát van még valahol békesség a földön?
Borzongva emlegetjük az ufókat, az idegen bolygókról érkező, földijeinket itt-ott elrabló lényeket, de kell-e nagyobb csoda egy ilyen törzs létezésénél?
Ronda, esős napon olvastam a hírt; előzőleg autóznom kellett a városban; bepárásodott az üveg, a szélvédőre fröcskölt a kamionok kerekei alól a sáros víz, ügyetlen vezetők döcögését, rossz fékezési reflexeit kellett kivédenem; a belvárosban a zaj és a bűz kibírhatatlanná vált a novemberi időben; értekezletek, (gyűlölöm végeérhetetlenségüket!) hivatalos ügyek intézése után evickéltem haza ingerülten, és itthon kezembe került a keukról szóló híradás…
Mennyire megirigyeltem őket!
Ott élnek a hegyek között (a tengerpartról más törzsek elől oda bújtak), jótevőjük, a Nap megérleli számukra a gyümölcsöt; magokat, bogyókat esznek, vagyis egészségesen táplálkoznak, élvezik a friss levegőt, szabadok, amilyenekké az Isten teremtette őket.
De meddig tarthat ez így? – hasított belém a kérdés.
Mert ha felfedezték őket, jaj nekik! Addig volt jó, amíg senki sem tudott róluk a civilizált világból. Most majd a csodájukra járnak; eleinte csak meglesik életmódjukat, szokásaikat. Talán ijesztőnek tűnnek, de lehet, hogy szelídek, derűsek lesznek, és béketűréssel fogadják a látogatókat. De ha van eszük, jut eszembe kajánul, akkor morognak és vicsorognak majd a kíváncsiskodókra, hogy elijesszék őket. Ha adna nekik az ég egy kevéske gyanakvást, ha megéreznék, hogy a világ érdeklődése csak a vesztükre lehet, hát gyorsan továbbmenekülnének a hegyek közé: úttalan utakon tűnnének el, mert kezdetben csak szociális és egyéb tudományos (néprajzi stb.) kutatásokat végeznek majd köztük, de azután elindul a térítési áradat is: jaj, nem élhet Isten gyermeke ilyen állati sorban; jaj, meg kell ismertetni szegény vadakkal az emberiség vívmányait, meg kell tanítani őket a tűzrakásra, szerszámok készítésére, a munkára; nem lehetnek csupán a Nap ártatlan élvezői, tanuljanak meg írni, olvasni, közeledjenek a tudáshoz, legyen fogalmuk róla, mire vitte az emberiség húsz és még több meg több évszázadon át; például micsoda masina az, amit olykor látnak a kék égen csillogva, zúgva szállni a fejük felett; na és van televízió is meg video;
érdekes, színes képek jelennek meg egy doboz domború üvegén; és ott van az erkölcs meg a nemzetközi jog, van ENSZ meg alapokmány, meg Közös Piac, egyetemek vannak meg kórházak, templomok és földalatti vasutak; van erotic show és múzeum, könyvtár és drinkbár; egyszóval ezer és ezer dolog, nem maradhatnak ki belőle…
Szegény keuk. Talán még nem háborgatják őket, de létük titkos burka már felszakadt. A világsajtó közzétette nevüket. Beléjük botlott az emberiség; ennek pedig az lesz a vége, hogy elindulnak a mentési akciók, rájuk zúdul majd az egész csődtömeg, amit haladásnak neveznek.
Hja, kérem, a paradicsomi időknek Ádám és Éva kiűzetésével vége szakadt! Haladni kell.
De hová?!
Hová haladunk, hová sietünk? Hová akarunk eljutni ezzel a nagy igyekezettel, kapkodással? Főleg amit ebben a században véghezvittünk. Autó, repülő, űrhajó. Gázok, atomhasadás. Önműködő fegyverek. Távolbalátás, távbeszélés, komputerek. A gép verset ír, rajzol, zenét szerez. Elképesztően nagy találmányok.
