Hetvenöt év múltán

Hogy mi lehet mostanság Oroszországban, nehéz elképzelni annak, aki néha mint utazó megfordult ott, és közelről is láthatta azt a központot, ahonnan az antikommunista térképeken a vörössel besatírozott világ részét, benne minket is irányítottak. Ennek a központnak most vége. Alig hihető. A televízióban naponta feltűnnek a moszkvai képek, halljuk a híreket, látjuk a politikusokat, az ezüsthajú Jelcint, a katonákat, a Kreml alatt a tüntetőket, megszólal a kamerák előtt az utca embere, ott állnak az asszonyok a boltok üres pultjainál, a feketepiacon húshegyek tornyosulnak ugyanakkor nehéz rubelekért – s közben a háttérben ott vannak az ismerős utcák és terek, s valahol a felvevőgép látószögén kívül a barátaim, irodalmárok és művészek, akikkel éjszakákon át keseregtünk annak idején, kölcsönösen sorolva a bajokat. – De azért nálatok legalább… – sóhajtottak fel, amikor a szabadság látszatának fokozatait latolgattuk. Pástétommal, vodkával kínáltak a szűk lakásokban, ahol a könyvekkel kipárnázott falak tompították szavaink áthallását a ki-tudja-kicsoda szomszédokhoz. Emlékszem Aljosára, a színész-rendezőre, meg bájos feleségére, Zsannára, mentünk a frró nyárban a moszkvai utcán, és a csehszlovákiai bevonulásról meg ötvenhatról beszéltünk a forgatagban; Aljosa szégyellte magát az értelmiség és a nép nevében is, micsoda barbárság, mondta angolul, és a regényét emlegette, amire úgysem találhatna kiadót. – Ó, Budapest! Az nekünk Párizs! – mondták, s arra kértek, küldjek meghívót, hogy eljöhessenek kis időre körülnézni. – Mert csak úgy, meghívás nélkül nem utazhatunk…

Aztán azok a téli vonatozások, át a végtelennek tetsző tájakon. A fehér törzsű nyírfák, a zöld-kék faházak, a vattakabátos, vastag kendővel bebugyolált munkásasszonyok a töltések mentén, a fegyveres váltóőrök az állomások közelében… És a gőzölgő tea illata, amit a kalauznő töltött a vagon peronján lévő szamovárból néhány kopejkáért… A hagymakupolás templomok, a hatalmas város a Névánál… Azt gondolta az ember, ezen nem fog változtatni semmi. És most mégis, az a város már Szentpétervár megint, mint a régi, orosz regényekben Gogolnál, Dosztojevszkijnél… Milyen lehet ott most mindaz, amit nem olvashatunk az újságokban, nem láthatunk a képernyőn? Mire gondolnak az öregasszonyok a vastag falú templomokban, miközben gyertyát gyújtanak az ikonok előtt, mire gondol a rendőr, a munkás a hatalmas gyártelepen, amikor látja, hogy kihunynak a fények a monumentális vörös csillagokban, és azt hallja, hogy most már Oroszországban él és nem a Szovjetunióban?

Oroszország. Orosz Köztársaság. Motoszkál a fejemben, de nem az újságok címoldalától az agyamba fészkelve, hanem máshonnan. Orosz Köztársaság. Hol is láttam ezt így leírva? Kutatok a polcon, Kosztolányit keresem. Hát persze! Itt van, ő kanyarította egy kis cikk fölé: „Orosz Köztársaság.” A dátum: 1917. Nagyváradon éri a hír, hogy az új cárjelölt mindaddig nem lép trónra, amíg nem tisztázzák, köztársaság lesz, vagy marad a régi államforma. Orosz Köztársaság – hallja Kosztolányi, s megdöbben, hogy az örökösnek hitt cárizmus után ez milyen bizarr. Telefonon kapják a híreket a Nagyváradi Napló szerkesztőségében: „…a katonák letépik az épületekről a kétfejű sasos, cári címert, rátipornak, a csatornákba vetik…” – írja. „Aztán a kék-fehér lobogók helyett piros zászlókat visznek. (…) Szentpétervár utcáin a Marseillaise hangzik, orosz szöveggel, a szegények himnusza.”

Olvasom a röpke jegyzetet. Századunk elejéről szól, s most, a század vége felé különös csengése van. Döbbenetes csengése. „El sem tudjuk képzelni, mi folyik ottan… milyen lázroham és görcs rázza a titáni testet, mely meg akar gyógyulni és élni akar, a vén országot, mely évszázadokig példaképe volt az elmaradottságnak és tunyaságnak…”

Mely élni akar! Mely meg akar gyógyulni! Uramisten, gondolom, micsoda remények, Kosztolányit is mennyire fellelkesítők, és utána… Hiszen tudjuk! Most meg, mint hajdanán a cári önkényből, az elmúlt hét és fél keserves évtizedből kell ocsúdniok. És ma is mekkora reménykedések! Gyógyulási vágyak!

A titáni testet, hogy Kosztolányit idézzem, megint lázroham és görcs rázza.

„Ilyen csodát már láttunk” – lelkendezik 1917-ben. „A kínai fal is ledőlt. A Menny Birodalmából a Föld Birodalma lett, az ódon kínai császárság, a mandarinok domíniuma, a porcelán tornyok regevilága máról holnapra köztársasággá változott. Talán orosz földön is vannak még csodák.”

Ami ott jelenleg történik, újból izgalomban tartja a világot, akárcsak tizenhétben. Most a „piros” zászló és az unió címere helyére kerül vissza a nemzeti lobogó.

A régit a „csatornákba vetik.” Nem szól a Marseillaise, himnusz sincs, újat kell íratni. Ide fordult az idő; így fordul, fordul, fordul örökké a történelem órája.