Visszapergetés

– Na, mit szól mindehhez? – kérdi idős barátom az utcán, jó magyar szokás szerint bizalmaskodva veregetve a karomat, csavargatva kabátom gombját, hajtókámat igazgatva, miközben beszél. Nem kíváncsi a véleményemre, a kérdés költői, ő maga akar válaszolni rá. Látom, tele van mondandóval. Bizonyára úton-útfélen megállítja ismerőseit, hogy kiönthesse a lelkét. – Mit szól mindehhez? Visszafelé forog a film. Pereg, pereg visszafelé. Csak nézek és ámulok! Milyen bizarr! Soha nem hittem volna, hogy megélem ezt: minden olyanná lesz, mint volt, régen. Mint a háború utáni években. Mert kérem szépen! Visszaadják az egyházi iskolákat. Apácarendek vannak megint! Nem adok rá sok időt, és a kórházakban is megjelennek, apácák fogják ápolni a betegeket. Uram, emlékszem, amikor feloszlatták a szerzetesrendeket! A kedvesnővérek civilbe öltöztek, szétszéledtek a világban, sokan férjhez is mentek, mert nem láttak reményt. És a fráterek? Gyárban dolgoztak, fröccsöntő szövetkezetekben! Bebörtönözték a papokat! Most meg? Isten, család, haza! Nemzetiszín! Uram, nemzetiszín!

Ami uszításnak számított! És misét közvetítenek a televízióban, kommunista funkcionáriusok kijelentik, hogy mindig is hívők voltak! Mint egy különös álom! Nem voltam már gyerek negyvenhétben, mindenre emlékszem! Abban az időben azt gondoltuk, na, vége, keresztet vethetünk mindenre. A magántulajdonra, a parasztgazdaságokra, a sajtószabadságra, a nemzeti érzésekre, a szókimondásra, az egyéni véleményre, mindenre! Emlékszem, mennyire üldöztek mindent, ami a múlthoz kapcsolódott. Szidalmazni illett apáink vállalkozásait, gyűlölni kellett a munkásnyúzó, hájas, szivarozó, pénzeszsákon ülő tőkést – ahogy a vicclapokban megrajzolták. Meg az Arisztideket és Taszilókat. Most meg? Felkutatjuk arisztokratáinkat, tőlük várunk segítséget, támogatást. Segélyeket a milliomosoktól. Emlékszik? Habsburg Ottót nagyobb veszélynek tartották, mint az atombombát. Gúnyosan írtak minden megnyilvánulásáról. S lám, ma már otthonos nálunk, tisztességes ember lévén bölcs tanácsokat ad, drukkol értünk. Bizarr, bizarr… Ha belegondolok, hogy vélekedtek a brosúrákban a királyokról. Mint a legelvetemültebb gonoszokról. S mi derül ki? Hogy az elűzött királyok a legnagyobb demokraták. A nép nevében lökték le őket a trónokról, s azután a népuralom jelszavát harsogva évtizedeken át vérfürdőket rendeztek népeik körében a hatalomra jutott pártvezérek. Bizarr. Le kellett tagadni az Úristent az égből, titkolni kellett, hogy templomba jársz, szégyen volt az értelmiségi származás, az önéletrajzokba nem volt tanácsos beírni a kisiparos, a kereskedő, a tisztviselő apát, ha azt akartad, hogy felvegyenek az egyetemre. De ha rájöttek a titkolózásra, jól fenékbe billentettek! Bűnnek számított a nyugati hadifogság. Nyugatos maga?! Maga nyugatos! Nem igazoljuk! Emlékszik? Bizarr. El kellett hallgatni, hogy cserkész voltál ifjan, és ma? Ma újra itt a liliom! A Ferenciek terén, a templom előtt mi is éppen így árultuk a Zászlónkat, ezt a diáklapot, mint a mai gyerekek. Mintha magamat látnám kölyökként. Mondhatom, különös érzés. Csodagép repít vissza az időben. Csodagép…

Idős barátomból csak úgy dől a szó. Nem is várja, hogy közbeszóljak, mondja, mondja…