És akkor azok, ott, ágyékkötőben… Gyümölcsöt és magot majszolva? Képtelenség!
Hogy hová sietünk és hová akarunk eljutni? Ostoba kérdés. Fejlődni kell örökösen, mert mindig és újra meg kell találni a módját annak, hogy a szaporodó emberiség megélhessen ezen a bolygón. Egyáltalán, hogy élhessen. Hogy alkalmazkodhasson a változó körülményekhez. A kifogyó energiák helyett újakat találjon, mert különben megfagyunk, éhen veszünk… Harcolni kell a létért, s ebből a küzdelemből nem illik és nem is lehet kimaradni. Áldozattal jár; a nagyszerű eredmények mögött sok nyomorúság van, sok vér és piszok, de háborúk és gyilkolások közben létrejönnek a műszerek is, felcsillan a szépség… Ebből a közös ügyből hagynánk ki a keukat?
De azt is mondhatnám: ebbe rángassuk bele őket? Hogy a civilizált társadalomhoz csatlakozva ők is gürcöljenek a napi megélhetésért? Állások után futkossanak, netán munka nélkül tengődve aluljárókban éjszakázzanak, vagy szitkozódva tapossák egymást az érvényesülés útján; féltékenyen lessék, ki gazdagszik meg közülük, kit neveznek ki miniszteri tanácsosnak, kinek milyen autóra futja a jövedelméből vagy a bizniszből, ki kap nagyobb nyugdíjat; vagy ami még rosszabb, veszekedés törjön ki köztük politikai nézeteik miatt, pártoskodjanak, ideológiáktól megháborodva gyilkolják egymást? Bejegyzik őket az anyakönyvbe, lajstromba veszik mindnyájukat az adóhivatalban; várhatják a szerelőt, ha elromlott a mosógépük, dühönghetnek, hogy nem működik a telefon… Persze élvezhetik is a művészetek kínálta gyönyört, és ha lesz rá pénzük, megvehetik a legcsodálatosabb árucikkeket is.
Akárhogyan is nézzük, a világ, ha már tudomást szerzett róluk, nem hagyja annyiban a dolgot. Lehetetlen, hogy ne ismerjék meg a technikát, hogy ne kulturálódjanak – persze a mi felfogásunk szerint. Mondhatom-e én, a tudomány, a művészet, a humanizmus elkötelezettje, hogy ne így legyen? Pedig féltem őket. Őszintén szólva drukkolok nekik. De tudom, hiába: Az emberiség addig-addig sündörög majd köröttük, míg be nem húzza őket a csőbe: a boldogtalan civilizációba. Akkor aztán majd a markába röhög kárörvendezve: lám, nektek sem jobb már, mint nekünk…
Meg kell hagyni, szegény keuk óvatlanok voltak, hogy hagyták magukat felfedezni.
Állatkerti história
Nemrég egy rádióműsorban azt hallottam, hogy anyagi nehézségekkel küzd a londoni állatkert. Nincs pénz a fenntartására, az állatok etetésére, a személyzet fizetésére, s ha az igazgatóság nem kap támogatást, a LONDON ZOO-t be kell zárni, az állatokat pedig meg kell mérgezni.
A hír persze csak amolyan pánikkeltés volt a szigetország fővárosában, úgy vélhették az illetékesek, hogy ha az emlősök, hüllők, szárnyasok és egyéb lények likvidálásával fenyegetőznek, az állam meg számos intézmény és alapítvány a zsebébe nyúl, nehogy bekövetkezhessen a szomorú esemény. Mert hogyan is vehetné lelkére a társadalom ezt a pusztítást. Érzékeltették is a hír közreadói, hogy a kormány vagy a város az állatkert segítségére fog sietni.
