Bisztróban

Vacak kis bisztró volt, de a benzinkúttól sokan betérhettek sült kolbászra, szalonnás rántottára meg szendvicsre, és ihattak is rá szépen; a lány láthatóan alig győzte a munkát a pult mögött. Csak egy kávéra ugrottam be; tankoltam, gondoltam, iszom egy jó erős feketét, mielőtt felhajtok az M7-esre.

Nemigen volt vendég; csak az ablak melletti asztalnál ültek hárman: az egyik borostás volt és fogatlan, s valamilyen fuvarozó cég emblémás overallját viselte; hordóhasú, veresképű volt a másik, a harmadik meg afféle málészájú, vézna alak az útkaparók színes mellényében. Sorakoztak előttük az üres sörös üvegek; már jócskán beszívhattak, mert nagy hangon voltak; aki csak betért, mind odanézett erre a hangoskodásra.

– Szóval akkor te ávós voltál? Ávós! Szóval ávós! – harsogta az útkaparó.

– Hogy lett volna ávós? – förmedt rá a fogatlan.

– Boforccal lőttem – törölte meg sörhabos száját a veresképű. – Azzal. Boforccal. – És a vézna útkaparó megjegyzésétől cseppet sem zavartatva hátradőlt ültében.

De az annál inkább hajtogatta: – Az, hát! Tudom én! Ávós voltál!

– Mért lett volna ávós?! – csapott az asztalra a fogatlan.

– Most mondta! Boforccal lőtt!

– Marha! Tudod te, mi az a boforc?

– Hát hogyne! – pislogott az útkaparó. – Olyan izé… gépizé…géppisztoly!

A veresképű felröhögött: – A boforc géppisztoly!? Jó!

– Huszár volt, nem érted? Az előbb mondta, hogy az volt! – próbálta felvilágosítani a fogatlanságtól selypesen az overallos. Minden szó után betöppedt az ajka. – Mégpedig magyar huszár! – És a veresképű térdére csapott.

– Igaz, komám?

– Ja. Huszár – bólogatott amaz. – De később áttettek a légvédelemhez.

– Csak nem a honihoz? Igazán mondod? A honihoz? – Mély tisztelet töltötte el, áthajolt a tócsás asztallap fölött. – A honihoz? A bátyám is ott szolgált! Oda helyeztek?

– Ja. A légvédelemhez.

– Az államvédelemhez – engedte girhes mellére álmosságtól elnehezült fejét a vézna útkaparó.

– A honinál voltál? – A fogatlant csak az érdekelte. Felhajtotta maradék sörét. – Még! – intett a lánynak az üres üvegekre mutatva. Aztán újra ámulattal: – A honinál szolgált a barátom! – Szétnézett büszkén a bisztróban, de a vendégek elfordultak. Csak a lánynak mondhatta:

– A honinál, bizony, annál! – hajtogatta a részegek makacsságával. A lány szó nélkül letette eléjük a söröket, azután sietve visszament a pult mögé.

– Először behívtak a lovassághoz patkoló kovácsnak – magyarázta nagyokat böffentve a veresképű. – Műhelyben dolgoztam, de amikor megszűnt a lovasság…

– Akkor pedig nyilas voltál! – kapta fel, álmából ébredve, kókadt fejét az útkaparó – megvan! Nyilas voltál, ne is tagadd! ismerem én a történelmet! Olvasom én! Nem vagyok olyan műetlen… műetlen…

– Műveletlen! – vetette oda a fogatlan.

– Úgy, úgy! Nem vagyok olyan műetlen… – és újra a mellére ejtette a fejét. Könyöke megcsúszott, feldőlt az egyik palack, a sör szétáradt és lecsöpögött a padlóra. A lány dühös pillantást vetett rájuk.

– Barom! – mondta a fogatlan. Elhúzódott a sörtócsából, a veresképűhöz fordult. – Szóval, boforc! Hallottam a boforcokat, amikor jöttek a gépek. Éjszaka meg a fényszórók az égen! Még srác voltam, de emlékszem! Mindig bemondták a rádióban, hogy honi légvédelmünk hősies küzdelemmel megsemmisítette…

– Hát! – bólogatott büszkén a veresképű. – Az volt. Hősies küzdelem, az volt.

– Ávós vagy nyilas! – motyogta az útkaparó. Horkantott, köhögési roham fogta el. – Csak elmismásolja! Elmismásolják!… – Feltápászkodott, lesodorta a teli hamutartót. – Most megyek és… – Nem tudta folytatni a köhögéstől. Nekilódult.

– Ne arra! – szólt sietve a lány. – Erre van a toalett, nem arra! Atyaisten! Micsoda alakok! Piszkot csinálnak!

– Csak ez a marha, kezitcsókolom! – védekezett a fogatlan. – Mit tudja ez, hogy mi volt itt? Sértegeti a barátomat! Egy huszárt! Egy magyar huszárt, aki aztán a honinál…

– Nem érdekel – mondta ellenségesen a lány. – És elég legyen! Ne mocskolják össze a bisztrómat!…

Már kinn voltam a kocsimnál, amikor az útkaparó kitámolygott. – Jó vicc! – dünnyögte. – Engem akarnak átverni? Ismerem én a történelmet… Nem vagyok olyan… nem vagyok olyan műet…műetlen… – És sértetten felvetett fejjel ment neki a ködös délutánnak.