– Nem tudom, hogyan élik meg mindezt a fiatalok, akik ezekben az évtizedekben születtek, pláne akik csak most, harminc évvel ezelőtt. De én már végignéztem egy rendszerváltozást, na persze, ennek a mostaninak az ellenkezőjét. Az utcanevek cseréjét. A szobrok eltávolítását. Címerek váltását. A régi rezsim alkalmazottainak B listázását. Karrierek kettétörését… Négy hosszú évtized telt el, barátom! Ezalatt reménykedtünk ugyan, hogy nem maradhat örökös a diktatúra, de féltünk, hogy ez hiú remény. Pedig hát történt közben egy hatalmas robbanás. Barátom! Ötvenhat! Az az októberi este és éjszaka! A legnagyobb élmény az életemben! Az a tizenegy nap, amíg azt hihettük, hogy megszabadultunk!… De aztán feldübörögtek a tankok! Még ma is a fülemben van az a hajnali moraj! Azt mondtam akkor magamban: most, megint keresztet vethetünk mindenre… Persze később lettek engedmények. Lazult a helyzet. Főleg már mostanában, hogy roskadozott a gazdaság, és ennek következtében megingott a rendszer. De bevallom magának, nem hittem, hogy ennyire visszatérhet minden, minden, amit negyvenhét körül el kellett hagynunk. Ezt nemigen reméltem. Aminthogy az ember nem remélheti, hogy újra húszéves lesz. Pedig ez olyasmi. Visszaperegnek az évek, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk… ahol abbahagyatták velünk. Bizarr. Nagyon bizarr…

Idős barátom elmereng. Még a kabátom gombját is elereszti. A hajtókámat sem igazgatja. Arcán megjelenik egy bágyadt mosoly.

– Kicsit sok volt, amit meg kellett élni. Tudja mit szeretnék? Hogy most már végre legyen nyugalmunk. A pártok, akikre szavaztunk, úgy hallom, azt mondják, mentesíteni kell az életet a politikától. Lássa, az lenne a jó! Szörnyű, mennyire kimerített a politika! Hatvanéves vagyok, de gyerekkorom óta más sincs, mint politika, politika! Meguntam már, barátom! Most igyekeztem jól voksolni, s ezzel átadtam a politikát azoknak, akik – remélhetőleg – majd rendesen csinálják. Politizáljon a parlament, én meg hadd legyek csak civil, egyszerű polgár. Szeretném hinni, hogy jól végzik majd a dolgukat a képviselők, a kormány, én meg élhetem az életemet magánemberként, lerázva a politika nyűgét, ahogy egy svéd, dán, holland vagy mit tudom én ki! Ne kelljen nekem többé lelkesedni vagy szenvedni – mikor hogy hozza a sora. Ne kelljen hívőn vagy hitetlenül örökösen hitvallást tenni. Ne érdekeljen, hogy kinek mi a vallása, fajtája, nemzetisége, és mást se érdekeljen, hogy milyen az enyém. Ezt kívánom, barátom! Lehet, hogy álom? Attól félek, csak az! Itt, a mi tájainkon csak álom talán. Sajnos. Pedig kívánnám nagyon, hogy ne kelljen könnyezni, ha felcsendül a Szózat, ne piruljon ki az arcom, ha a Himnuszt énekeljük. Politikai izgalmaktól mentes életet óhajtanék, olyan békéset, amilyen alighanem sohasem volt, még a gumirádlis konflisok, a Krúdy-bablevesek, az óbudai verklisek, a tabáni kisvendéglők korában sem! Hát, nem tudom, lesz-e: lehet-e? Megéljük-e, hogy ne legyen érzelmi vetélkedés azon, ki szereti jobban a hazát, a népet, hogy a trikolór ne megtépázott lobogó, pogromokban véres testekre borítható lepel legyen, hanem csupán a nemzet színeit jelentse, és ne késztessen őrjöngésre senkit, aki lobogni látja a szélben. Bizony, barátom! Most visszafelé pereg a film. Látjuk magunkat a múltban, fiatalon, egyre fiatalabban, s közben persze itt vagyunk a megszenvedett éveinkkel. Vajon ha megáll a film, mert az elejére ért a csévélésben, milyen új történetet fogunk felvenni rá? Mert a nyersanyag, ugyebár használható. Talán az új história felvétele közben nem üt majd át a képeken semmi a régiből…

Idős barátom rám néz búcsúzón. Szemében derű, de némi fáradtság is: Nem is köszön, csak int, s megy elgondolkodva. De odább, látom megint ismerősbe botlik. Megragadja az illető kabátjának a gombját, s újra kezdi: – Na, mit szól mindehhez?

Bizarr…