A londoni ügyet azért emlegették, mert a mi állatkertünk sincs ellátva a szükségletek szerint, de azért nem kell félnünk a felszámolásától, vezetői dacolnak a szegénységből eredő gondokkal, hiszen, mint mondották, nem ez az első válságos időszak a Kert fennállása óta.
Az angliai híradás elgondolkodtatott. Mi is lenne, ha egy napon az ottani igazgatóság kénytelen lenne utasítást adni az ápolóknak az állomány elemésztésére. Az utolsó reményt is elveszítve a fődirektor sápadtan, de az éhínséget, a gyötrő szenvedést hozó lassú kínhalált megelőzendő, szinte alig hallható hangon elmondaná, mekkora adag mérget keverjenek a majmok, pandamackók, flamingók; pelikánok és más madarak tápjába, mennyit rejtsenek az oroszlánok, tigrisek, párducok, farkasok meg más ragadozók húsadagjába, hogyan csempésszék a gyorsan ölő szert az elefántok, zsiráfok, zebrák abrakjába, miként adjanak mérgezett halat a jegesmedvéknek, fókáknak és rozmároknak, miféle furfanggal végezzenek a vízilovakkal és a krokodilokkal; ahol pedig nem boldogulnak a sztrichninnel, ott jöjjön a golyó! Elképzeltem azt a tragikus napot, amikor a mecénási támogatás hiánya miatt a park főkapujára kiakasztják a táblát: ZÁRVA; s a pavilonok, sziklaodúk és medencék körül megindul az akció. A bús bölények, a rikoltozó páviánok, az álmos tevék, a karcsú leopárdok és az ideges sarki rókák, amelyek eladdig bizalommal fogadták gondozóiktól táplálékukat, most is gyanútlanul látnak neki a lakmározásnak, ám egyszer csak megvonaglanak,
megtántorodnak és elhullanak. Közben-közben lövések dörrennek, amire a még élők felkapják fejüket, beleszimatolnak a levegőbe, hátuk megremeg, mert felrémlik a saját vagy az öröklött emlékezetükből a gyilkos vadász képe.
Ilyesmi járt a fejemben, de rögtön azt kérdeztem magamtól, vajon miért éppen ez lenne olyan borzalmas, hiszen alig telik el nap, hogy a világ valamely tájáról ne érkeznének hozzánk ennél sokkalta megrendítőbb hírek. Olvassuk, halljuk és a televízióban látjuk is, hogy a kivédhetetlen természeti csapásoknak hányan és hányan esnek áldozatul, hogy háborúkban ölik egymást a népek, elüldöztetnek földjeikről, elmenekülnek hazájukból az emberek; csecsemők halnak éhen a szükség-táborokban, kolera pusztít a temetetlen holtakkal teli vidékeken, segélyre szorulnak az otthontalanok, a rabságból szabadulók, a nyomorgó nemzetek, van elég szörnyülködni való. És ha már az állatkerti lakók sorsáról van szó: hát a szerencsétlenül járó emberek mellett ott lelik végüket a jámbor házijószágok meg a vadak; azokat is halomra ölik a fegyverek, azok is odavesznek az árban, a földindulásban; olajos tengerben fuldokolnak, verdesnek bénán mocskossá lett szárnyaikkal. Kétségbeejtőbb ez, mint annak a néhány száz vagy ezer példánynak a sorsa a brit főváros állatkertjében. Rájuk nem leselkedik ilyen veszély. Egyébként is: a vészjelzés bizonyára megteszi a hatását, a tárca meg a ligák kitöltik a csekkeket, s a ketrecek lakói ezentúl is megkapják
táplálékukat; a kazánok továbbra is felfűtik a trópusiak házait, az akváriumokat feltöltik friss tengervízzel, a ragadozók minden fáradság nélkül juthatnak prédához; az ápolók vigyáznak mindnyájuk egészségére. Biztonságban vannak.
