Politikai monogámiánk

– Látott maga már ekkora marhaságot? – szól hozzám egy vadidegen, idős férfi a villamoson és kimutat az ablakon. Az egyik ház falára hatalmas betűket mázolt valaki: MAGYAR ELLENZÉKET! – Az meg mi a csuda? – kérdi nevetve. – Van fogalmuk ezeknek a falra firkálóknak arról, hogy milyen sületlenségekkel mázolják tele a várost? A múltkor azt olvastam egy kerítés oldalára festve, hogy SZABAD MAGYAR RÁDIÓT! Na mondom, ez talán a múltból maradt itt? Ötvenhatból? Vagy későbbről? Igazán bátor fickó lehetett, aki Kádárék alatt felpingálta ezt! De rájöttem, mostanában került oda, a nagy média-viták idején. – Hümmög, ingatja a fejét. – Az embereket könnyű felheccelni. Némelyek csak azt várják, hogy balhézhassanak. Sok a feszültség. Acsargunk egymásra. Magyar ellenzék! Mulatságos, nem? Hát milyen az ellenzékünk? Nem magyar? – Töpreng; nem is tudom, nekem beszél-e. – Talán azt akarták kifejezni vele, hogy magyar érzelmű ellenzéket kívánjak, de miért ne lenne az? Mert kritizál? Hála istennek! Hála az égnek, hogy kritizálni lehet! Hát nem ezt akartuk? Egyébként a hatalmi körforgásban mindenkire sor kerül. Minden párt lesz kormányzó és mind lesz ellenzéki is majd egyszer. Az a véleményem, hogy nekünk, magyaroknak fogalmunk sincs róla, mi is az a demokrácia. Úgyhogy ez a stupiditás nem is csoda. Szerintem a rezsimváltozást sokan úgy képzelték el, hogy majd létrejön egy másféle politikai tömörülés azokból az egyénekből, akik ellenezték a diktatúrát, aztán kész. Újra egypárt-rendszer lesz, de most már egy jó párt jó egypártrendszere. Alighanem politikai monogámok vagyunk. Érti, mire gondolok? A monogámia valami steril dolog.

Márpedig a sterilitás az élet bizonyos területein nem kívánatos. Legyen steril egy műtő, egy kórházi szoba, de nem a politika!…

Hallgat egy kicsit, nézi az elsuhanó utcát az ablakon át.

– Demokrácia! Ugyan! Belénk nevelték a tekintélyuralmat. Azokba is, akik küzdöttek ellene! Hát gondolja csak el, mikor volt itt szabad véleményalkotás? Emlékszem a háború előtti időkre is. Akkor sem lehetett szabadon vitázni a hatalommal. Jó, jó, volt liberális sajtó, a költők, írók kritizáltak, de nem jó szemmel nézte a rendszer. Gyalázkodás címén volt elég sajtóper! Próbálta volna a kormányzó úr őfőméltósága leváltását követelni a parlament előtt! Vagy azt üzenni a tengernagy úrnak, hogy nem óhajtja átvenni a kezéből a kitüntetést, mert nem ért egyet a politikájával! Megnézhette volna magát! Aztán a háború alatt pláne! És azóta csak diktatúra és diktatúra! Gyűlöltük, de megfertőződtünk tőle. A hatalmat respektálni kell! – ez van még ma is sokakban. Csak azért, mert hatalom?!…

Közelebb hajol.

– Ha még emlékszik rá, a hetvenes meg a nyolcvanas években még azok sem nézték jó szemmel az ellenzékieskedést, akik amúgy cseppet sem voltak hívei a Kádár-rendszernek. De óvakodtak az aláírás gyűjtőktől, a szamizdatosoktól; becsukták előttük az ajtót, nem, kérem, mi nem avatkozunk be semmibe, isten őrizz!… Féltek. De most beszélhet mindenki. Amit akar. Szidhatja a rendszert, a pártokat, a képviselőket, a minisztereket, az államférfiakat, nem bántják, nem viszik el, nem vetik börtönbe. És uram, ez a demokrácia! Hogy ezt tehetjük! Meg az, hogy mindent megkérdőjelezhet az ellenzék. Meg hogy innen is, onnan is megvizsgálják, mi a törvényes eljárás. Miért lenne bárki is csalhatatlan? Csak azért, mert hivatalban van? És nem csalhatatlan az ellenzék sem. Mindenki magyar, aki ezt az országot építi. Aki ennek a népnek megélhetést meg békét biztosít. Még nem hallottam egyetlen ellenzéki párttól sem, hogy mást akarna. Legfeljebb, hogy másként akarja. De csak akarja is! Tudja, mit mondok? Érdeklődve várom az új választásokat! Már kezdenek ígérgetni a pártok. Annyi jóval kecsegtetnek, mint a múltkori választások idején is. Akkor azt sem tudtam, kire szavazzak, egyik jobb programmal állt elő, mint a másik. Hát lássuk! A változatosság gyönyörködtet…

Egy kanyarban újra az utcára mutat.

– Nézze csak! Ott is egy felirat! Micsoda obszcén szavak! Persze, angolul. Manapság, aki ad magára, angolul disznólkodik. Érti a szöveget, nem? Hogy mit tegyen mivel az ellenzéki párt. Amott meg ugyanez a kormánypártra! Van aki fennakad ezen. Na persze, a jó modor más kifejezéseket követelne, de ez most mellékes. Az a fontos, hogy következmények nélkül lehet ilyesmit firkálgatni. Ez a szabadság, uram. Azonban némelyek azt állítják, ez csupán szabadosság! Hm… Azért nevezik szabadosságnak, mert a lelkük mélyén politikai monogámok! A szabadságot valami kincstári fegyelemnek hiszik; valami olyannak, mint amiből kikecmeregtünk. Hát az pedig ne legyen többé!

Már a leszálláshoz készülődünk. Még azt mondja:

– A monogámia csak a házasságban becsülendő, uram! De a politikában?! Ott katasztrófa, uram!