Pedig amikor fogságba estek – ők vagy elődeik –, vergődtek a hálóban, üvöltöttek a veremben, marcangolták ketreceiket, vicsorítottak, hörögtek, dúltak-fúltak, tomboltak elveszített szabadságuk feletti fájdalmukban. Sóvárogtak a vadon után, kínlódtak a szokatlan klímában, a műsziklák, betonodúk és betonmedencék börtönében. S ráadásul tűrniük kellett tehetetlenül és kiszolgáltatva az embert, az ember közelségét, a rácson túli bámuló, ingerlő szagú és viselkedésű tömeget. Örökösen a nagy prérik, az erdők és tengerek, hömpölygő folyók, sivatagok és oázisok álomképe kísértette őket, míg rá nem jöttek, hogy végül is kényelmes életbe cseppennek. Kedvükre való fiatalokkal traktálták őket, nyugalmukat, ha engedelmesen viselkedtek, senki sem háborgatta. Apródonként nem is fogságnak, hanem amolyan vendégségnek vélhették állatkerti létüket. Némelyeket eltöltötte a büszkeség is: lám, fontosabbak mint a vadonban hagyottak, azokkal senki sem törődik, küzdeniük kell a megélhetésért, félniük kell ellenségeiktől, míg nekik, a park gondozottjainak gyöngyélet jutott. Igaz, szűk a ketrec, nem lehet mérföldeket csatangolni, az évszakok is egyhangúan peregnek, de kárpótlásul ott a
biztonság. Biztos jelen és biztos jövő a szabad, ám bizonytalan egzisztencia helyett. Egye fene azt a kis rabságot, megéri a kényelem fejében…
Hanem aztán egy napon kiderül, hogy nincs tovább. Nem mehet tovább. Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap – elfogyott a pénz a kincstárból; az adóból, állami költségvetésből, külföldi kölcsönökből, bankhitelekből nem futja a park fenntartására. Nincs egy huncut garas se húsra, szénára, keleti csemegére, magokra, szecskára. Egy árva fillér sem jut a kazánok fűtésére, az ápolók fizetésére, a pavilonok tatarozására, a kerítések lefestésére, sós- és édesvízre; tessék, ha a park önerőből tovább tud működni, ám legyen, de a dotációnak vége…
…gondolom végig megint az egészet.
De mindjárt utána így folytatom magamnak: miért kellene ezért likvidálni az állatokat? Miért nem lehet őket visszaszállítani természetes környezetükbe? Az ám! Ha egyszer képtelenség eltartani őket, hát boldoguljanak maguk, mint szabad korukban. Persze a visszafuvarozás is sokba kerül, de mégiscsak ez az ésszerűbb megoldás!
A főigazgató egy ünnepélyes pillanatban így szólna munkatársaihoz: – Barátaim! Kinyitjuk gondozottjaink ketreceit, megajándékozzuk őket a szabadsággal! Menjenek, éljenek úgy, mint őseik!
A park lakói eleinte lelkesednének. Ilyen is lehetséges?! Megdobbanna a szívük, meghallanák a távoli tájak hívó szavát. Aztán egyszer csak ott találnák magukat a szavannában, az őserdőben, a kék lagúnában, a hegy sziklái között. Ahol ugyan van szabadság, de hiába várnának, senki sem tenné eléjük az eleséget. Fészekről, odúról, barlangról, menedékről is maguknak kellene gondoskodniuk. És egyszer csak elkezdenének zúgolódni. – Hol a kiszolgálás? Már dél van, hol marad az etető?! Hol a gondnok?! Azért ez mégsem járja!?…
Méltatlankodásuk odáig fajulna, hogy nem átallanának régi ketreceikről álmodozni.
Földanyánk hátán
E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.
Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.
Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.
Meglehetősen rozoga a bolygónk, pedig még szükségünk van rá. Öreg jószág, de mi, emberek még alig használhattuk. Későn teremtünk meg rajta; legalábbis ahhoz képest sokára, hogy kivált az ősködből, és apródonként megszületett a hátán az élet. Persze jobb is volt lekésni azt a sok viharos változást, amin az évmilliók és évmilliók alatt átment. Már csak ebben az utóbbi hatvanmillió esztendőben is, a Föld úgynevezett újkorában, amikor eltűntek a fejlődésnek mondott tragédiák során az őshüllők, a ma már csak múzeumokban látható ős-szörnyek; pusztította a természetet maga a természet is, fortyogott, bűzös, halálos gázokat lehelt, tüzet okádott, vizeket nyelt el, máshol vizet árasztott; elég lehetett rajta megmaradni épp bőrrel, s menekülni egyik sarkából a másikba.
Mi már nemigen gondolunk ezekre az időkre, megszoktuk, hogy a katasztrofálisan nagy ökológiai átalakulásoknak vége. Itt élünk a megszelídített bolygón, testét befedtük civilizációnk építményeivel. Az ősi erő néha még prüszkölve tiltakozik e hódítás ellen, árvizek zúdulnak ránk, földrengések, lávaömlések, tájfunok figyelmeztetnek, de azért mi mégis büszkén valljuk, hogy urai vagyunk a természetnek.
Ha urai vagyunk, még inkább jól kell bánnunk vele. Nem lehetünk elbizakodottak, zsarnokok, a leigázott nagyképű kihasználói. Jóban kell lennünk vele, hiszen bolygónkon még csak most akarjuk igazándiból kialakítani az életünket. Sokszor próbálkoztunk már ezzel, de meglehetősen eredménytelenül. Ezer és ezer évek óta kísérleteztünk ideológiákkal és közigazgatási formákkal, de még sehol sem tartunk.
Mintha beköltöztünk volna egy hatalmas, tágas lakásba, ám sehogy sem tudnánk szépen, okosan berendezni. Hol így, hol úgy helyezzük el a bútorokat, tesszük fel a falakra a képeket, állítjuk egyik vagy másik sarokba a virágállványokat, de örökösen elégedetlenek vagyunk az eredménnyel, s kezdjük újra meg újra, egyre türelmetlenebbül, mert végre szeretnénk már otthon érezni magunkat.
Ha csak ezt a századot nézzük: hányféle rezsimet éltünk át, micsoda remények támadtak és foszlottak szét sorra. Mindig meghatnak a Csehov-drámák hősei, akik arról álmodoztak, hogy ötven év múlva mennyivel szebb lesz az élet, mint az ő korukban. Az ötven év eltelt. És mi lett?
De Kosztolányi is, például ő is, mit írt 1919-ben?
Amikor lelkesítette őt a régi rend helyett az új feltűnése?
„…végre teljes kiépítettségében valósul meg a tiszta erkölcsön nyugvó kommunista állam, micsoda emberek keletkeznek – a munkásoknak hány ezer, eddig ismeretlen fajtája –, és a megújhodott világ milyen hideglelős ámulattal tekint vissza a régire, amely idegenebb, érthetetlenebb lesz számára a forradalom átalakulás után, 2000-ben, mint számunkra volt a római vagy a görög kor 1919-ben…” És tovább: „Gorkij Éjjeli menedékhely-ét úgy bámulják majd, mint az elmúlt gonosztevő társadalom képét…” És még tovább: „A koldusokról pedig csak vígjátékot írnak… Boldog társadalom, mely kacag az éhezőn, s nem sír, mint a múlt, amely nem akart segíteni.”
Ő is láthatta, másként alakultak a dolgok. Mi pedig meg is tapasztalhattuk, hogy ez csak ábránd volt; s átéltünk egy másik „gonosztevő társadalmat”. Most újra próbálkozunk valamivel. De időre van szükségünk a kísérlethez. Időre és térre: a bolygónkra, a Földre. Óvnunk kellene, hogy ép maradjon, mostani sebei begyógyuljanak addigra, míg végre egyszer, végre valamikor igazán berendezkedhessünk rajta.
|